Pálinkás József: A „keresztény szabadság” értelmezhetetlen kifejezés

A rendszer tartósnak tűnik, de feltűnőek azon gyengeségei, amelyek a bukását okozzák majd. Az oktatás, a gyógyító ellátás, a tudományos kutatás, az államigazgatás szakmai leépülése előbb-utóbb kétséget kell, hogy ébresszen minden magyar állampolgárban. Harmadrangú tudósokat és művészeket lehet érdemükön felül pártfogolni, de attól még nem fognak létrehozni remekműveket, feltalálni nagyszerű dolgokat – mondta többek között lapunknak adott interjújában Pálinkás József, az MTA volt elnöke, korábbi oktatási miniszter.
(Az interjú 2019. szeptember 13-án jelent meg a Magyar Hang hetilapban, most online is teljes egészében közöljük.)

Milyen politikát és kormányzást szeretnénk? – Pálinkás József esszéjét keresse a Magyar Hang 2019. november 29-én megjelent, friss számában!

– Felelős értelmiség néven néhány hónapja jórészt konzervatív tudósokból, értelmiségiekből csoport alakult az ön tevőleges közreműködésével. Hogyan tovább, mi lesz a csoportból: párt, mozgalom, civil egyesület?
– Nem pártot, nem mozgalmat, hanem értelmiségi kört szervezünk, amelyből később a helyzettől függően akár politikai formáció, de akár az általunk helyesnek vélt mérsékelt, igazi konzervatív politikát támogató egyesület is kialakulhat. A visszajelzésekből arra következtetek: nagy az igény egy olyan szervezetre, ahol végre helye van az értelmes párbeszédnek, és nem a riogatás, az illúziók kergetése folyik. Kevés az időnk: ha néhány esztendőn belül nem változik meg a jelenlegi helyzet, nem válik kiegyensúlyozottabbá a mostani politikai struktúra, akkor nagy bajba kerülhet az ország.

– Milyen bajba?
– Az ellenőrzés és az egyensúly – a magyar nyelvben: fékek és ellensúlyok – rendszerét mára sikerült nagyrészt felszámolnia a kormányzatnak. Pedig anélkül demokratikus jogállam nem képzelhető el. Nálunk sajnos a törvényhozói és a végrehajtói hatalom sincs teljesen szétválasztva, hiszen az előbbi választja az utóbbit, aztán a törvényhozó hatalom pecsétnyomóként funkcionálva jóváhagyja a kormány vagy a miniszterelnök döntéseit.

– Igazából 2010 előtt sem volt másként…
– De a 2010-es, kétharmados Fidesz-győzelmet hozó voksolást követően az összefonódás sokkal erősebb lett.

Ma a parlament, vagyis a hatalmas kormánypárti többség megfontolások, gátlások és ellenőrzés nélkül, a házszabály nyújtotta kiskapukkal visszaélve szolgálja ki a kormányt.

Érthető persze, hogy 1989–90-ben, a gazdasági összeomlás szélén, a rendszerváltozás pillanatában miért törekedtek stabilitásra a választási rendszert illetően, miért vezették be német mintára a végrehajtó hatalmat gyakorlatilag megbuktathatatlanná tevő konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét. Antall Józsefnek valóban szüksége volt – ma már azt mondanám inkább, hogy lett volna – szilárd hátországra. Ma már működőképességünk szempontjából nem feltétlenül kulcskérdés, hogy parlamenti úton lényegében megbuktathatatlan kormányunk legyen.

Nehezíti a helyzetet, hogy Orbán Viktor jóslata vált valóra: a politikai porondot 2010 óta egy centrális erőtér tartja uralma alatt, a politikai váltógazdaság megszűnt.

A túlhatalom pedig, főleg ha ennyire tartós, rosszra vezet, megöli a kreativitást, az innovációt, a hatalmon lévőkben pedig a visszaélésre, a diktátumokra való hajlamot erősíti.

Nyilván senki sem örül, ha ellentmondanak neki, ez alapvető emberi vonás. Vannak azonban fokozatbeli különbségek. Ma minden kritika ellenséges megnyilvánulásnak számít. A szellemi autonómia nem előny, hanem hátrány. Mutasson bárki az Országgyűlésben tíz olyan képviselőt, aki valóban önálló elképzelésekkel, önálló politikai arcéllel rendelkezik.

