A társadalom akkora sebeket kapott az elmúlt évtizedekben, hogy az alapoktól kellene újraépíteni a vitakultúránkat. Túl kevesen vagyunk ebben az országban ahhoz, hogy folyamatosan küzdjünk egymással – mondta lapunknak Csonka András. A színész a saját életéből sikerrel zárja ki a politikát, és a színpadon is ezt várja el a kollégáitól, mert bár a színház természete szerint haladó, felforgató, bizsergető és izgalmas, ez a művészet és nem a politikai oldalak miatt van így. Csonka Andrással a Tiktok-videókról, a hipochondriáról, az I. kerületi múltba tekintésről, a Família Kft.-ről, és a zsinagógabeli helyéről beszélgettünk, de az is kiderült, miért nem játszik soha drámai szerepeket.
– A Nekem Jávor című előadásban a legendás színészt idézi meg. Hogy fér össze a régi vágású elegancia a Tiktok-videómegosztón közzétett produkcióival?
– Stabil értékekhez és a gyerekkoromban látott viselkedésmintákhoz ragaszkodom, szeretek azzal a talán naiv elképzeléssel létezni a világban, hogy azt kapom vissza az emberektől, amit én adok nekik. Ebből a szempontból talán én magam is régi vágású vagyok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maradi lennék, hogy ne próbálhatnék ki bármi újdonságot. A Tiktokot sokan a fiatalok szórakozásának tartják, amitől az én korosztályomnak távol kell maradnia, de ez hülyeség. Ugyanabban a térben mozgunk, miért ne fedezhetnénk fel ezt a világot mi is?
– Ez indította arra, hogy rövid videókat készítsen?
– Néhány éve olvastam egy hírt, hogy négy magyar tizenéves a Tiktokon szervezett közönségtalálkozót, amelyen végül négyezren vettek részt. Akkor szembesültem vele, hogy mekkora erő rejlik ebben a médiumban, végignézve a produkciókat pedig azt gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni. Így kezdődött az őrület. Nagy divat hangmintákra rátátogni, de én színészként kicsit máshogy építem fel ezeket a karaktereket, így hiába használták akár több százan is előttem ugyanazt az alapanyagot, nekem sikerült valami újat kihoznom a dologból. Talán ennek köszönhetően lettek hamar népszerűek a videóim, most már 176 ezer követőm van. A kollégáim nem mindig értik, hogy mi szükségem van erre, de a pandémia alatt kiderült, hogy a közösségi média jóval többről szól a felszínes szórakozásnál.
– Így vészelte át a karantén időszakát?
– Hatalmas igény lett a másik társaságára, hiszen mindenki bezárkózott, bizonytalanná vált az életünk, szükségünk volt egymásra. Akkor indítottam el a Facebookon egy háromnegyedórás élő adást Csonkarantén címmel, minden este pontban hétkor, amikor felgördült volna a függöny a színházban. Egész nap melegítőben ültem otthon, így legalább este felöltözhettem rendesen, és kiderült, hogy ez nem csak nekem fontos, megdöbbentően nagy közönsége lett hirtelen a műsornak. Volt, aki Ausztráliából követte az adást, az időeltolódás miatt hajnalban felkelt, hogy velünk lehessen.
– Ezek szerint nem élte meg nehezen a bezártságot.
– Hipochonder vagyok. A járvány berobbanásakor az ismerőseim azt gondolták, hogy nekem végem, örökre bezárkózom, legfeljebb a kulcslyukon keresztül nézek majd ki a világba, és még levegőt sem merek venni. De nem így lett. Ha én egyedül küzdök egy betegséggel, miközben a világ éli az életét, az szorongással tölt el, de amikor mindenki ugyanazzal a vírussal harcol, akkor rögtön nem kell magányosan rettegnem, és ez a gondolat bátorságot adott, így az első hullám számomra mámorító volt. Amúgy is imádok egyedül lenni, imádok otthon lenni, gyártottam a videós tartalmakat, és remekül szórakoztam. Ez azonban csak a személyes része a dolognak, az, amit a saját bőrömön éreztem, ami nem feledtette el velem természetesen, hogy a járvány rengeteg embernek okozott szenvedést.
– A rátátogós videóiban gyakori a trágárság. Meddig lehet elmenni a szórakoztatással?
