A romániai határ mellett fekvő Kötegyán peremén friss akác- és trágyaillatot fúj a szél. Ám ahogy közeledtem a mintegy 1500 lelkes község központja felé, több alkalommal is éreztem az átható dögszagot az út mentén. De ez nem a panasz helye: tulajdonképpen a dögszag, pontosabban annak eredete miatt jöttem el ide.
Történt ugyanis, hogy a minap innen szállítottak kórházba egy házaspárt lépfene gyanújával. A betegség pedig nem az al-Kaida terrorszervezet levélben küldött fehér pora miatt ütötte fel a fejét, mint Amerikában, hanem azért, mert a házaspár rendszeresen foglalkozott elhullott marhák – egyes falubeli vélekedések szerint néha disznók – feldolgozásával. Sajtóhírek szerint a farmot, ahonnan a döghús kikerült, egészségügyi karantén alá helyezték, de a helyiek ennek nem látták egyértelmű jelét, valamint a hatóságok sem nyilatkoztak az ügyben.
Kötegyán csendes helység, látványra pedig szinte semmiben sem tér el a többi olyan kistelepüléstől, amely évek óta próbál talpon maradni. Itt is megvannak a takaros, egyforma buszmegállók, kukával és hirdetőtáblával. Utóbbin függ a magára hagyott falvak tartozéka: az általános iskolai végzettséggel rendelkezőket a győri csomagolóüzembe, illetve szombathelyi mosodába invitáló toborzó plakát. És ahogy azt a Nyírségtől kezdve a Jászságon át Somogyig látni: a legtöbb telefonszámot már bizony letépkedték róla. Ugyan ilyen groteszkül hat az elhagyatott porta előtt az Orbán Viktor bevándorlásellenes programját hirdető plakát, ahogy az egyik sarki borostyánbokor és négy betonpadka között megbújó, 44 milliós uniós fejlesztést hirdető tábla is. A kiírás szerint itt zajlik a „helyi termelők, helyi termékek piacra jutásának támogatása”. És Kötegyán abban sem tér el a környező falvaktól, hogy már itt is több (2) a bezárt kocsma, mint a még mindig nyitva tartó (1).
Tizenhétmillióból húztak fel egy játszóteret az út két sávja közé a cigánytelepen | Magyar HangSok ház igen romos már, a Gyepsor utcában például megállt az idő, a düledező házak jó részén harminc év alatt még utcanévtáblát sem cseréltek, ezért ma is Lenin nevét olvashatjuk rajtuk. A házakat azonban szinte mindenhol hatalmas telkek veszik körül, úgyhogy az így megnyújtott térben, a hosszú párhuzamos utcák között szinte feloldódik a vidék minden zaja. A fűnyíró, a benzines fűkasza vagy a láncfűrész hangja éppúgy, mint a helyben uralkodó viszonyokról szóló suttogás.
Már ha egyáltalán eljutunk a suttogásig. Egy asszony például már a lépfene szó hallatán határozottan felcsapja nyitott tenyerét, jelezve, hogy ő erről egy szót sem akar sem hallani, sem beszélni. Egy idős férfi szabályosan bemenekül a kapuba a kórság hallatán, és nagy gyorsasággal csukja be maga mögött. Közben egyre csak azt hajtogatja: „nem, nem, nem, nem nyilatkozom”.
– Nem szeretnék belefolyni. Annyi minden történik itt a faluban – mondja egy hölgy.
– Mi minden? – érdeklődöm.
– Nem hiszem, hogy bárki is fog nyilatkozni. A legjobb persze az lenne, ha belebotlana valakibe, aki bátor, és ki meri nyitni a száját.
Idővel persze találkozom bátor kötegyániakkal is. Egy nénitől megtudom, hogy a család egyik hozzátartozója az önkormányzati fenntartású konyhán dolgozik, egy másik pedig azt meséli el, hogy a família tagjai olcsóbban adták a döglött marha húsát, mint amennyiért Kötegyán idén átadott önkormányzati húsboltjában lehetett disznót kapni. (Azt többen is kizártnak tartották, hogy az egykori hatósági hentesárudából mintegy 8 millió forintért kialakított boltba került volna elhullott állat, ott ugyanis csak a község szociális szövetkezetében nevelt sertések húsát árulják, a jószágokat pedig Vésztőn vágják le, és onnan hozzák vissza.)
Többen – mintha egyszerre gyakorolták volna be – jelentőségteljesen felhúzott szemöldökkel jelzik, hogy a közelgő önkormányzati választás miatt nem beszélnek a döghúsról. Merthogy – ezt is csak sejtetik – Nemes János, Kötegyán polgármestere jóban van a lépfenés marha árusítóival.
– Nemes János polgármester urunk mindenkivel jóban van, választások előtt pedig főleg – jelenti ki mosolyogva egy fiatalember valamelyik lenines utcatábla közelében. Cimborája vele mosolyog.
Egy asszony, aki szigorúan csak név nélkül hajlandó beszélni, azt mondja, hogy Kötegyánban érdekbarátságok vannak és a „felső tízezer”, az úri kör irányít itt mindent.
