Csak villany van, és fúrt kút, maroknyi közösség, mégis, vagy talán pont ezért szeretnek itt élni.
Hirtelen szétszaladnak a novemberi koszos fellegek, s csillámló napsütéssel zúdul be a késő őszi tavasz. Indulni kellene, de hova, mert a látóhatáron, mint valami morcos vének tanácsa, ott várakoznak a kékes fekete felhők, hogy bármikor újra apó, nyálas szúrókával böködjék a most még mosolygó járókelők arcát. Hát akkor csak ide valahova a közelbe.
Nézem a térképet. Budapest mellett, az M0-s tövében ősi tetoválásra hasonlító furcsa mintát rajzol ki a vízfelületet ábrázoló kék folthalmaz, nagyítás, kicsiny házak, sufnik, nádas, szaggatott földút, ide húsz perc, lássuk.
Zajosan csattogó, tengelyt rázó fájdalmas üdvözlet, hamar lerakom az autót, és így jó. Dunakeszi tőzegtavak, miért nem halottam még erről? Meglassul az idő, lelassulok én is, őszi metszéshez hajlongó idős házaspár, szeretünk itt, igen, mesélnének is, meg nem is, inkább nem zavarom őket. Embernyi fesztávolságú madarat riasztok, haragos vijjogással húz el a fejem felett, nem csak ő ijedt meg. Talán még fel is kiáltok.
De máris sokan laknak itt, összefonódik a vadregény és az újgazdagok előbb-utóbb mindent felfedező nyomulása. Ma még a horgászvilág az erősebb, villany van, és fúrt kút, és összetartó kis közösség, ahogy a pár percre útitársam mondja: „itt nem vagyunk közműrabszolgák”. De már szivárog a pénz, érkeznek a drága autós természetes nyugalomra vágyok.
Most érdemes hát odamenni.