– Ez egy szerep, amibe sok minden belefér, így a trágárság is. De csak egy szintig; van, amit már nem szabad megcsinálni. Sokszor dilemmáztam azon, meddig mehetek el úgy, hogy még ne váljon bántóvá, vagy közönségessé a produkció. De amikor nagynevű színész kollégáimtól olyan visszajelzéseket kapok, hogy „ez zseniális” és „abba ne hagyjam”, az megnyugtat, hogy elfogadható, amit csinálok.
– A közösségi médiára és általában az online térre sokan az elértéktelenedés szimbólumaként tekintenek. Találhatunk értéket a néhány másodperces produkciókban?
– Kár azon rágódni, hogy mit okozott az internet megjelenése, vagy hogy mi lett a közösségi médiából, hiszen a szellem már rég kiszabadult a palackból, és senki sem tudja visszagyömöszölni. Mondhatjuk azt, hogy milyen jó volt negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtt gyereknek lenni, amikor még nem volt világháló, de azt se felejtsük el, hogy akkor mennyivel szűkebb volt a látókörünk. Az internet rengeteg szeméttel borít el minket, de ezeket ugyanúgy ki lehet szűrni, ahogy korábban is kiszűrtük a felesleges információkat, és ebben még mindig a megfelelő értékrend segíthet. Aki egészséges, szerető környezetben nő fel otthon, az nem válik gonosztevővé az internettől. Sokkal nehezebb megtalálni a valódi értékeket, de nem lehetetlen. Ezért sem szabad azonnal elutasítani az online teret, kizárva magunkat ebből a világból. Egy nagy hátránya persze van a közösségi médiának. Korábban csak azokról tudtam, hogy bunkók, akikkel személyesen találkoztam, és kellemetlen alaknak bizonyultak, ma a kommentek alapján sajnos azzal kell szembesülnünk, hogy a társadalom jelentős része bunkó. Remélem, hogy élőben nem így viselkednek, csak a személyes jelenlét hiánya hozza ki belőlük a vadállatot.
– Születése óta az I. kerületben él, lakásából, ahogy arról többször mesélt, a gyermek- és fiatalkora helyszíneire lát rá. A múlt jelentős szerepet játszik az életében?
– Van, akinek egyáltalán nem számít a kilátás, más egyszerűen csak gyönyörködik a panorámában, de nekem valóban a múlt tárul fel, ha kinézek az ablakon. A szülői ház, ahol felnőttem, a gimnázium, ahová jártam, a Horváth-kert, ahol gyerekként játszottam, a budai Vár, ahol rengeteget sétáltam. Minden, amihez igazán kötődöm, ott van a szemem előtt. A nap mint nap újra átélt emlékek az elhunyt szüleimet is a közelemben tartják. Nagyon úgy tűnik, hogy a Naphegy nekem start-cél játék lesz, elképzelhetetlen, hogy valaha is elköltözöm onnan.
– Szüleihez fűződő viszonya meghatározta a pályáját?
– Anyám és a nagymamám alakították a személyiségemet. Apám, Csonka Endre színész egy komplikált, magának való ember volt, nehezen tudta kimutatni az érzelmeit. Nem akarok hálátlannak tűnni, hiszen neki is sokat köszönhetek, de mély sebeket szereztem a kapcsolatunk során. Közrejátszott ebben életének utolsó tíz éve, amikor szellemileg teljesen leépült, és ápolásra szorult. Az rettenetesen nehéz időszak volt, azért sem költöztem el otthonról 31 éves koromig, hogy ne hagyjam magára anyámat a bajban. Az ő áldozatkészsége, kitartása példaértékű volt számomra. Azt a tíz évet is úgy csinálta végig, egyszerre ápolva a férjét és idős édesanyját is, ahogy arra kevesen lennének képesek.
– Karrierjét a könnyed műfajok jelölik ki, sosem vágyott drámai szerepre?
– Nincs olyan pálya, ami maradéktalanul elégedetté tenné az embert. Én megvalósítottam az álmaim nagy részét, köztük az egyik legmerészebbet, hogy lemezt adjak ki. És ez nem színészlemez volt, hanem egy valódi poplemez, amely ráadásul nagyon sikeres lett. Sokat jelentett nekem a megjelenése, de kétségkívül adtam egy gyomrost a színészi karrieremnek. A pályámat egy szappanoperában kezdtem, aztán jött a popzene, végül a kereskedelmi tévés műsorvezetés, ezek a szakma egy részének a szemében bűncselekménynek számítanak. De ez van, ez vagyok én. Edit Piaf dalát idézve „nem bánok semmit”. Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit eddig csináltam.
