Rég volt ennyire semmitmondó az újévi köszöntő

Mondhatunk igent, és mondhatunk nemet is –

(opens in a new tab)" href="https://hang.hu/belfold/2019/01/01/ader-janos-mondhatunk-igent-es-mondhatunk-nemet/" target="_blank">erről beszélt 2019 első napján Áder János, aki alig pár nappal korábban maga mondott igent a túlóratörvényre, valamint a közigazgatási különbíróságokra. Ezeket a témákat persze kerülte újévi beszédében, ahogy azt is, az újabb fideszes kétharmad után mi olyanra mondhatunk nemet, amit a hatalom szeretne megvalósítani. Konkrétumok nem is igazán hangzottak el beszédében, pedig 2018-ból lett volna mire reagálni. A köztársasági elnök szerint nemet mondhatunk „az igénytelenségre, az ünnepeinkből gúnyt űző cinizmusra, az érdekek szerint torzított valóságra, a rövidlátó gondolkodásra”, igent pedig az egymással való törődésre, a teljesítmény elismerésére, a tisztességes versenyre. Mindezt pár nappal azután, hogy kiderült, Csányi Sándor helyett már Mészáros Lőrinc a leggazdagabb magyar.

Nem volt ez mindig így: bár az újévi beszédekben a magyar államfők szeretik ismételni ugyanazokat a közhelyeket, de többnyire némi aktualitás is be szokott férni. Így volt ez még a kétharmados kormányzás motorjául szegődő Schmitt Pál esetében is, míg a korábbi köztársasági elnököktől olykor kijutott kritika is a hatalom irányába.

Ha a rendszerváltástól haladunk napjainkig, azt láthatjuk, hogy a köztársasági elnökök egyik kedvenc újévi témája a széthúzás-összefogás szokott lenni. Göncz Árpádtól egészen Áder Jánosig a megbékélésre szólított fel mindenki, miközben az év további napjain a politikai propaganda igyekezett tenni róla, hogy ez elképzelhetetlen legyen. Pedig már Göncz is úgy vélte 1993. január 1-jén: „lassacskán megtanuljuk, hogy együtt, csak egymással szót értve juthatunk egyről a kettőre.” Mádl Ferenc 2002-t már azzal nyitotta, hogy köszönetet mondott az árvíz leküzdésében tapasztalt helytállásért, a közös erőfeszítésért.

Sólyom László is igyekezett pozitív lenni, amikor 2008 januárjában, rendőrattak és gazdasági világválság közt félúton arról beszélt, hogy azért mégsem annyira rossz minden. „Nálunk mindenki az ország pusztító megosztottságáról panaszkodik. S valóban sok kárt okoz a mindent a »mi-ők« sémára leegyszerűsítő fekete-fehér gondolkodás. De az élet színesebb és teljesebb. Sok-sok példáját mutatja fel annak, mit érnek el azok, akik függetlenítik magukat a megosztástól, de nem is húzódnak vissza a magánéletbe” – igyekezett lelket önteni a hallgatókba Sólyom.

Három évvel később Schmitt Pál már egyenesen nemzeti összefogást vizionált, illeszkedve a kétharmados győzelem utáni kormánykommunikációhoz. A köztársasági elnöknek elmondása szerint „csupa szívet melengető gondolat” jutott eszébe arról az összefogásról, amit a magyarok 2010-ben tanúsítottak. „A magyarok 2010-ben összefogtak, hogy újra megtalálják saját útjukat” – értékelte a Fidesz–KDNP választási eredményét Schmitt Pál. Áder ezen a téren igyekezett többnyire egyesítő kormányfő lenni, pártok felett állva ostorozva a közbeszéd állapotát. Emlékezetes volt, amikor 2017-es újraválasztását követően egyenesen azt mondta: nem akarja a közbeszéd színvonalának zuhanásáért porciózni a felelősséget, „de a politikai számosság okán mindig a kormánypártoké a nagyobb.”

Keményebb kritikával is élt persze már államfő a beszéde során. Ilyen volt Sólyom László, aki 2010. január 1-jén élesen fogalmazott: „Korrupcióban fuldoklik ma az ország, ez teszi tönkre a gazdaságban a tisztességes versenyt, az intézményekben a tisztességes működést. Joggal háborítanak fel mindenkit a százmilliós és milliárdos kifizetések.” Nehéz elképzelni ma hasonló mondatokat Áder Jánostól.

