A csépai asszony csak törölgette a verítékét és ahogy a helyi atyáról, meg az adományairól beszélt, rendre beleszőtt a mondanivalójába egy szót. Azt, hogy fain. Ez a cigány eredetű kifejezés körülbelül annyit tesz, hogy remek. Csakhogy ebben a Bács-Kiskun megye szegletében meghúzódó kis faluban a közfoglalkoztatott, vagy ahogy ő mondja „tanácsi munkán” lévő asszony elmondása szerint az atyán kívül semmi más nem fain.
– Nagy a szegénység, a fiatalok meg... – mondja elhalkulva, és közben körbenéz.
– Drogoznak?
– Fú, nagyon. Múltkor is bevittek egyet.
– A rendőrségre?
– Nem, a kórházba! Olyan rosszul lett.
Szóval Csépán a helyzet tényleg nem fain, sőt az asszony szerint egyenesen brutális, mert hát szinte mindenki rászorul az „atya” adományaira. Még ő is, kapott tőle joghurtot meg fát télire. Így aztán elképzelni sem tudja, kik jelentették fel Antal Andrást, a csépai diakónust, mert állítólag lejárt szavatosságú élelmiszert osztott szét a falubeli rászorulók között. A feljelentés nyomán házkutatást is tartottak a parókián, és mivel a szerpap nem tartózkodott otthon, a kántorral nyittatták ki a raktárhelyiséget, ahol aztán semmi olyasmit nem találtak, aminek lejárt volna a szavatossága.
[caption id="attachment_5163" align="alignleft" width="629"]
Háttérben a csépai templom (Fotó: Magyar Hang)[/caption]– Csak irigységből csinálhatták. Olyasvalaki, akinek valamiért nem maradt most semmi az adakozásnál, vagy csak egyszerűen többet szeretett volna kapni, mint amennyi jutott neki – fejti ki az asszony. Véleményével nincs egyedül: Csépa al- és felvégén mindenki az irigységre gyanakszik; még tippje sem volt senkinek az alig kétezer lelkes faluban, ki fordulhatott a hatóságokhoz.
Annak a három közmunkásnak sem, aki a kissé megkopott „Haza és Haladás 1848–1998” feliratú obeliszk tövében nyírja a füvet. Percekig sorolják, mi mindent kaptak az atyától: még csirkecombot és húst is, és soha egyiknek sem volt semmi baja.
– Marhahúst is! – lelkendezik egyikük, szavait nyomatékosítandó magasba emeli a fűnyíró rozsdásodó pengéjét.
– Olyan előfordult, hogy csak száraz kenyere volt már, és akkor azt olyannak adta, akiről tudta, van otthon jószága. De hát ezért feljelenteni?! – háborodik fel egy asszony.
Közmunkás persze ő is, azt mondja ezen kívül nem nagyon van más munka Csépán, és környékén. Páran eljárnak a kecskeméti Mercedes-gyárba, a többieknek pedig marad az idénymunka, a fóliázás. Azaz nyolc-tíz óra hajlongás ötven fokban, ötezres, zsebbe kapott napidíjért.
– Hát, ez nem egy biztos alap...
– Na de most, uram, mi biztos ebben a világban?! Mondja meg!
Tóni atya: Egy pap nem teheti meg, hogy bezárkózik a templomba
Michels Antal, akit a Józsefvárosban a hajléktalanok papjaként ismernek, mesélt nekünk Kádár kedvenc ételéről, a roma misszióról és a velünk élő migránsokról is.
Felelet helyet megvizsgáljuk még egyszer az obeliszket: tényleg az van-e ráírva, hogy „Haza és Haladás 1848–1998”. Tényleg az. Közben helyére kerül a rozsdás penge is, felbúg a fűnyíró.
Átellenben, a focipálya tövében színes forgatag és kínai textilfesték szaga csábít. A vásárlókkal beszélgetünk, mert az árusok csépaiak ugyan, de annyit utaznak portékáikkal, hogy nincs idejük tisztába kerülni a helyi ügyekkel.
– Ide hallgasson már, jó ember, ha lejárt ételt adott volna az atya a helyieknek, akkor rosszul kéne legyen a fél falu! – okít ki egy idős asszony. Indulatát jelzi, beszéd közben erővel tuszkolja a frissen vásárolt ruhadarabot a retiküljébe.
– Miért, rászoruló a fél falu?
– Így nem mondanám, de ha őszintén beszélünk, akkor bevallhatom, én olyan középréteg vagyok… De nem jönne rosszul, ha kapnék néha valamit ingyen. Nem utasítanám el. Érti?
– Mi is örültünk neki, amikor kaptunk – veti oda egy atlétás férfi. Felkarján jókora tetoválás, kereszttel.
– Nem tudok én semmi rosszat mondani az atyára, pedig én a vallásom miatt be sem léphetek a plébániára. Jehova tanúja vagyok.
Szó szót követ, és amilyen erővel és gyorsan került be a ruha a táskába, oly szelíden, mégis hirtelen kerül ki a kisegyház szórólapja.