– Úri kör? Engem a döghús érdekelne… – kezdem, de az asszony csak mosolyog.
– A polgármester már jó ideje ennek a családnak a segítségével nyeri meg a választásokat. Évek óta mindent elnéz nekik. Ha nem lett volna ez a fertőzés, akkor most sem derült volna ki semmi.
Állítja: a döghússal foglalkozó család több tagja is önkormányzati alkalmazott, igen nagyszámú rokonságuk jó része be van jelentve a faluba, pedig nem is itt élnek. A nő szerint ez „kilenc és öt éve is jól jött a polgármesternek”, és úgy látja, azért nem történik az ügyben semmi, hogy idén ősszel is szavazatokat hozzon Nemesnek a szőnyeg alá söpört lépfene.
– De a közmunkán is százszázalékos a lógás. Hát nézzen a háta mögé! – odanézek, és azt látom, hogy kinyílott a pitypang az árokban.
– Nekik kéne rendben tartani, de nem teszik. Elnézik nekik, ahogy azt is, hogy az önkormányzati földterületen nappal megtermelt zöldséget este a közmunkások lopják el. Azért nézik el, mert velük nyeri meg a választást a polgármester – magyarázza az asszony, aki sajnálja, hogy megengedi a kormány az ilyen kis településeknek, hogy legyen önkormányzatuk. – Így aztán nem csinálnak mást, mint a saját érdeküket képviselik – közli szomorúan.
– Nincsenek ellenzéki képviselők? – kérdezem, de a hölgy megint nevetősre fogja.
– Ellenzéki? Kinyírnák. Azt is, aki szólni mer. Úgyhogy kérem, tényleg ne legyek felismerhető, mert, komolyan mondom, az életem függ tőle.
A kocsmában igen oldott a hangulat, és nagy hahotázás tör ki a lépfene szó hallatán. Egy, a pultot derékszögben támasztó férfiról azt is megtudom, hogy „ő a falurádió”, de amint felé fordulok, távozik is azonnal. Majd egy atlétás, rekedtes ember szólal meg először a félig teli korsója mellől.
– Nem nagyon mer nyilatkozni senki, kicsi ez a falu. És ki akar magának ellenséget szerezni? Meg hát itt a választási kampány is, ugye.
Mivel ő szemlátomást nem fog elszaladni – nagyon kapaszkodik a sörébe – végre felcsillan a remény, hogy választ kapok a kérdésre, amire annyi kötegyáni nem felelt eddig.
– De mi köze van a dögevésnek a választási kampányhoz?
– Hát, benne van az is.
– Hogyan?
– Ki kit vesz elő, ki kit hol dolgoztat, és a többi és a többi.
– Ki kinek az embere… – hangzik a sejtelmes felelet.
– Akkor ezek szerint a lépfenével kezelt pár a polgármester embereinek számítanak?
– Hát, azt nem lehet mondani azért. Van, aki ezt mondja, na! – széles, arcokat beterítő vigyorokkal telik meg a kocsma.
– Azért ez nagyon csúnya dolog volt. Mert hát nem minden kötegyáni dögevő, csak aki vette, de az úgysem mondja meg – folytatja az atlétás.
– Olyanok is vettek tőle, akik úgy tartják magukat, hogy a felső tízezerhez tartoznak – közli, kihúzva magát, így megjelenítendő az 1500-as község „felső tízezrét”.
Aztán elmeséli, miként ment a dögös üzlet: az egyébként módosnak leírt családfő szétdarabolta a döglött tehenet, és 1400 forintért árulta kilóját, de attól is elkért 30 ezer forintot, akié az elhullt állat volt.
– Azt mondta mindenkinek, hogy majd ő elviteti a jószágot, és valami kutyaeledelnek feldolgoztatja. Így lehet pénzt keresni! Ne adjon csak el, csak három mázsát, az már félmillió forint. Hát ennél jobb kereset van? Bár most biztos megcsappan a vevőköre – lamentál nevetve a férfi, aki csak akkor komorul el, amikor elárulja, sokan haragszanak most a famíliára. Hátulról érkezik azonban egy közbevetés: „ha nem szúrja meg magát, ki se derül ez az egész!” Rákérdezek a dögös család állítólag bejelentett rokonaira. Először még megy a fejcsóválás, de egyszer csak valaki felcsattan.
– Hát jó, figyelj, így volt az előzőnél is. Oda-vissza megy ez a dolog mindenütt.
– Ez ennyire bevett itt?
– Hát, a Fidesz is így nyert, nem?
– Nemes János milyen színekben indult? – kérdem.
– Fidesz – nagyon halkan, csak egyetlen ember felel. Rekedtes hangú nyilatkozómnak pedig ekkorra elfogy a söre.
Nemes Jánost kerestük többször is, de vagy hivatalon kívül, vagy ülésen volt éppen. Elérhetőséget mindenesetre hagytunk nála, lapzártánkig nem jelentkezett. Ha megteszi, természetesen ismertetjük az álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/18. számban? Itt megnézheti!