Az utóbbi év egyik legsikeresebb, tinédzserekről szóló sorozata az amerikai Eufória volt. Kevés széria fogta meg mostanában ennyire pontosan a fiatalabb generáció helyzetét, problémáit és vágyait, gyötrődéseit, mindezt ráadásul rendkívül felkavaró, intenzív stílusban. Utóbbit jórészt a sorozat magyar operatőrének, Rév Marcellnek köszönhettük, akivel közösen hamarosan megkezdődik a második évad forgatása. Az ideje nagy részét Amerikában töltő Enyedi Ildikó új filmjében is dolgozó operatőrt Gothár Péter ügyéről és a mai fiatalokról is kérdeztük.
– Az Eufória volt eddig a legnehezebb, legnagyszabásúbb munkája? Vagy a Jupiter holdja levitáló menekültjének sztoriját nehéz felülmúlni látványban?
– Mindig az aktuális a legnehezebb. Minden filmmel annyi új feladat elé kerül hirtelen az ember, hogy az, amit már megoldott korábban, hirtelen semmiségnek tűnik. Lehet persze rekordokról beszélni annak kapcsán, hogy mekkora egy film költségvetése, vagy épp mennyi ideig tart a forgatás. Ilyen szempontból biztosan az Eufória volt az eddigi legnagyszabásúbb.
–Ha már ez a kettő került szóba: mindkettő látványos volt, elég pörgős is, mégis nagyon különböző módokon. A Jupiter holdja inkább akciódús, míg a tinédzserekről szóló Eufória zaklatottabb, feszültebb.
– Nem hiszem, hogy össze lehet hasonlítani őket. Mindegyik munkámat teljesen nulláról kezdem el, és itt nem is következett egyikből a másik. Az Eufória esetében a rendezővel, Sam Levinsonnal közös előző filmünk, a Gyilkos nemzedék vizuálisan előképnek számíthatott. Hogy zaklatott lenne? Úgy fognám meg, hogy szüntelenül mozgásban van, van egyfajta energiája, például általában mozog a kamera. Sammel sokat beszéltünk a Magnólia című Paul Thomas Anderson-filmről, nem a konkrét megoldások tekintetében, hanem ahogy azt a filmet áthatja egy lendület, amivel a szálakat fűzi.
– Ebben a fajta energiában benne lehet a tinédzserek hiperaktivitása is? Hogy folyamatosan csinálni kell valamit, egész nap a telefonon lógni, egyik helyzetből a másikba sodródni.
– Nem annyira a kamaszoknak, mint inkább a mai világnak van ez a hömpölygése, ami megmutatkozik itt. De nem abból indultunk ki, hogy szeretnénk mondjuk egy zaklatott filmet csinálni. Ahogy viszont elkezdtünk dolgozni ezekkel a karakterekkel, úgy éreztük, így lesz autentikus az ő életük. Pici, gyakorlati dolgokból építkezik az ember. Amerikai, kert- vagy külvárosi fiatalokat akartunk megmutatni, ezekkel a problémákkal, ezekkel az élethelyzetekkel és ebből következtek gyakorlati döntések. Sokkal organikusabb folyamat ez, minthogy az íróasztalnál összeraknánk valamiféle koncepciót.
– Mindenesetre mindegyik generációnak megvannak az emblematikus kamaszsorozatai A narancsvidéktől a Skinsen át a 13 okom volt-ig. Miben speciális az Eufória, miben mások az itteni tinédzserek?
– Nagyon kevés sorozatot nézek, az az igazság. Azok közül, amik most futnak, azért belepillantottam egy-kettőbe. A 13 okom voltból az első részt, vagy épp a Riverdale sorozatból néhány epizódot. Abban biztosak voltunk, hogy az Eufóriának semmi köze ezekhez. Alapból nem csinált egyikünk sem sorozatot előtte, mindkettőnknek játékfilmes hátterünk volt.
– Miért nincs semmi köze hozzájuk?
– Más dolgokról akartunk beszélni. Inkább egy közérzetsorozatot terveztünk, míg mondjuk a Riverdale-ben erős a krimiszerű, fordulatokra építő vonal. Mi sokkal inkább szerzői műfajban gondolkoztunk, egy író-rendező elképzelését kívántuk megvalósítani, míg a legtöbb tévésorozat inkább működik egy nagy gépezetként. Nincs egy jellegzetes értelmezői hang bennük, sokkal kevésbé markánsak. Ami esetleg hasonló lehetett a miénkhez, az a kilencvenes évekből, az amerikai My So-Called Life.
– Az ön számára is érdekes tapasztalat lehetett ez az egész, miután 84-es születésű, így nem olyan régen a kamaszfilmek még a saját generációját mutatták meg. Nagyon más tapasztalat volt ehhez képest az Eufória fiataljaival dolgozni?
