Le kell tenni az autót, olyan rossz az út. Elsőként egy elárvult gödölyét pillantok meg, amint szagolgatja a világot azon a bátaszéki farmon, ahol a közelmúltban egy gömbvillám néhány másodperc alatt tette semmivé egy fiatal nő élete munkáját: egy istállót, benne 193 kecskével. Ahogy közelebb megyek, észreveszem, hogy a háromhetes gida nem árva: az anyja kicsit odébb, a fák árnyékában legelget. Ők ketten úszták meg a villám okozta tűzvészt, meg egy kutya, minden más elpusztult.
A gazda, Feth Bettina apró, törékeny nő, az ember nem gondolná róla, hogy kemény fizikai munkát végez, pedig hajnaltól késő estig dolgozik, mindennap. Karácsonykor meg a többi ünnepnapon is, ahogyan az a gazdáknál szokás.
Üszkös romok mindenhol, az istálló alumíniumtetejét, illetve a tető maradványainak egy részét már a leégett épület mellé pakolták, jól látszik az egyik lemezen, hol ment át rajta a gömbvillám: a helyen szinte szabályos, kör alakú, olvadt szélű lyuk tátong.
„Közel lakom. Csak este fél tízkor mentem el innen – mondja Bettina, miközben én, hogy oldjam a feszültséget, a Hortobágy nevű gödölyét próbálom becserkészni, kevés sikerrel. – Nagy vihar volt aznap éjszaka, a telep mellett lakók telefonáltak rám éjjel egykor, hogy vöröslik az istálló teteje, valami nagy baj lehet. Kilenc perc alatt értem ide, de már késő volt. A gömbvillám irgalmatlan munkát végzett, a teljes hodály 13 perc alatt égett le. Amikor ideértem, kinyitottam az istálló ajtaját, de akkorra már minden jószág elpusztult. Hatan nem tudtak lefogni, mert ilyenkor az ember nem gondolkodik, csak kétségbeesetten segíteni próbál. De akkor már csak lángok meg az üszök volt mindenütt. Negyven tűzoltó volt itt, de egyszerűen nem tudtak érdemben mit csinálni.”
A kecskék természetükből fakadóan mindent megrágnak, ezért az etetőjük vasból készült. Ez nem egy szokványos tűz volt, a gömbvillám másodpercnyi időn belül vonult végig az egész épületen. Jól mutatja az erejét, hogy a többcentis vastagságú – az áramot jól vezető – vasetetők meggörbültek az iszonyú feszültségtől. „A kárszakértő azt mondta, hogy nyugtatgasson, hogy a jószágok körülbelül 3-4 másodperc alatt elpusztultak. Normális esetben, ha csak »sima« tűz ütött volna ki, az állatok megpróbáltak volna kitörni az ajtón keresztül. Ennek nyoma is lett volna, a pánikban biztosan több gidát halálra taposnak. Azonban semmi ilyesminek nem volt jele.”
A kecskék, ahogy minden este, családok szerint tértek nyugovóra és így is pusztultak el: kis szigetekben az anyaállatok, mellettük a kicsinyeik. Nyolcvanhárom gida volt köztük, és 110 felnőtt. „Az egyetlen lelki kapaszkodóm, hogy álmukban érte őket a halál, gyorsan végzett velük. Nem üvöltöttek fájdalmukban, pillanatok alatt elmentek” – mondja Bettina, miközben az üszkös romokat kerülgetjük. A takarítás még nem fejeződött be, a fertőtlenített talajon itt-ott még látni egy-egy lábat, koponyát, szarvat.
„Az viszont már megint fájdalmas volt, amikor négy nap múlva, a fertőzésveszély miatti gyorsított (!) eljárásban, elszállították a tetemeket, egyesével kellett kihordani az elégett állatokat. Sok el volt szenesedve, de még így is megismertem őket. A szívem szakadt meg. A családom napokig nem tudott kommunikálni velem.”
„A családom napokig nem tudott kommunikálni velem. Azt mondják, sokkot kaptam. Meg hogy üveges volt a tekintetem. Nem ettem, nem aludtam, csak néztem magam elé, és csendben sírtam. Franciskát és a gidáját, Hortobágyot (a tüzet túlélő két kecskét) minden nap etetni kell, hiszen az élet nem áll meg, így amíg az elpusztult kecskéket nem vitték el, naponta szembesülnöm kellett a látványukkal. Nekem már nincsenek könnyeim.”
A területen mindig is állatokat tartottak, a tsz egykori gulyása mesélte, hogy ötven éve már történt ilyen tragédia a 10 hektáros telepen. Bettina négy éve építgette itt a gazdaságát. Állattenyésztő családban nőtt fel, apja főleg juhokkal foglalkozik, Bettina 10 éves volt, amikor elhatározta, hogy ezt a pályát választja, igaz, ő a kecskékre szavazott. Kapott is két öreg jószágot, néhány év múlva már 17 volt neki. A szülei próbálták rábeszélni valami „lányosabb” foglalkozásra, mert ez rengeteg lemondással jár, de ő hajthatatlan volt. Vidékfejlesztési agrármérnökként diplomázott, majd öt évig egy kávéházban dolgozott Ausztriában, hogy anyagilag megalapozza itthoni vállalkozását. Az ausztriai munkát nem szerette csinálni, nagyon vágyott már haza.
