„Itt van a legkevesebb olyan ember, akinek pénze van” – Az ország egyik legszegényebb településén jártunk

Fagyasztott áruval teli kocsi halad keresztül Nógrádszakálon, egy semmiből előszaladó kutya kergeti meg. Piacnap van a faluban, ezért aztán mindezt az árusok ugyanazzal az egykedvűséggel nézik végig, mint a közeli boltból sörrel kilépők. Mindenki gyorsan tudomásul veszi, hogy a mirelitszállítmány ezúttal sem ide érkezett.

A szlovák határtól nem messze elterülő Nógrádszakál akár szerencsés település is lehetne: óvodája, postája mellett van boltja, három is. Csak hát ettől még egyrészt egyike az ország harminc legszegényebb falujának, másrészt annak a megyének az északi csücskében található, ahol a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legfrissebb jelentéséből kiderül, mindössze 2022 forint az egy lakosra jutó napi kiskereskedelmi forgalom, magyarul az itt élők költenek a legkevesebbet a boltokban. Viszonyításul: a második legkisebb összeg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére jött ki, itt 2077 forintot költenek átlagban naponta. A legtöbbet a Budapesten élők vásárolnak, a fővárosban 3893 forintot hagynak az üzletekben, vagyis majdnem kétszer annyit, mint a nógrádiak. Ennyit a szakáli szerencséről.

Oláh Károly szerint ez azonban nem igaz, itt igenis rengeteget költenek élelmiszerre, és még véletlenül sem italra mennek a forintok. Hogy a 43 éves segédmunkásnak elképesztő érzéke van az iróniára, mi sem mutatja jobban, mint ami a háta mögött történik: a közértből hozott sörökkel mintha csak a Forma–1-ben megszokott pezsgőlocsolás imitálásához készülnének a nógrádszakáli fiatalok. Aztán komolyra fordítja a szót.

– Kegyetlenség, hogy 54 ezer forintból kell megélni a mai világban. Semmi az – állapítja meg, majd hozzáteszi, hogy neki éppen nem a közmunkássors jutott. Budapestre jár nap mint nap építkezésekre, így aztán tudja, hogy a nógrádi 2000-rel mire megy a fővárosban: semmire. Tíz vagy „néha több” órából álló melójáért járó hatezres napidíjának így mindig megkapja előre a felét, hogy egyáltalán el tudja látni magát valahogy.

A 640 fős Nógrádszakálon egyébként 143 közmunkás van. A település lakóinak hozzávetőlegesen 80 százaléka roma, 174 gyermek él itt, ebből 164 halmozottan hátrányos helyzetű.

– Munka az van, dolgozik itt mindenki, vagyunk bőven, csak hát spórolni kell – mondja egy fiatal fiú. Károllyal ellentétben ő csupa mosoly, pedig vele nem a boltnál, hanem a falu füstszagú, kóbor kutyás szegénysorának kellős közepén találkozom. Úgy van vele, hogy „inkább vidám ő, mert hát minek az a rosszkedv”.
– Min lehet spórolni?
– Ez jó kérdés – feleli még mindig nevetve.
– Mégis, min szoktak?
– Nem tudom. Egykettőre elmegy a pénzünk, mert két gyerek van.

Így van ezzel az egyik helyi bolt eladója is. Főleg az alapvető élelmiszereket viszik tőle. Ruhaneműt pedig vagy a faluba érkező román (!) árusoktól vesznek, vagy átmennek az Ipoly túloldalára, Szlovákiába, mert ott olcsóbb. Az eladó elkerekedett szemmel néz, amikor arról kérdezem, hogy a megyére kiszámolt alacsony kiskereskedelmi forgalom mögött állhat-e az is, hogy hó végére elfogy a szakáliak pénze. – A végére? Inkább már a közepére!

Radvánszky Judit, a település MSZP-s polgármestere is tudja mindezt, de megjegyzi, hogy még így is hálás a közmunkáért. Egyrészt ennek köszönhetően visszaszorultak a lopások, amelyek korábban megélhetési forrást jelentettek sokaknak, másrészt az olyan fejlesztéseket, amelyekre nem kap pénzt a falu, betervezik a közmunkába. És mivel gyakran nem kap – volt, hogy a megigényelt 7 millió forint helyett „forráshiány” miatt mindössze 113 ezret nyertek –, ezért aztán Nógrádszakálon közmunkában készült a ravatalozó és a művelődési ház is. A polgármester szerint nincs igazán a környéken munkalehetőség, viszont magas az aluliskolázottság. Utóbbin nem segít az sem, hogy a falunak van iskolaépülete, még katicamatrica is virít az ablakában. A katica szárnya azonban már nem piros, az idők során megkopott: az intézményt ugyanis be kellett zárni. Az volt a baj, hogy az összevont alsó tagozatban a nagyobbak nem hagytak békét a kicsiknek, így aztán annyi tanulót vittek át a szomszédos Ludányhalásziba, hogy jó, ha öt gyerek maradt volna Nógrádszakálon. Az iskola hiánya beindítja az elvándorlást, és ahol csak öregek és közmunkások vannak, meg felügyeletre szoruló kisgyermekek, oda nem fog egyhamar munkahely települni.

Radvánszky Juditék ezért kénytelenek valamit kitalálni. Mondjuk, szemléletet váltani: eddig is volt, hogy aki a futó fóliaprogramban részt vett, az már otthon is nekikezdett a palántázásnak, és „ásogatják fel a most még nem nagy területeket”. Nekik szeretnének kitalálni valamiféle ösztönzőt. Valami olyasmit, mint a „Tiszta udvar, rendes ház” vagy a Virágos Magyarország program volt.