– Valamennyire biztos mások, de a kamaszok életérzése lényegében nem változik. Inkább csak a fiatalokat körülvevő világ lesz más. Amikor az ember elkezd felnőni, és szembesül azzal, mennyi mindent kell feldolgozni érzelmileg, az hasonló helyzetek elé állít minden generációt. Csak mindig más helyzetekben, más eszközökkel reagálunk erre a sokkra. Nekem is viszonylag kalandos kamaszkorom volt, még ha nem is hasonlítanám a szereplőkéhez. De együtt tudok velük érezni. Van amúgy egy tesóm, aki nálam tizenhárom évvel fiatalabb, ő közelebb van ehhez a korosztályhoz.
– A jellemző sztereotípia ma az okostelefon-használatra épül, a mai kamaszok gyakran megkapják, hogy ki se lehet venni a kezükből. Jogosan?
– Minden generációt nyúztak valamivel. Most épp az okostelefonnal, az előzőeket meg másokkal. Azért látni kell, hogy nemcsak a tinédzserek vannak a telefonjukba beletemetkezve, hanem az egész világon majdnem mindenki. Engem meg a zenével zaklattak, amit épp hallgattam. Nagy hiphop-rajongó voltam, az idősebb generáció pedig ezt akkoriban furcsának találta. Az okostelefonokkal is úgy van, mint minden technikai újítással: csomó problémát és lehetőséget hoznak magukkal. Ugyanúgy, ahogy probléma az automobil megjelenése is az emberi civilizációban, de azért mégsem mondunk le róla. Vagy egyáltalán a gépek használatáról. Hiszen jelentősen jobbá is teszik az életünket. És meg is hosszabbítják sokszor.
– Az szintén izgalmas az Eufória esetében, hogy azokat a szereplőket is jobban megérthetjük, akik alapvetően inkább antipatikusak lennének. Viszont ha túl közel kerülünk hozzájuk, nem félő, hogy fel is mentjük azokat, akik másokon töltik ki frusztrációikat?
– Épp az a nagyszerű benne, hogy összetett, nem egydimenziós karaktereket mutat a sorozat. Ez nem felmentés, sokkal inkább megbocsátásnak hívják. A mai kultúránknak nagy hiányossága, hogy nem képes erre. Rengeteg vád van, harag és jogos sérelem, de megértésre és esetleges megbocsátásra mintha idő sem lenne. Amúgy is hosszadalmas, bonyolult folyamat, mindenkinek megerőltető, így valahogy nem fér bele a mai kultúránkba. Szeretem ebben a sorozatban, hogy nem ítélkezik, megvan bűnhődés és talán bűnbocsánat, de legalább a vágy a megértésre.
– Milyen lehetőségeket hozott eddig a sorozat? Akadtak már nagy, külföldi ajánlatok, amiket elfogadott, esetleg elutasított?
– Vannak ajánlatok, de eddig nem tudtam sehova elköteleződni. Csak nemrég fejeztük be Enyedi Ildikó új filmjét, A feleségem történetét, aztán lassan jön az Eufória második évada, így nem nagyon lenne idő másra. Esetleg utána.
– A feleségem története forgatása már teljesen le is zárult?
– Igen, a forgatás már régen, olyan szeptember közepén. Utána már az Eufória előkészítésével is voltam elfoglalva. Nincs megállás. A feleségem történetét pedig idén bemutatják szerintem.
– Volt a rendezővel és a főszereplőkkel egy sajtótájékoztatójuk a Vasúttörténeti Parkban, ahol szóba került, a metoo utáni világban milyen lehet majd a fogadtatása egy ilyen, a férfiúi féltékenységet tematizáló történetnek. Mire számít?
– A metoo úgy kapcsolódott az egészhez itt is, hogy újságírók szóba hozták a témát. Ha a sajtó úgy dönt majd, hogy ekörül folyjon a vita, akkor ekörül fog, de ezt nem tudnám megjósolni. Szerintem Ildikó filmje erről nem nagyon állít semmit, már a metoo problémájáról.
– A féltékenységről már annál inkább, és Enyedi Ildikó beszélt is arról, hogy a filmet egy szerelmeslevélnek szánja a csodálatosan tökéletlen férfiak számára. Az eredeti Füst Milán-regény nem inkább ennek a férfiúi kombinálásnak, féltékenységnek az értelmetlenségét és pusztító erejét mutatta meg?
– Nagyon szép, nagyvonalú gesztusnak tartom, hogy Ildikó ezt mondta. Hogy ebben a politikai helyzetben így nyilatkozott. De szerintem ő sem nagyon foglalkozik ennek kapcsán a mai közéleti vitákkal. Már huszonöt éve meg akarja csinálni ezt a filmet, és még jóval a metoo mozgalom előtt bele is vágott.
– És ön milyennek látja a metoo körüli vitákat, a különböző zaklatási ügyeket? Akár Gothár Péterét, aki mellett a pályáját kezdte, még a Magyar szépség forgatásán.
