Mindig tudták, hogy sok gyereket akarnak, de azért ilyen népes sereggel eleinte nem számoltak. Huszonegy éve házasok, négy saját gyermekük mellett tíz éve nevelőszülők. Eddig hét gyerek fordult meg náluk, a többség párnaposan került hozzájuk, és csak hónapokat töltött velük. Kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy az örökös búcsúzás csak úgy viselhető el, hogy mindegyikbe belehalnak egy kicsit.
(...)
„Vádoltak már azzal, hogy elveszem az időt a sajátjaimtól. Mi a gyerekeinket arra neveltük, hogy ne csak magukra gondoljanak, de valójában nevelni sem kellett őket. Ezt látták itthon, ezt szívták magukba, mások lettek, mint a társaik, segítőkészek, szociálisan érzékenyek, könnyen alkalmazkodnak. Hiszem, hogy ezzel többet használtunk nekik, mint ha körülöttük forgott volna a világ” – szólal meg Anita
(...)
Nem fér a fejembe, hogyan lehet egy gyereket feltétel nélkül szeretni, miközben az ember lélekben vágja a centit. Ő nem vágja, mert sosem tudja, milyen hosszú a centi, feleli Anita. Majd hozzáfűzi: egy nevelőszülő nem lehet az érzelmek rabja. Ők nem azért vállalták ezt a munkát, hogy elvegyék az örökbefogadóktól a lehetőséget, hanem hogy ezek a gyönyörű csöppségek átélhessék, milyen a család, ne rácsok közt teljenek az első hónapjaik.
(...)
És ez természetes és gyakori is, hogy a vér szerinti szülők nem mondanak le a gyermekeikről. Van közöttük – még ha újszülött kortól nem is nevelhetik – egy olyan kötelék, mely megmagyarázhatatlan. Legalábbis egy ideig. Éppen ezért vár sokkal több gyermek nevelőszülőre, ezért van szükség sok-sok olyan családra, mint Anita és Zsolt, akik vállalkoznak erre a nem könnyű, de annál szebb hivatásra.
A nevelőszülőkkel – Anitával és Zsolttal – készült teljes riportot elolvashatják a Magyar Hang szeptember 25-én megjelent 2020/39. számában.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/39. számban? Itt megnézheti!