– Ellenzéki vagy kormányoldalon?
– Kormányoldalon, bár az ellenzéki térfélen is csak néhány ilyet ismerünk, köztük hitelesnek aligha nevezhetőket. Az ő megnyilvánulásaik, kiszólásaik viszont sajnálatos módon éppen a kormányoldalt erősítik, mert fel lehet mutatni, sokszor egyébként hamis módon: ezek egymással is veszekednek, azt sem tudják, mit akarnak, hogyan lehetne tehát odaengedni őket a kormányrúdhoz! Hozzáteszem: az ellenzékben egyelőre nem látok olyan hiteles, felkészült politikust, aki képes lenne integrálni legalább egy koalíció erejéig a legkülönbözőbb felfogású, változást akaró erőket.

– A túlhatalmat, a kritika elutasítását említette. Ez könnyen kontraszelekcióhoz vezethet, ami nem éppen hatalomstabilizáló tényező. Elképzelhető, hogy a NER vesztét ez okozza majd?
– Nem lehet kizárni ezt a lehetőséget. Ha a lojalitás az elsődleges szempont, ha a társadalomban ennek nyomán még inkább megerősödik a mutyirendszer, az nagyon erős erkölcsi erodálódáshoz vezet. Harmadrangú tudósokat és művészeket lehet érdemükön felül pártfogolni, de attól még nem fognak létrehozni remekműveket, feltalálni nagyszerű dolgokat.

A minap jelent meg a Nature-ben egy érdekes cikk az irracionalitás és a populizmus irányába elindult kormányzatokról. A szerző példaként a Trump-adminisztráció, illetve Boris Johnson brit miniszterelnök mellett többek között az Orbán-kormányt szerepelteti. Megdöbbentő közös vonásuk, hogy a független tudóstársadalom véleményétől szabadulni kívánnak, az ebből a körből származó tanácsadókra pedig nem hallgatnak. Ha viszont a tudósok helyére a vezetők kedvét keresők, netán sarlatánok kerülnek, abból előbb-utóbb komoly bajok származhatnak. A közvélemény egy részének az viszont kifejezetten tetszik, hogy az „elitista szakpolitika” helyére egy mindenhez értő, „a mi nyelvünkön beszélő” vezető és „új szakértői csapat” lép.

– A mindenhez értő vezetőt mi itthon Orbán Viktorban találtuk meg. Mennyiben az ő kezdeményezése mindaz, ami ma a tudományos akadémiával történik?
– Nehéz erre pontos választ adni. A miniszterelnökkel az MTA-ról érdemben utoljára a kutatóhálózat 2011-es átszervezésekor beszéltem. Sem akkor, sem korábban nem jelzett kifogást az Akadémiával kapcsolatban, nem szegezte nekem azokat a vádakat, amelyeket ma úton-útfélen hangoztatnak. Nyilatkozatokból azt is lehet tudni, hogy ebben a kérdésben nem mondta ki expressis verbis, hogy „mi a teendő”. Azt persze nem hiszem, hogy az egyéves méltatlan huzavonában, kutyakomédiában ne lett volna valamilyen szerepe, ne adott volna „iránymutatást”. A részletekkel nyilván nem foglalkozik, igaz, azokkal senki nem foglalkozik.

Elképzelhető, hogy felmerült: az Akadémia presztízse, ereje túl nagy, tenni kéne ellene. Ezt sikerült túlteljesíteni, a részleteket azonban nem gondolták át. Most sincs semmiféle világos elképzelés arról, hogyan működik tovább az MTA-tól elvett kutatói hálózat. Hogy milyen hatalompolitikai elképzeléseik vannak, azt lehet sejteni, a szakmapolitikaiakról azonban nem tudni semmit azon túl, hogy az autóipari fejlesztéseket mindenek fölé helyezik.

– Miért lehetett cél az Akadémia megtörése?
– Nyilván a tudományos kutatás finanszírozásában szükség van az állami akarat megjelenésére is, ellenkező esetben könnyen a belső lobbiharcok áldozatává válhatna. Az MTA erejét nem kis részben az akadémiához tartozó intézetek adták. Az új rendszer egyik gyenge pontja, hogy kijelölnek vezető személyeket, miközben a tudományos közösség nem ellenőrizheti, hogy mennyire elfogultak bizonyos területek, témák, esetleg személyek iránt. A kormány, a miniszter nem ezt, hanem csupán a lojalitásukat látja. Ismétlem: előtérbe kerülhetnek, mint ahogy kerülnek is a hatalom kegyeit és igényeit leső középszerű emberek, még akár sarlatánok is. Jó példa erre a finnugor elmélettel szemben fellépők favorizálása. Ez azért is veszélyes, mert visszaüt a tudományos kutatásra, annak a hitelét is képes erodálni.