Antal András mozdulatai is ilyen szelíden határozottak, amikor tenyéréllel húz az asztalon, amely mellett beszélgetünk. A csépai diakónus azt illusztrálja kézmozdulataival, hogy az egyházi szerepvállalásban ugyanolyan fontos a misézés, az áldoztatás, és a szeretet közvetítése „a tevékenység által”. Utóbbi alatt többek között az adományozást érti, ami miatt feljelentették. (A diakónus áldozásra még fel nem szentelt szerpap, feladata közreműködni az istentiszteleten és a szegények szolgálata).
– E nélkül olyan lenne a munkám, mintha a sebésznek azt mondanák, hogy gyógyíthatsz, de nem használhatsz hozzá szikét, mert az mégis csak árt a betegnek, amikor megvágod vele – mondja. Úgy véli, az isteni és a világi törvények közül neki egyértelműen az előbbit kell követnie. Örülne persze, ha össze lehetne hangolni a kétfajta előírást, amit nem tart lehetetlennek. – Kezdetnek például nem lenne rossz, ha felhívnának a kormányhivataltól és elmondanák, hogy nem találtak semmi olyasmit a parókia raktárában, aminek lejárt a szavatossága. Innen indulhatnánk, utána megbeszélhetnénk a többit.
Például azt, hogy tiszteletben kellene tartani azoknak a szegény embereknek az érzéseit, akik a szégyenüket legyűrve rávették magukat, hogy segítséget kérjenek. Ők azért sétálnak el a diakónushoz, hogy kenyeret kérjenek, mert hetek óta nem ettek. És mivel Csépán ez egyáltalán nem ritka, Antal András a faluba kerüléskor el is törölte az egyházadót. Nem kér pénzt a temetésért sem, és a ministránsok sem járnak körbe a misén adományt gyűjteni.
– Ferenc pápa azt mondta, hogy az egyház feladata a szolgálat, nem a szolgáltatás – magyarázza. Beszélgetésünk során szinte mindig a pápától vagy a Bibliából idéz. – A Szentatya nem véletlenül mondta, hogy bárányszagúnak kell lennünk nekünk is. Mert mi is akkor értjük és éljük meg például a hőségben a templom hűsét, ha magunk is kint vagyunk a mezőn robotolókkal. Így ők is szívesebben jönnek be, mint ha csak úgy hívogatnám őket, el sem mozdulva az oltártól.
Hogy ez mennyire így van, mutatják a számok is: Antal András két esztendő alatt megháromszorozta a rendszeres templomba járók számát. Ha pedig a szükség úgy hozza, ő is sült sündisznót eszik a rászoruló cigány hívekkel.
– Milyen ízű a sült sün?
– Borzalmas. Ellentétben azzal a gulyáslevessel vagy töltött káposztával, amit egy kilencgyerekes cigány asszonytól kaptunk hálából.
A diakónus nem tartja rendkívülinek az ilyet, úgy véli, tulajdonképpen ekkor ér össze a valóság és az, ami a Bibliában is áll.
– Az egyik oldalon ott van, hogy „kérjetek, és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek”, a másikon pedig azok a példabeszédek, amelyek azt támasztják alá, hogy akik adnak, azoknak sosem lesz kevesebb, hanem ők lesznek többek ezáltal.
Persze ez nem olyan könnyű, mint ahogy elsőre hangzik, de Antal András nem izgul: vatikáni útjainak egyikén Ferenc pápa azt mondta neki, hogy a krisztusi út göröngyös. Ha esetleg úgy érezzük, minden simán megy, akkor bizony meg kell vizsgálni, valóban a krisztusi úton vagyunk-e.
De Csépán – csakhogy a bibliai példánál maradjunk – nemcsak „halat osztanak, készül már a háló is”. Ez a már majdnem kész Betánia ház, ahol szeptembertől többek között felnőttoktatás zajlik majd. Mosni, főzni, takarítani tanítják, vagyis az életre készítik fel a csépaiakat.
– Lesz mosógépünk is, és akinek otthon mondjuk kikapcsolták az áramot, vagy nincs pénze mosóporra – mert sokszor nincs egyébként –, annak kimosunk. Amikor pedig már van újra áram a házában, akkor inkább odaadjuk a mosóport. És így tovább, szépen lassan.
A csépai templom közelében élő Szalai Gusztávné Rita azonban már most aggódik. Egyrészt a tél miatt: egy vihar megrongálta a házát, és a biztosító nem fizet. Gerincbántalmai ellenére ő is dolgozik, de neki is csupán idénymunka jutott, abból pedig nem tud félretenni a tetőre.
– Már arra is gondoltam, írok az Igazságügyi Minisztériumnak – mondja kétségbeesve. Aztán persze szóba kerül az „atya” is. – Ilyen papja nem volt Csépának, már nem is tudom, mióta. Még a cigányokat is beengedi a templomba. Az előző kitiltott minket. És mindenkinek ad ám! Magyarnak, cigánynak ugyanúgy, aki csak bemegy hozzá.
Rita még attól is tart, hogy a feljelentés elveszi a diakónus kedvét az adományozástól. Szavait vészjóslóan festi alá a templom riasztójának monoton pittyegése. Mi valahogy mégsem nyugtalankodunk. Nem csak azért, mert a riasztó valószínűleg teljesen felesleges. A csépai templom kapuja ugyanis tárva nyitva.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