A bérelt telep rendbetétele egy évig tartott. Húsz állattal kezdett, az évek alatt lett 193. Decemberre tervezte a hely megvételét, a tragédia miatt azonban ma már el akar menni innen, máshol építené újra a gazdaságot.
A kárenyhítési alapból járt volna neki kártérítés, de az alap most üres. A biztosító meg nem fizet, ilyen-olyan kifogásokra hivatkozva. Ráadásul Bettina az állatokat nem tudja kijelenteni az állattenyésztési rendszerből, mert nincsen sem tetoválás, sem krotália (műanyag fülbevaló lapocska, rajta azonosító adatokkal), amit le tudna adni. Mert vagy úgy szűnik meg az állattartás, hogy a jószágok átkerülnek egy másik tenyészetbe a meglévő fülszámmal, tetoválással, vagy úgy, ha levágják őket, vagy esetleg úgy, ha elpusztulnak: akkor a gazdának le kell adnia a fejet. Olyan ez, mint amikor egy autót kivonunk a forgalomból: a papírmunkán túl le el kell számolni a rendszámmal is. Ez a telep jelen állás szerint hivatalosan nem tud megszűnni, mert elégtek a jószágok, így sem krotália, sem leadható fejek nincsenek. A Magyar Juh- és Kecsketartó Szövetség a közelmúltban ült össze, ahol megállapították, hogy a rendszer fejlett, de a Bettináéhoz hasonló esetekre egyelőre nincsen opció.
„Mindegyik jószág a kezemben született meg. Szinte családtagok voltak. Bárhol jártam a tízhektáros területen, ha hívtam őket, jöttek, mint a kiskutyák” – emlékszik Bettina. A gazda érzelmileg nagyon kötődött hozzájuk, hiszen nem vágóállatok voltak, a tejükért tartották őket. Az meg – szó szerint – nyugdíjasállás kecskéknél.
„Négy év alatt sokáig jutottam, lett piacom, az emberek keresték a termékeimet, rövid- és hosszú érlelésű sajtokat, tejet, nyers tejet, probiotikus joghurtot, túrót, kézműves kecsketejszappant. A kecskefarm vásárlói között voltak neves borászatok is a közeli Szekszárdról meg Villányból is.”
Bettina teljes megélhetése erre a telepre volt alapozva. Apránként, de gyarapodgatott a gazdaság, Bettina a hasznot jórészt visszaforgatta a vállalkozásba. Éppen a tűzeset előtt vett egy mobil fejőgépet 200 ezer forintért – persze az is elégett. Ahogy az adapterek, a villanypásztor, az akkumulátorok, az aggregátorok, a szivattyúk, a a takarmány, de még a macskák is. „Kiraktak a kapuhoz egy kartondobozban egy vak, vemhes cicát, befogadtam. Sovány volt, sikerült felhizlalni, négy kis kölyke volt. Ők is itt égtek mind.”
Ahhoz, hogy Bettina egyáltalán nullán legyen, előbb rendeznie kell a terepet. Még nem jött meg a számla, de csak a négyezer kilogrammot kitevő állati tetem elszállítása nagyjából 6-700 ezer forint lesz. Napról napra fogynak a tartalékok. Bettina szeretné folytatni a kecsketartást, de semmiképpen nem itt, ezért felmondja a bérleti szerződést. Természetesen a telepet úgy kell visszaadnia, hogy előtte eltakarítja az üszkös romokat – a munkához szintén gépek, emberek és további pár százezer forint kell. Csak az állatok 5-6 milliót értek, a teljes kár körülbelül nyolcmillió forint. Plusz az előbb említett tételek.
„Ha továbbra is bevétel nélkül marad, mi lesz?” – kérdezem. „Nem tudok válaszolni”– így ő. Az biztos, hogy egy új kecsketenyészettől 2-3 év múlva lehet tejre számítani. Arra nincsen esély, hogy Bettina ennyi ideig kihúzza bevétel nélkül, így majd valami mással is foglalkoznia kell, de még nem tudja, mivel.
Fürge, a mudi-puli keverék, hajtó- és őrkutya 11 éves, ahogy hozzám kocog, látom, már nem olyan gyors, mint akkor volt, amikor a nevét kapta. Rég nyugdíjas lehetne. Nappal terelgette a jószágokat, éjjel meg vigyázott rájuk, ő is az istállóban szokott aludni. Ám Fürge nagyon fél a vihartól. Aznap este pedig hatalmas égindulás volt, ezért Bettina hazavitte magával. Ez volt a szerencséje. Fürge azóta sem érti, hol van a reggeli két deci habos kecsketej. Meg a sok barát.
Bettina az állomány létszámát éppen most, a szerencsétlenség előtt akarta csökkenteni, ötven kecske ment volna más gazdákhoz továbbtartásra, két nappal a tűzvész után. Mert ennyi állatot a közeljövőben már nem tudott volna ellátni. Bettina ugyanis várandós.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 20. számában jelent meg 2018. szeptember 28-án.
A lapot megvásárolhatja péntekig az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 20. számban? Itt megnézheti.