– Miért baj a kormány számára, ha egy tudományos intézmény erős?
– Én sem tudom, mi váltotta ki a miniszterelnökben és a kormányban az ellenérzést. A miniszter esetében ezt még értem is egyébiránt: szeretett volna a minisztériuma számára egy nagy méretű kutatási hálózatot „szerezni”, ha már szervezni különböző okok miatt nyilván nem lehetett.

Palkovics Lászlóra jellemzőek a gigantikus-gigantomániás elképzelések, ez pedig tetszik a miniszterelnöknek. Legyenek olyan kutatási eredményeink, amelyekre odafigyel a világ, olyan berendezések, amilyen csak nekünk van – így szól a szándék.

A probléma azonban az, hogy mi nehezen tudunk bármi olyat csinálni, ami a világon egyedülálló, amire a világ érdemben odafigyelhetne. Nagy dolgokra nyilván képesek vagyunk, de ezekről nem ír majd a világsajtó hetekig, hiszen az Amerikában vagy a Nagy-Britanniában született eredményekről is csupán jóval rövidebb ideig cikkeznek. Hiába van bármiféle kormányzati elvárás, az alapprobléma ugyanis az: nem lehet megmondani, hogy fedezd fel azt, amiről még nem tudunk, ami számunkra nem létező dolog. Newtonnak értelemszerűen nem volt, aki megmondja, hogy fedezze fel az általános tömegvonzást, Maxwellnek szintén senki sem mondta, hogy fedezze fel az eltolódási áramot, és Darwinnak sem, hogy alkossa meg az evolúció elméletét.

Magyarország ne foglalkozzon alapkutatásokkal, ezeket majd máshonnan átvesszük, és abból majd készítünk sok hasznos és szép fejlesztést, miközben óriási összegeket spórolunk meg – hangzik az érv. Aki ilyet mond, annak fogalma sincs arról, hogyan zajlik a tudományos kutatás. Mindez egybevág Boris Johnson egyik miniszterének londoni kijelentésével: elegünk volt a szakemberekből. El tudjuk anélkül is intézni a brexitet. Pályám elején, még a Kádár-rendszerben gazdasági „fejtágítóra” trombitáltak össze minket a kutatóintézetben. Az előadó bejelentette, hogy nagyon sok kölcsönt felveszünk a kapitalistáktól, jól megforgatjuk, aztán játszva törlesztünk a nagy haszonból. Naiv fiatalemberként megkérdeztem: miből gondolja, hogy mi ezt jobban fogjuk csinálni a több száz éves tapasztalatokkal rendelkező kapitalistáknál? Letoltak, hogy nem értem a szocializmust.

– A szocializmus idejéből hozott példát. Egyértelmű a hasonlóság?
– Kétségkívül vannak bizonyos rokon vonások, a voluntarista, ötletszerű döntésekben, a megalomán beruházásokban, de például abban is, ahogy Palkovics miniszter az Akadémiával kapcsolatos vitás kérdéseket félrekezelte. A hatalom hangján szólalt meg, arrogánsan intézkedett, üzent, zsarolt és szabott ultimátumokat. Sajnos ez a hatalmi arroganciával átitatott stílus a kormány általános politikájától nemigen üt el. Ehhez társul a másik tényező. Ostromlott várban élünk – sugallják a hatalmon lévők, Sorostól a CEU-n át az MTA-ig újabb és újabb „ellenségeket” kreálva, védelmet kínálva egyúttal a népnek. Ne feledjük: a félelem az egyik legfontosabb motivációs tényező.

A riogatás, az alantas ösztönök élesztgetése persze nem 2010-zel kezdődött, hanem jóval korábban. Míg ma a migráció közvetlen veszélyeinek felnagyításával kampányolnak, addig Gyurcsányék a határon túli magyarokkal, a 23 millió felénk induló román munkavállalóval heccelték az országot. Különbség nincs, legfeljebb annyi, hogy ők nem építettek kerítést. Kétségtelen, hogy Orbán Viktor több kortársával ellentétben felismerte a menekültkérdés fontosságát. A probléma reális, százmilliók életviszonyai lehetetlenülnek el a harmadik világban akár az éghajlatváltozás, akár a permanens polgárháborús helyzet miatt. Európát észszerűen meg kellene erősíteni, de nincsenek olyan jó vezetők a kontinensen, akik erre igazán alkalmasak lennének, és tető alá hoznának az ügyben egy általános megállapodást. A veszély gyűlöletté formálása azonban már nem politikai erény, hanem bűn.

