Vörösmarty és a mémek
Egy diák megkezdi a középszintû magyar nyelv és irodalom érettségi vizsgát (Fotó: MTI/Ruprech Judit)

A középiskolai magyartanárt – tapasztalják az érintettek – az állam, a kerettanterv kiötlői nem tartják autonóm értelmiséginek. Feladatuk praktikusan annyi, hogy végigrohanjanak négy év alatt a magyar és a világirodalom történetén, és teljesítsék az oktatási kormányzat ideológiai elvárásait. Az adatok bifláztatása, a kvízjellegű tudás sulykolása viszont elsősorban arra alkalmas, hogy a diákokat elidegenítse a szépirodalomtól. Az iskolaidő után egy pesti kávézóban velem szemben ülő – nevét a nyilvánosság elé tárni több okból sem kívánó – három gimnáziumi tanár fáradt, rosszkedvű, elkeseredett.

Takaró Mihály ízlése szerint

Lehangoltságuk érthető. Kétségtelen, hogy kulturális értelemben átmeneti korszakban élünk, amit a pedagógusok tapasztalhatnak leginkább. A 21. század elejétől az internet széleskörű elterjedésének hatására jelentősen megváltoztak a kommunikációs, így az olvasói szokások, az írásbeliség és szóbeliség addig élesen elkülönülő formái sok esetben egybecsúsztak; ezt az is érezheti, aki nemigen fordul meg iskolák közelében. Van ennek az oktatást jelentősen befolyásoló hatása is, hívja fel a figyelmemet egyik beszélgetőtársam. Fiatal tanárnő, már éppen nem pályakezdő.

– A diákok mindennapos nyelvi tapasztalatától, a csetbeszélgetéseik szívecskézéseitől, az általuk beszélt nyelv közvetlenebb, spontán formáitól távol került a klasszikus irodalom nyelve. Ahhoz, hogy hidat tudjunk építeni Vörösmarty és az egyébként nagy nyelvi kreativitásra valló gifek, mémek és anglicizmusok nyelvi univerzuma között, időre van szükségünk. Ha valóban irodalomszerető embereket akarunk nevelni, egészen más módszereket kellene alkalmaznunk, mint eddig.

Sajnos, teszik hozzá, éppen ezt hagyja figyelmen kívül a Takaró Mihály nevével fémjelzett, Takaró nyilatkozataiból kikövetkeztethetően elsősorban az ő egyéni ízlését tükröző és azt az ország iskoláira ráerőltető, tavaly élesített kerettanterv. Az új szabályozás egyrészt alig veszi figyelembe a világban az internet és a közösségi média térnyerésével lezajlott változásokat, másrészt ideologikus. – Eddig nem létezett kötelező műlista, most bevezették. Ez több száz elemből áll, ami rendkívüli módon megköti a tanár kezét – mondja egy hosszabb ideje tanító pedagógus. – Az óraszámot is csökkentették. Végig kell tehát rohannunk négy év alatt a magyar és a világirodalom történetén, ez a loholás pedig az irodalomolvasástól való elidegenítésen kívül másra nemigen alkalmas. Nem irodalmat tanítunk sajnos, hanem irodalomtörténetet. Hiába veszünk át rekordidő alatt adott számú Berzsenyi-verset, semmi nem fog belőle megmaradni. Illúzió, hogy összeáll a diákok fejében mélyebb irodalomtörténeti tudás, hiszen a hatalmas mennyiségű anyag nem alakulhat ki egyéni elmélyült kapcsolódás a művek világához.

Biflázás vagy elidőző olvasás?

A klasszikus irodalom oktatása már az én gimnáziumi éveimben, a rendszerváltás időszakában sem volt sima ügy; azóta a helyzet még nehezebbé vált. Minden igényes és tapasztalt magyartanár tudja, mondják felvetésemre, hogy úgy lehet a klasszikus irodalmat eredményesen tanítani, ha megnyílik az út a diák valóságtapasztalata és az olvasott szöveg világa között. A befogadói tapasztalatra, az együttműködésre, a közös szövegértelmezésre alapozott órák ugyanakkor a pedagógus számára jóval több felkészülést igényelnek.

