– A beszélgetés két síkon zajlott: egyrészt arról volt szó, hogy mi van, és arról az ideáról, amihez képest a többség másképp gondolkodik – így foglalta össze egy hozzászóló a Milyen lesz a jövő? című, a Kossuth Klubban szerda este tartott vitát. A Karátson Gábor Kör rendezésében létrejött esemény a Harmadik út – ökopolitikai programtöredékek utolsó, oktatásról szóló fejezetét járta körül, meghívójában pedig adott is mindjárt egy választ a címbéli kérdésre.
„Olyan lesz, amilyen a ma iskolája. Az oktatásügy ezért nem a szakpolitikák egyike, hanem egy politikai program életrevalóságának a próbája. A magyar közoktatás színvonala ma egészében véve jobban elmarad a kor követelményeitől, mint egy fél évszázaddal ezelőtt. A rendszer részben megőrizte, részben újra előállította sokat kárhoztatott vonásait: az agyonközpontosított szervezet túlterhelt és alulfizetett, feladatukra csak részben felkészített pedagógusokat kényszerít arra, hogy tudnivalók túlméretezett tömegét próbálják átadni olyan tanulóknak, akiknek fejlesztésére, motiválására, felzárkóztatására, szocializálására és tehetségük gondozására az iskolában jelenleg sem idő, sem hely, sem megfelelő módszerek nem állnak rendelkezésre. A magyarok következő nemzedéke így a mostaninál tudatlanabb, szegényebb, együttműködésre alkalmatlanabb lesz.”
Összerakni Petőfi Facebook-profilját
Lányi András filozófus, az est szervezője pedig azzal kezdte a beszélgetést, hogy elmagyarázta, miképpen is került egy ökopolitikai vitairatba az oktatás kérdése. – Nagy káoszt hagyunk a gyerekeinkre, unokáinkra, és szükség van rá, hogy felkészüljenek erre a sokféle kihívásra – mondta.
És hogy a jövő ne legyen olyan sivár, mint a jelen, vagy az abból kiinduló prognózis, ezért a felkért hozzászólókkal, Gloviczki Zoltánnal, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorával, Kerényi Máriával, a Zöld Kakas Líceum alapítójával és Victor András környezeti nevelővel átbeszélték az ideákat is. Ahogy Lányi fogalmazott: kicsit olyan hangulatban, mint amikor a szőlősgazda a halálos ágyán bevallja a fiának, hogy szőlőből is lehet ám bort készíteni. Az est moderátora Gyarmathy Éva pszichológus volt, aki azzal kezdte, hogy ha eddig kátyúba vitte az oktatási rendszer a jövőt, akkor mégis mit tanítsanak az iskolákban ezután, hogy ez ne legyen így többé?
Victor András szerint nem is az a feladata, hogy ezt eldöntse, az iskolának az a feladata, hogy a tanulás, sőt, tanár és diák együtt tanulásának, akár „közös rácsodálkozásainak” feltételeit, körülményeit megteremtse. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Kerényi Mária is, mindjárt leszögezve, hogy szembe megy az oktatás jelenlegi, tanterveken alapuló irányvonalával. A Zöld Kakas igazgatója úgy fogalmazott, hogy ma már a gyerekek között elképesztő különbségek vannak, az viszont közös bennük, hogy egyre kevésbé hajlandók elviselni azt, amit a közoktatás rájuk kényszerít, ezért a tanároknak meg kell tudniuk, mi érdekli őket valójában. Céljuk ezért nekik is egy erre alkalmas közeg megteremtése, ahol kinyílnak a gyerekek. Velük aztán projekteket hoznak létre, nem tantárgyhoz kötötten, és olyanokat, „ami mindkettőnket érdekel, mert ha én unom, akkor mit várok a diáktól?” Kerényi Mária konkrét példát nem említett, de Victor András később mesélt ilyenről: egy hónap alatt kellett a gyerekeknek összerakniuk Petőfi Facebook-profilját. – Ennyi idő alatt a gyerek Petőfi-szakértővé válik, akaratlanul is – mondta Victor.
