Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára a Népszavának nyilatkozva osztotta meg a koronavírus-járvány idején gyűjtött tapasztalatait. A 47 éves altatóorvos többek között arról beszélt, hogy semmi értelme minden kórházban az ágyak húsz százalékát fenntartani koronavírusos betegeknek, mert éppen „ekkora kapacitást tesznek ki a külön erre a célra épített kórházak és a járványosztályok is.”
A szakember kiemelte, „a katasztrófának az a definíciója, hogy kevesebb eszközöm és emberem van, mint amennyire szükségem lenne. Az operatív törzs viszont rendre arról beszélt, hogy mindjárt itt a katasztrófa, de hiteles adatokat a járványról, az ellátási stratégiáról nem nagyon hallottunk. Legfeljebb annyit, hogy a tömeges megbetegedések előtt egy-két nappal járunk. Ha ezt követően arra utasítják az orvosokat, hogy azokat a betegeket küldjék haza, akik kevesebbet profitálhatnak abból, hogy egy adott ágyon fekszenek, mint a várhatóan egy-két nap múlva tömegével megérkező COVID-osok, akkor ez nem az orvos felelőssége, hanem az utasítás kiadójáé. Csak akkor lett volna az orvosé, ha döntéshez szükséges információk is a rendelkezésére álltak volna. De hiába kértük, a terepen gyógyítók nem kapták meg ezeket.”
Svéd arról is beszélt, most „itt a kiváló alkalom, hogy ezt a fejnehéz, kórház-centrikus, széttagolt rendszert racionalizáljuk. Ám az ésszerű változások érdekében 20-30 évre kellene előretekinteni, és nem szabadna hagyni érvényesülni a lobbiérdeket”, amire szerinte most van esély. Erre garancia nincs, de a Pintér Sándorhoz köthető egészségügyi reformbizottságok, éppen a belügyminiszter határozott személye miatt talán eredményesek lehetnek ebben a tekintetben.
A béremelésről szólva elmondta, „nagyon bízunk abban, hogy a magyar gazdaság legalább annyira erős, mint a szlovák vagy a román – és tudná is annyira támogatni az egészségügyet.”
Miután pedig az orvosok jó része a hivatalos kórházi állása mellett más közellátónál is dolgozik vállalkozóként, és csak így működőképes a magyar egészségügy, „a kollégákat arra kértük: mondjanak majd vissza egyet-egyet a vállalkozás keretében végzett orvosi munkáikból. Egyszerűen azért, hogy érezhető legyen: mire lenne képes ez a rendszer az orvosok komoly önkizsákmányolása nélkül.”
Svéd Tamás a józan belátásban bízik, „hogy a magyar egészségügy beavatkozás nélkül már rövid távon sem tudja nyújtani azt, amit a társadalom elvár tőle. Már önmagában ennek lépésekre kellene ösztönöznie a kormányt. Ráadásul most adott egy támogató hangulat is: a járvány alatt az emberek megélték, milyen egészségügy nélkül – és jobban meghallják az egészségügyiek panaszait is.”
Szavai szerint lassan jutott idáig a rendszer. Először szóban, sajtóban tiltakoztak, majd akciókat szerveztek, utcai tüntetéseket. Ezt követi a nyomásgyakorlás, mint például a felmondások letétbe helyezése. Aztán szóba jöhet még, hogy nemcsak a túlmunkát mondja fel az orvos, az ápoló, hanem kilép az egészségügyből, vagy külföldön dolgozik tovább, esetleg itthon szerződik egy jól működő magánintézményhez, ahol valóban adottak a jó működéshez a feltételek.
Végül elmondta, „még nem derült ki, hogy meddig lehet elmenni ebben. Nincs ebben Magyarországon igazi rutin. Az a kérdés, hogy ez a negyvenvalahány ezer orvos meddig hajlandó elmenni és mit hajlandó ebbe belefeccölni.”