– Ha a diákokat megtiszteljük azzal, hogy behozzuk az órára azokat a műveket – dalszövegeket, kortárs ifjúsági irodalmat –, amelyek valóban hatással vannak rájuk, megszólíthatjuk a belső világukat. Ezért is alakult ki évtizedek óta a magyartanításban az a gyakorlat, hogy megbontjuk az irodalomtörténeti rendet. Ha például egy mítosszal foglalkozunk, érdemes megmutatni későbbi korok átiratait, kapcsolódó zeneműveket és animációkat. Ezáltal nemcsak mélyebben megértik, de zsigerileg is jobban átélik a több száz vagy több ezer éves klasszikusokat – mondja az egyik idősebb férfi. – Egy diákomat annyira magával ragadta Beney Zsuzsa egy Orpheusz-átirata, hogy a nagyapja temetésén is felolvasta. Egy ilyen hatás előfeltétele az, hogy az Orpheusz-átiratokkal négy öt órán keresztül, a Beney-versről negyvenöt percig beszélgettünk. Az új kerettanterv szerint ez az elidőző olvasás megengedhetetlen.

Ideológia és tesztesült irodalom

A kötelező műlista azon a gondolaton alapul – mondják mindannyian –, hogy a magyartanár nem autonóm értelmiségi, tehát képtelen meghatározni, mit kell tanítania, ezért az államnak kézen fogva kell vezetnie a helyes irányba. A tanár végrehajtóvá válik legfőképpen azért, mert nem bíznak benne. Nem bíznak az ízlésében, a műveltségében. A minden pedagógus számára kötelező NAT-vizsgán ideológiai képzést is kaptak nemrégiben a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közreműködésével például arról, hogy a XX. századi magyar irodalmi kánon három lábon áll: a polgári liberálison, a nemzeti konzervatívon és a transzilvánon. A kép hamis és felszínes.

Erőltetett kánonátalakítás zajlik, amely figyelmen kívül hagyja az irodalomtörténeti kutatások eredményeit és a művek esztétikai minőségét. Mi a fontosabb, hogy Kosztolányi „polgári liberális”, vagy az, hogy remekműveket írt? Köztudott, hogy Herczeg Ferenc és Wass Albert is része lett a kerettantervnek. Herczeg ráadásul privilegizált helyzetbe került, holott Az élet kapuja című regénye poétikai szempontból finoman szólva is közepes minőségű, szemben például a jelenleg csupán ajánlott Iskola a határon-nal vagy a Sorstalansággal, Ottlik Géza és Kertész Imre remekműveivel.

– A legnagyobb probléma azonban, hogy semmire sincs kellő idő. Lehetne foglalkozni érdemben az Adjátok vissza a hegyeimet című kötelező Wass Albert-regénnyel is, de óraszám hiányában csupán arra tudunk figyelni, hogy a diákoknak legalább a zanzásított cselekményvázlatot átadjuk az órán, bízva abban, hogy az érettségi műveltségi tesztjén hasznosítható tudást kap.

Úgy érzik, ha magyartanárként nincs szabad mozgásterük, nem tudnak a klasszikusokat közelebb hozó, az egyes osztályok érdeklődésének megfelelő irodalmi műveket bevinni az órákra, illetve nincs idejük a vitakultúrát és alkotókészségeket fejlesztő tevékenységekre (kreatív írás, drámajátékok), akkor nem olvasni és szabadon gondolkodni képes diákokat nevelnek, hanem az érettségi irodalomtörténeti tesztjét remekül kitöltő kvízjátékosokat. Nekik pedig jó eséllyel nem jut majd eszükbe, hogy a középiskola után kedvtelésből a kezükbe vegyenek egy klasszikus vagy kortárs regényt.