– Ebben a faluban minden egyes négyzetméter meg volt régen művelve, ma már nincs, ezen kéne változtatni – magyarázza. Mindemellett nem szeretnének abba a hibába esni, mint az egyik közeli település, ahol gombát termesztettek, de „rájuk rohadt, mert a kutya sem vette”. A Jelenlét program keretében most valószínűleg tésztagyár létesül majd Nógrádszakálban – épp az iskola bezárt épületében.

Adná magát még a turizmus is mint kapaszkodó, hiszen erre található a népszerű kirándulóhely, a festői „palóc Grand Canyon”-ként ismert Páris-patak völgye, ám az állami tulajdon. És ha már Párizs: ahogy a francia főváros minden pontjáról látszik az Eiffel-torony, úgy Nógrádszakálnak sincs olyan csücske, ahonnan ne lehetne látni a település égbe törő templomát – csak hát a kegyhely zárva tart. – Nincs munkalehetőség, nézd meg, hogy élnek itt az emberek – mutat körbe Oláh Gyula, a település cigány kisebbségi önkormányzatának egykori elnöke. Szavainak nyomatékot adhatnak a közelünkben húzódó gazos patakpart, vagy a megdőlt házak ablakait fedő falapok, holott Gyula maga is éppen elég hiteles. Ugyanis jelenleg az önkormányzat alkalmazásában áll, afféle karbantartó, mindenes ő. Épp a kultúrház oszlopait javítgatja. Kiutakról próbálunk beszélgetni, azonban vele is csak körözni tudunk. Bejárni a rozsdaövezetek és magára hagyott aprófalvak szokásos ördögi köreit.

– Hiába mennek a fiatalok képzésekre, van, akinek 8–10 ilyenről van papírja, a munkahelyeken azonban mindig azt mondják nekik, hogy ez sem jó, ez sem elég. Nekem is van sok képzésem, de itt a környéken nem ér semmit, el kell menni Pestre – vázolja a helyzetet.
– Na de azt a család bánja, nem?
– Bánja nem bánja, de ha nem megyek, akkor mit egyenek?

És akkor itt vannak még az ingatlanárak: rámutat egy sárba ragadt házikóra: Gyula úgy tippeli, itt 600–700 ezer forintba kerülne, Szécsényben pedig „ugyanez az istálló” sokkal többe lenne. Konklúziója az, hogy „most az Orbánt a szocpolért szeretik itt”. Alighanem a CSOK-ot érti ez alatt, s már megyünk is odébb, mert megakad a szemünk a szabadtéri színpadon.

– Itt szokott lenni a falunap – közli Gyula.
– Mit szoktak még rendezni itt? Mondjuk, színi előadást? – kérdem, mire Gyula elmosolyodik.
– Nem láttak itt olyat erre, ez nem város.

Mosolyogva viszi be láncfűrészét a szomszédos üres telken szilvafát vágó Rácz Károly is. Szerinte „itt az az egy jó, hogy a polgármester alkalmaz”. Van összehasonlítási alapja: pár éve Ipolytarnócról költözött ide, mert „ott még gyengébb”. Döntése nem volt teljesen független attól, hogy ott rendszeresen elöntötte a házát a kiáradó határfolyó. Volt, hogy egy évben kétszer is, „egyszer tavasszal, egyszer szenteste”. Ma már tud ezen nevetni, még úgy is, hogy korábbi munkahelyén, a már bezárt karancskeszi öntödében, ahol öt évet nyomott le három műszakban, tönkrementek a hátsó fogai a kaolintól. Hosszan sorolja, mi minden volt egészségtelen a gyárban, de Károly szerint legalább jól fizetett. Magam próbálom kitalálni, hogy mi lehetett ezért a jó fizetés.

– Akkoriban kerestem, mondjuk, úgy 170–180-at.
– Jó ötlet volt hallgatni arról, mire tippeltem volna. Majd abban maradunk, hogy „Szakálon nehéz”. Csakhogy Károly úgy van vele, hogy „igazából minden faluban nehéz”. Ezért aztán maszekol, ahogy csak tud: fodrászkodik, vasazik és fát gyűjt, meg eljárogat bontogatni. – Nehéz, nagyon nehéz. Ezt a pénzt az ember akárhogy fogja, akkor is elmegy.

– Itt van a legkevesebb olyan ember, akinek pénze van – jelenti ki a templom melletti temető szélén ácsorogva egy néni. A Nógrádszakál fölé magasodó dombról nézünk le, és az anekdotázás közben megüti a fülemet egy mondat: errefelé csupa ilyen falu van. Még a felvidéki Rárósmúlyad is „le van romolva innen nézve is, pedig gazdag falu volt”. A hatvanas–hetvenes években még kétszer ennyien éltek Nógrádszakálon.
– Sok mindent kellene tenni, hogy ne menjenek el, de hogy mit, azt nem tudom – közli rezignáltan, majd felcsattan: „az sem lehet, hogy öt-hat város legyen Magyarországon, és pont”.

Hát, ha nem is hat, csupán öt, mégis arra tartunk, hogy az egyre elnéptelenedő falvakból a városokba költöznek majd a magyarok. De ez már egy másik, a Magyar Tudományos Akadémián készült tanulmány témája.

Ennek a cikknek a nyomtatott verziója a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg november 22-én.