– A Fidesz legyőzhető, de a rendszer leválthatatlan, mert vezetői az ország stratégiai pontjait kisajátították, a gazdaságot maguk alá gyűrték, változás csak belülről jöhet – olvashattuk nemrég a Válasz Online-on Bódis András cikkében. Valóban ennyire reménytelen a helyzet?
– A rendszer egyik napról a másikra aligha változtatható meg egy politikai erő kétharmados győzelmével, erre valóban nincs sok esély. Magyarországon a gazdaság rendkívül erősen kötődik a politikai hatalom egy nagyon szűk köréhez. Kérdés persze, ha ez a politikai hatalom megrendül, a helyreálló gazdasági versenyben talpon tudnak-e maradni hosszú távon a Fideszhez kötődő gazdasági szereplők. Ráadásul annak sincs sok jele, hogy akadna egy olyan intellektuálisan is erős politikai erő vagy szövetség, amely esetleg véghez tudná vinni a kétharmados változtatásokat.

– Ha egy rendszer és vele a hatalmon lévők ténylegesen leválthatatlanok, akkor beszélhetünk-e demokráciáról, vagy csupán annak valamiféle illiberális-hibrid változatáról?
– Megjegyzem, az illiberális demokrácia kifejezése az angolszász politikatudományban szitokszó. Be is helyettesítette a miniszterelnök előbb a kereszténydemokráciával, az idén Tusványoson pedig a keresztény szabadsággal, ami értelmezhetetlen kifejezés.

A mai magyar politikának sajnos nem sok köze van sem a kereszténységhez, sem a szabadsághoz.

Egyébként is jobban szeretem a jelzők nélküli szabadságot ugyanúgy, mint hajdan, a szocializmus idején a népi demokráciánál a jelző nélküli demokráciát. Hogy milyen államigazgatási forma felé halad az ország? Nehéz kérdés. Valóban hibrid rendszer születik, amelyben egyre kevésbé burkoltan az egyébként miniszterelnöknek nevezett, nem közvetlenül választott vezető a végrehajtó hatalom élén gyakorlatilag egy közvetlenül választott, kifejezetten erős államelnök jogosítványaival rendelkezik. Jelentős a befolyása a törvényhozásra is. Persze nem mondják ki, hogy ez valójában elnöki rendszer, miközben az egész államapparátust igyekeznek ennek megfelelően megváltoztatni. Ez azonban egyelőre féloldalasan sikerült, hiszen máig a miniszteriális-parlamentáris szisztémához igazodva működik.

Ha valóban elnöki rendszert akarnak, ahhoz olyan államigazgatás illene, amelyben megvan az elnöki apparátus, mellette pedig autonóm módon működnek a szakminisztériumok, mint az Egyesült Államokban. Nálunk erről viszont szó sincs, mindent a miniszterelnök irányít. Egész területek kerülnek egyik napról a másikra egyik vagy másik minisztériumba…

– És nincs meg az impeachment lehetősége sem…
– Ha a konstruktív bizalmatlansági indítványt annak vesszük, akkor elvileg megvan. Csakhogy mint korábban szóba került, ez a gyakorlatban nagyon nehezen alkalmazható.

Nagyon erős személyi túlhatalmon alapuló új rendszer született, amely sajnos tartósnak tűnik. De ne adjuk fel! Minden rendszernek megvan a gyengesége.

Ennek a verseny kiiktatása és a nagyon szűk intellektuális bázis, amelyet ráadásul minden erővel gyengítenek. Az oktatás, a gyógyító ellátás, a tudományos kutatás, az államigazgatás szakmai leépülése a csak a közvetlen, napi tapasztalataira támaszkodó állampolgárban is kétségeket ébreszt majd. Ha nem gyógyítják meg a családtagját, ha a gyermeke nem kap megfelelő oktatást, ha nem tudja elintézni ügyeit, nem fogja elhinni, hogy minden a legnagyobb rendben van, bármennyi médium sulykolja is azt. Főként, ha látja, hogy egy szűk rétegnek mindene megvan.

De a most jól teljesítő gazdaság magyar része sem versenyképes a világpiacon. Exportunk 65 százalékát külföldi tulajdonban lévő cégek adják. A fejlett országoknál magasabb növekedés igazi motorja a betelepült külföldi vállalatok és az építőipar. Amit ma felépítenek, annak nagy része a jövőben nem eladható értéket fog termelni, hanem fenntartási költséget jelent majd. Ha pedig a gazdaság megtorpan, ugyancsak kevés lesz azt hangoztatni, hogy minden rendben van.

A kritikát – a világot nem csak a magyar sajtóból ismerő hozzáértők kritikáját – egy ideig figyelmen kívül lehet hagyni, sőt el is lehet hallgattatni. De minél erősebb ez az elhallgattatás, annál erősebb lesz a majd az emberek kirobbanó kritikája, amely nem írásokban fog megjelenni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/37. számában jelent meg, 2019. szeptember 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/37. számban? Itt megnézheti!