– Személy szerint, testközelből eddig szerencsére nem kellett megtapasztalnom hasonlókat. Az Egyesült Államokban ma érzékenyebb témáról van szó, a munkahelyi környezetben érezni a súlyát. Ez egyrészt jó, pozitív, hogy ennyi figyelem terelődik rá. De azt is lehet érezni, hogy az emberek kicsit zárkózottabbak lettek az egésztől. Az én munkakörömet kicsit kevésbé érinti, ahogy a tágabb értelemben vett politikától is messzebb vannak az operatőrök. Nincs akkora hatalom a kezemben, amivel vissza tudnék élni. Kisebb is a befolyásom, mint egy rendezőnek vagy egy producernek. De nyilván az az én felelősségem lesz, ha valami történik a saját kisebb stábomban. Szerencsére mindezidáig nem történt. Ami pedig Magyarországot illeti, nálunk egyébként mindig az van, hogy a nyugati hullámoknak megkapjuk a kicsit kelet-európaiasított verzióját. Itt is kirobbannak az ügyek, előkerül egy-két zaklató neve, de nem lesz a társadalomra nézve valódi, egyenes következménye. Remélem persze mindig, hogy ezúttal épp másként történik.
– Gothár ügye meglepte?
– Meglepett, igen. De az még jobban, ahogy a politika felhasználta arra, hogy ennek kapcsán korlátozzon vagy ellehetetlenítsen alkotó közösségeket. Nem az volt a válasz, hogy hogyan tudnánk a következő ilyen esetet megelőzni, vagy ezt feldolgozni, hanem, hogy kit lehet likvidálni még, aki nekem nem tetszik.
Rég készült olyan felkavaró, kamaszokról szóló sorozat, mint az Eufória | Magyar Hang
– A feleségem történetén is olyan világsztárokkal dolgozik együtt, mint Louis Garrel vagy Léa Seydoux. Mennyire lesznek ilyenkor jóban? Tartja a kapcsolatot velük, vagy akár az eufóriásokkal?
– Együtt töltünk egy csomó időt, szóval előbb utóbb kialakul egy személyes viszony. Louis-val egyébként sokkal kevesebbet találkoztam, ő kevesebbet szerepel a filmben. Leával jóval többet. Jóban lettünk, igen. De hát ezek munkakapcsolatok, ami pont olyan gyakorisággal alakul barátsággá, mint minden más munkahelyen. Egyébként az én legközelebbi munkatársaim a rendezők, velük töltöm a legtöbb időt, a színészek a forgatási szakaszban vannak jelen, de nekünk még ott az előkészítés és az utómunka is. A sorozatszereplőkkel kicsit más a helyzet, velük egy évig dolgozom együtt. Más két-három hónapot együtt tölteni, és más ilyen hosszú időt.
– Mundruczó Kornéllal dolgozott együtt többször, a Fehér Istenen és a Jupiter holdján. Vele mennyire volt hasonló a munka a különböző forgatások során? Hiszen azért elég másfajta film az említett kettő.
– Valóban egészen más típusú volt a kettő. Így más-más munkamódszert is kívántak meg. Annyiban voltak hasonlóak, hogy mindkettővel nagyon meg kellett küzdenünk. A Fehér Istenben rögtön ott voltak a kutyák, ők egy nagyon kiszámíthatatlan faktort jelentettek, nekünk pedig ehhez kellett alkalmazkodnunk. A Jupiter holdja inkább egy formai film volt, sokkal tervezettebb, sokkal komponáltabb munkát követelt meg, ott ez volt a kihívás. Mások voltak az elemek, amikkel küzdöttünk.
– Egy filmje negatívabb fogadtatását rosszul viseli ön is? Mondjuk a Jupiter holdjáét, amit sokan zavarosnak éreztek, nem látták, mire megy ki a sztori.
– Nyilván engem sem érint túl jól. Még ha rajtam kevésbé is csattan ez az egész. Főleg a rendezőkön szokott. De a sikerrel is így szokott ez lenni. És nemcsak a kudarcot, de a sikert sem mindig könnyű kezelni.
– Közben pedig folyamatos átalakulás alatt van a magyar filmfinanszírozás rendszere. Ha ideje nagy részét most Amerikában is tölti, aggódik azért, mit hoz a jövő?
– Aggódva figyelem, hogy mi történik, de nem látok bele. Fontos, hogy értelmes, hozzáértő emberek döntsenek a filmes támogatásokról. Most minden héten jön valami hír: ez alá tartozik, az lesz a főnök, nehéz követni… A film eddig viszonylag ártatlan területe volt a magyar kultúra-finanszírozásnak, ahol, ellentétben a többi területtel, minőségi döntések születtek. Nagyon drukkolok, hogy ez így is maradjon.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg, január 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!