– Ennyire zárt a színházi világ?
– Nagyon zárt. Ez nem kritika vagy panasz a részemről, szabadúszóként nincs okom panaszkodni, de ettől még tény, hogy ha valakit felcímkéznek, annak nagyon nehéz más kategóriába kerülnie. De ez nem újdonság, a magyar színházi és filmes világ mindig így működött.
– Soha nem szerepelt mozifilmben, ennek is a nem megfelelő kategória az oka?
– Ez valóban teljesen kimaradt az életemből, még nem forgattam mozifilmet. Tekintve, hogy harminc éve vagyok a pályán, azt hiszem, ez egyedülálló teljesítmény. De emiatt sem búslakodom. Pontosan tudom, hogy az arcom túlságosan kötődik a szórakoztató színházhoz, a popzenéhez és a tévéshow-khoz, így senkinek sem jut eszébe, hogy drámai szerepre kérjen fel.
– Ha felkérnék, elvállalná?
– Ha valakinek lesz bátorsága egyszer kipróbálni engem, szívesen belevágnék valamibe, ami meghökkentő módon más, mint amit eddig csináltam. A pályám során sosem a kitaposott ösvényen jártam, azt hiszem, képes lennék egy drasztikus váltásra.
– A főiskoláról egyből a Família Kft.-be került, az is éles váltás lehetett.
– Amikor a Família Kft. elindult, még nem voltak kereskedelmi tévék itthon, a fél ország minket nézett. Az első magyar sitcomként az újdonság erejével hatott a sorozat, így még nekünk, epizódszereplőknek is hatalmas ugródeszka volt.
– De rögtön döntenie kellett a színház és a sorozat között.
– A készítők az elején kikötötték, hogy csak azzal forgatnak, akit nem köt aktív szerződés színházhoz, mert nem akartak egyeztetési problémák miatt csúszni. Csakhogy én friss diplomásként addigra már elszerződtem a Vidám Színpadhoz, de Bodrogi Gyula, a színház vezetője azt mondta, bontsuk fel inkább a szerződést, ne szalasszam el a lehetőséget, menjek forgatni, és ha kell, rá bármikor számíthatok. Be is tartotta az ígéretét, sokat köszönhetek neki.
– Nemrég A Séf meg a többiek című szériában bukkant fel, mennyit változott a sorozatok világa két-három évtized alatt?
– Rengeteget, de úgy tűnik, itthon is rátaláltak a helyes útra, egyre több színvonalas produkció készül. Nekem pedig e téren sincs okom panaszra, jó szerepet kaptam. Szeretem elfoglalni magam, akkor kezdek el pánikolni, ha nem csörög a telefon, és nem hívnak dolgozni. Több mindent csinálok egyszerre, mert ha nincs munka, elkezdek magammal, az életem megoldatlanságaival foglalkozni, olyankor befeszülök, és előjön a refluxom. Jobb, ha dolgozom.
– A színházi világ (politikailag motivált) megosztottsága mennyire foglalkoztatja?
– Legszívesebben kizárnám az életünkből a politikát. Tudom, hogy ez széles körben lehetetlen, de a személyes teremben el tudom érni, hogy ne ez határozza meg a mindennapjaimat. A legszűkebb baráti társaságomban is vannak ideológiai különbségek, de megmondtam nekik, engem nem érdekel, ki miben hisz, amíg együtt vagyunk, minden más felülírja az ellenségeskedést. Nem vagyok hajlandó a politika fényében tekinteni a barátaimra.
– És a szakmán belül?
– Magánemberként gondolhatunk bármit, de a színházban nincs helye a politikának. A színpadon csak a szakmáról lehet szó. Hogy lehet ideológiát vinni egy előadásba? A színház természete szerint haladó, felforgató, bizsergető és izgalmas, az illedelmes és avítt színház maga az unalom. De ez a művészet és nem a politikai oldalak miatt van így. Bodrogi Gyula mondta azt, hogy aki politikát akar keverni a színházba, az azonnal hagyja ott a színpadot.
– Ez ma tömeges pályaelhagyáshoz vezetne.
