
– A magyar egészségügy összes többi, eddig többé-kevésbé a paraván mögött tartott, szőnyeg alá sepert problémáját ezidáig gyakorlatilag nem kezelték, a látszatot eddig fenntartani segítő mechanizmusok jelentős része pedig kiesett – most, a COVID negyedik hullámának küszöbén ott vagyunk, ahol a part szakad – erről írt a Magyar Orvosi Kamara titkára a szervezet honlapján pénteken.
Mint kifejtette, „két évvel ezelőtt volt egy látszólag működő egészségügyünk. A látszat azonban már akkor is csalt”, és valójában sok jel utalt a rossz működésre. Ilyenként említette többek között az alulfinanszírozást, amelynek jeleként a kórházak évente újra termelték adósságukat, vagy éppen a külső és belső elvándorlást, amely szerinte részben az utánpótlás hiányát eredményezte. - Elsősorban a szakdolgozói szakmák öregedtek el, illetve hígultak fel, a képzett utánpótlás elmaradt, a nővérek, műtői dolgozók, asszisztensek elfogytak, de bizonyos orvosi szakmákban is nagyon felborult a korfa, kétségessé vált a középtávú működőképesség – írta.
Azzal folytatta: „Azután (…) megérkezett a COVID pandémia, s közben a kormány úgy döntött, több évtizedes halogatás után itt a pillanat a hálapénz kivezetésére és az egészségügyi dolgozók közül az orvosok és fogorvosok bérének rendezésére. Megfejelték mindezt az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvénnyel (…)”. Svéd Tamás szerint ez, illetve a járvány további munkaerőhiányhoz vezetett.
- (…) nyakunkon a negyedik hullám – melyre tömegrendezvényekkel, az utolsó utáni pillanatig „nem tiltott” maszkviseléssel és nagy önbizalommal készültünk. Az egészségügyben pedig talán azt várjuk, mikor üti át az aggodalom a fásultság falát. Az egyértelműség kedvéért: a legtöbb magyar egészségügyi intézmény továbbra is komoly erőfeszítéseket téve igyekszik az ismét növekvő COVID-járvány miatti terhelés mellett fenntartani a nem járványügyi betegellátást, pótolni a kiesett kezeléseket, elvégezni feladataikat. Eközben azonban komoly akadályokba ütköznek – melyek nagy része nem újkeletű, a közelmúlt csak felnagyította őket. A rendszert nem a járvány ingatta meg – ingott már előtte is – vélte. Svéd Tamás szerint ennek a következménye, hogy „a betegek a korábbinál is elveszettebben bolyonganak, rendelőről kórházba járva keresnek megoldást problémáikra, hosszan várakoznak vizsgálatokra vagy ellátásra”.
Gondolatait azzal zárta: „Hogy aztán a magyar társadalom ingerküszöbét mikor éri el a helyzet, mikor fejezi ki határozott igényét egy, a társadalom egyéb fejlettségének szintjét megütő egészségügyre – előbb-utóbb kiderül. Megkésett, de sohasem túl késő megkezdeni sem a járványügyi védekezés komolyan vételét egyéni és társadalmi szinten, sem az egészségügy valódi, XXI. századi átalakítását. Mi boldogan segédkezünk mindkettőben, ha elkezdődik – addig tesszük, amit tehetünk: folyamatosan megújítva küldözgetjük javaslatainkat minden illetékesnek – és kongatjuk a vészharangokat”.
A teljes cikk itt olvasható el.