Gloviczki Zoltán (aki 2020 nyaráig, négy éven át az Oktatási Hivatal vezetője volt) az iskola feladatai között a kíváncsiság fenntartását említette, valamint, hogy „jobban hasonlítson a valóságra, mint most”. – Száz éve az iskola jobban hasonlított a világra, mint most – mondta. Majd egy példát hozott: 1928-ban mit tanultak történelem, magyar, biológia, fizika, kémia órán a diákok, és mi az, ami azóta hozzáadódott ehhez a tananyaghoz?
Felmerült, hogy mindezek megoldásához a pedagógusképzés átalakításán keresztül vezet az út. Ám Gloviczki szerint ez veszélyes lehet, hiszen a tanárképzés jelenleg arra képez diákokat, hogy azt a hatalmas mennyiségű tananyagot adják át, amit nekik kellett megtanulniuk. – És így bajban lesznek, ha nekik kell majd kitalálni a munkájuk 90 százalékát – mondta.
„Az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországon”
Kerényi Mária szerint így „nyilvánvaló, hogy az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországon”, de a Petőfi-parafrázis után mégis úgy folytatta: igen, vannak, akik tanárok kívánnak lenni, és vannak „hála Istennek okos emberek, akik tanárnak is állnak”. De szerinte sötét lesz a jövő akkor, ha a pedagógust az elkövetkezendőben nem tekintik értelmiséginek.
A pedagógushiány is felmerült a vitában: a felek lényegében egyetértettek abban, hogy nem Magyarországon kevés a pedagógus, hanem a magyar oktatásban, aminek az elsődleges oka, hogy a végzősök kétharmada nem tanárként kezdi a pályáját. – Kinek van kedve ahhoz, amit ma a tanárképzőn tanítanak – kérdezte, mert úgy látja, hogy aki ma tanárnak megy, az az a fiatal, aki együtt a gyerekekkel akar tanulni és ez megmozdít benne valamit, ötletei vannak ehhez, kreatív.
Victor András ehhez azt tette hozzá, hogy vissza kell adni az iskolának és a pedagógusnak a szabadságot, mert ma van egyfajta bizalmatlanság, mintha nem hinnék el, hogy a tanár tanterv nélkül is megtanítja majd Petőfit. Gloviczki Zoltán ennek kapcsán olyan szabadságról beszélt, ami azoknak, akik akarnak és tudnak, biztosítja a korlátnélküliséget, ám aki arra szorul, annak megadja a segítséget. A pedagógusképzés megváltoztatását, vagy „robbantását” ehhez jó alapnak tartja.
Lányi András is úgy fogalmazott, hogy „ki csináljon forradalmat, ha nem a fiatal, egyetemről frissen kikerült pedagógusok?” De megjegyezte, hogy a rendszert csak rendszerszinten lehet váltani, vagyis ha minden eleme változik. Felidézte például, hogy Vekerdy Tamás annak idején egy mondatban fogalmazta meg a közoktatás reformját: a pedagógusfizetést duplájára kell emelni. Ugyanis a néhai gyermekpszichológus szerint egyetlen szép elképzelés sem működne megbecsült pedagógusok nélkül. Ebből következik, hogy a kötelező óraszámnak nem minimumát, hanem maximumát határoznák meg.
„Az utolsó szó a pedagógusé kell, hogy legyen”
Victor be is hozta a jelenlegi oktatásban hiánycikknek számító szubszidiaritást, amihez Gloviczki azt fűzte hozzá, hogy a rendszernek úgy kellene felépülni, hogy az lefele, pusztán a működőképesség biztosítását garantálva történjen, ne pedig felfele, folyamatosan számon kérve, mint eddig.
Lányi a beszélgetés végéhez közeledve mondta, hogy „ha egy ökológiai szemléletű kormány hatalomra jutna, másnap már azon gondolkodna, hogy melyik területet kinek adná vissza”. Szerinte az oktatás tipikusan ilyen lenne, mert „az iskola felett mindig lesz társadalmi harc” és jutna a beleszólási jogból mindenkinek, de az utolsó szó a pedagógusé kell, hogy legyen.
Volt azonban olyan pillanata is a beszélgetésnek, amikor a helyzetleírás és az elérni kívánt jövőkép, ha furcsán is, de összeért. – Minden kesergőnek azt mondom, hogy egy-két év és összeomlik az oktatás – mondta Gloviczki Zoltán, aki erre az eshetőségre, mint lehetőségként tekint, mert utána jöhet az átalakulás.