Ahogy olyan kényelmetlen nyíltságot is, amire Göncz Árpádtól volt példa. Ő 1997-et nyitotta azzal, hogy a gazdasági válságról osztotta meg gondolatait: „A válság elhárítása kényszerűen goromba volt, s mert végletes takarékosságot diktált, társadalmilag igencsak költséges volt. Árát elsősorban a kiszolgáltatottak, a bérből-fizetésből élők és a nyugdíjasok fizették meg.” Bár itt kijutott Hornék bírálatából is, Göncznek többször is felemlegették, hogy jobboldali kormányokkal szemben jobban előtérbe került a kritikus énje, mint a '94-98 közti baloldal esetében.

Talán meglepő, de a háborúskodás és a terror is rendre a köztársasági elnökök kedvelt újévi témái közt szerepel. Göncz még úgy fogalmazott 1993-ban, a délszláv háborúskodás kellős közepén: „Parázslik körülöttünk a világ, át-átcsap határainkon egy és más gonosz szél, de elmondhatjuk, a mi fedelünk alatt még mindig jutott és jut menedék a hadak űzte menekülőnek.” Ezt az utóbbi gondolatot már nem ismételte meg Áder, amikor 2016 első napján kifejtette: Európa egy elhúzódó migrációs válsággal küszködött az előző évben. Hozzátéve azt is, hogy a francia főváros előbb az „esztelen terror”, majd a klímakonferencia miatt a teremtett világért való felelősség szimbólumává vált. Mádl Ferenc is kitért a terrorra a 2001. szeptember 11. utáni újévi köszöntőjében, „a világ eddigi értékrendje és biztonsága elleni terrortámadást” említve.

A további közös pontokat a múltunkkal való szembesítés, illetve a várakozások emlegetése jelenti. Göncz egyenesen a Horthy- és Kádár-rendszert hasonlította össze 1997 januári nagyívű beszédében, amiben úgy vélte, bár mindkét rezsimnek voltak érdemei, de történelmi bűnei is. Mint mondta: „előbbi örökítette át ránk régmúltunk szép emlékeit, azok érzelmi többletét. Az utóbbi építette be népünk tudatába a társadalmi egyenlőség igényét és jogát.” De: „mindkét rendszernek voltak történelmi bűnei, mélypontján mindkettő eljutott az emberellenességig, és az ország önrendelkezésének tudatos feladásáig. Mindkettő megtorlás árán szilárdult meg, s a bukásával hitelesítette a szabadság, a népuralom igényét.”

Ezután az államfő arra jutott, hogy a szabadság olyan, mint a levegő: csak a hiánya észlelhető. Úgy látta, ha új politikai intézményrendszert ki is lehet építeni hat hónap, a piacgazdaság intézményrendszerét pedig hat év alatt, „egy sokrétű társadalom gondolkozásmódjának és viselkedésformájának megújítása sokkal hosszabb időt igényel.” Ez pedig nem állami feladat szerinte.

A várakozásokkal szembesített Sólyom is 2010 januárjában. Mind mondta, a '90-es évek elején sokan képzelték, hogy a rendszerváltás önmagában meghozza a nyugati életszínvonalat, de „keserves kiábrándulás lett a vége.” Áder viszont pozitívabb volt, amikor 2017. januárjában inkább az 1867-es kiegyezés százötven éves évfordulójára emlékezett. Az ezt követő évtizedek elmondása szerint „a magyar felemelkedés csodálatos korszakává váltak”, és „nyugatos polgárosodásunk aranykora ez.”

Az államfői beszédek kapcsán egyébként két pozitívumot érdemes még kiemelni. Sokan dicsérik az Áder által bevezetett szokást, hogy az újévi köszöntőt Weisz Fanni fordítja jelnyelvre a siket és nagyothalló nézők számára. Göncz Árpád pedig a nagy történelmi folyamatok mellett rendre odafigyelt azokra, akik az évet nem ünnepléssel, barátaik körében zárhatták. „Köszöntöm azokat is, őket talán még nagyobb szeretettel, akik épp a köz javára teljesítenek szolgálatot. Betegek, tévéjük sincsen, vagy a magány és keserűség tartja vissza őket az együttléttől és az együttgondolkodástól” – mondta például 1997 januárjában.