– Már nem vitatkozunk egymással, hanem vagdalkozunk. Ahelyett, hogy leülnénk és meghallgatnánk a másikat, féligazságokat, álhíreket és propagandát öntünk a másik fejére. Szívesen néznék politikusok közötti kulturált és értelmes vitát. Nem is kell hozzá kampány, üljenek le, vitassák meg a legégetőbb problémákat. De ez ma elképzelhetetlen. Nem állnak szóba egymással, nem válaszolnak az újságírók kérdéseire, mellébeszélnek. Nem is értem. Közalkalmazottak, közszolgák lévén az a feladatuk, hogy szolgálják a népet, amely megválasztotta őket. Ehelyett csak a harc megy. Pedig az érdemi vitánál, a másik megértésénél semmi sem lehet fontosabb, ha közösen akarunk előre jutni. Sajnos a társadalom akkora sebeket kapott az elmúlt évtizedekben, hogy az alapoktól kellene újraépíteni a vitakultúránkat. Túl kevesen vagyunk ebben az országban ahhoz, hogy folyamatosan küzdjünk egymással.
– A vallás kérdésében is ezt a megbékélést képviseli.
– Szüleim révén római katolikus és zsidó is vagyok. Megkereszteltek, bérmáltam, jártam hittanra, és ha imádkozom, a mai napig az Üdvözlégyet és a Miatyánkot mondom. A zsidóságot nagymamám révén fedeztem fel, vele jártam a Dohány utcai zsinagógába. Később anyám is ugyanazon a helyen ült, ahol nagymamám, és amikor támogatói jegyekkel lehetett segíteni a zsinagóga felújítását, akkor megvettem azt a széket. Amíg világ a világ, és áll az épület, a nagymamám és az anyám neve ott lesz. Az az ő helyük marad örökre. És így talán kicsit az enyém is.
– Hívőként tekint magára?
– Nem járok szertartásokra, nem ismerem a koreográfiát, magamban élem meg a vallást. Idegesítenek azok a látványos hívők, akik jó alaposan körbenéznek, amikor belépnek a templomba, hogy vajon mindenki látja-e őket, aztán másnap ugyanolyan szemét módon viselkednek az embertársaikkal, mint a mise előtt. A külsőségek hidegen hagynak, csak a belső hang érdekel. Külföldi utazásaim során is minden templomba bemegyek, de csak akkor, ha nincs szertartás, és egyedül lehetek. Szeretem magamban átélni a hely monumentalitását, hogy egyedül beszélhessek Istenhez. Mert ehhez senkinek semmi köze.
– Pedig mostanában szinte közüggyé vált a vallás.
– Rengeteg farizeus van körülöttünk, de a magukat hívőnek vallók valamiért nem veszik észre őket. Nem tudok változtatni ezen, az egyetlen, amit tehetek, hogy megtartom magamnak a hitemet. Nekem elég, ha tudom, hogy az én belső erkölcsi mércém stabil, és nem fogok ellopni valamit csak azért, mert megtehetem, vagy mert senki sem néz oda. Önmagunk miatt kell ragaszkodnunk az értékeinkhez.
– Többször is említette a beszélgetés során, hogy szeret egyedül lenni. Magányos alkat?
– Több mint húsz éve beszéltem egy asztrológussal, már azt sem tudom, hogy kerültem oda, mindenesetre mondott két érdekes dolgot. Először azt, hogy a születési képletemmel felejtsem el, hogy a klasszikus családmodellben valaha is boldog életet élhetek. Ez úgy tűnik, bejött. A másik jellemzés pedig úgy szólt, hogy én nem egy exhibicionista ember vagyok, sokkal inkább egy magába forduló spirituális alak, mondjuk, mint egy szerzetes. Ezen színészként sokáig nevettem, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, mégis van benne valami. Ez mostanában megrémít, mert mi történik velem, ha valóban egyedül maradok, ki gondoskodik rólam, ha nem tudom már ellátni magam? Sosem szeretném átélni azt, amit apám, a kiszolgáltatottságot, a másokra utaltságot. Neki ott voltunk mi, anyámmal, de én saját család híján kire támaszkodhatnék? Persze nem élem meg ilyen tragikusan a dolgot, és a világ valószínűleg keveset érzékel az egészből, mert a kollégáim és a barátaim vidám társasági emberként tekintenek rám, mélyen belül azonban mégiscsak vonzódom az egyedülléthez.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/38. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg szeptember 16-án.
