Több mint harminc évvel ezelőtt indult el Kárpátaljáról, hogy írástudóként boldoguljon Magyarországon. Ez „többé-kevésbé” sikerült is neki. Gazda Albert saját bőrén tapasztalta meg az elmúlt évtizedek magyar sajtótörténetének hányattatásait: dolgozott az Indexnél, volt az Origo főszerkesztője, a néhai Magyar Nemzet főszerkesztőhelyettese, most a 444 szerkesztője és lapunk állandó szerzője. A már több mint egy évtizede a Pók utcai lakótelepen élő újságíróval-íróval Óbuda, Budapest és Magyarország megírhatóságáról beszélgettünk, és arról, miért érzi úgy, hogy az orosz ukrán háborúban mindkét oldalon az övéi ontják a vérüket, értelmetlenül.
– Hosszú út vezetett a kárpátaljai Técsőtől a Pók utcai lakótelepig. Rengeteg állomással, sok útelágazással. Mennyire volt tudatos döntés, hogy végül Óbudán állapodott meg?
– Inkább a véletlenek összjátékán múlt. Amikor a nyolcvanas évek végén elkezdtünk rendszeresebben Budapestre járni, még kárpátaljaiként, utazásaink fix pontja a harmadik kerület volt. A leendő feleségem nagynénje Óbudán lakott, a Gárdos Mariska utcában, amiből később Ágoston utca lett. Első itteni élményeim egyike: 1987-ben vagy 1988-ban lehetett, nyáron, vártam a rokonokat az utcán, a ház előtt. Egyszer csak felbukkant tucatnyi hangos kamasz, és végigugráltak a parkoló autók tetején. Elhűlve néztem, hogy mi történik. Egy emeleti ablakból két férfi kiabált le káromkodva, utána kirohantak a lépcsőházból, üldözőbe vették a fiatalokat, futottak, mint a nyulak, persze nem érték utol őket. Tiszta vadkelet, gondoltam, jól nézünk ki, de ilyen jelenetet többé nem láttam, nem csak Óbudán, máshol sem. 1991 tavaszán, amikor áttelepültünk Magyarországra, az első lakóhelyünk ismét csak a harmadik kerületben volt, a Kaszásdűlőn, egy 25 négyzetméteres panelben éltünk négyen néhány hónapig, esténként a fürdőkádban dohányoztam és olvastam, Gion Nándort és Grendel Lajost, ott volt a személyes terem. A következő bő tíz évben albérletről albérletre vándoroltunk, voltak köztük harmadik kerületiek is, a Pók utcai lakótelepen is egy másfél szobás kis lakás. Emlékezetes helyszín még a Faluház a Flórián téren, a Szőlő utcában. Konkrétan ott, az akkori lépcsőházunknál nyitották meg nemrég a kerület legjobb hipszterkávézóját. A Pók utcai lakótelepre 2008-ban költöztünk vissza, akkor már a saját tulajdonú lakásunkba, 14 éve ott lakunk, szeretjük.
– Római-parti identitása van?
– Ezt azért túlzás lenne ennyire határozottan kijelenteni, az ilyesmivel eleve óvatosan bánok. Az identitásom ugyanis teljes káosz, annyi minden van benne. Vagyok magyar, még mindig vagyok kárpátaljai, ez így is marad, és szláv is vagyok picit. Nyilván elsősorban a kulturális hatások miatt, ezeket az elmúlt harminc évben is hagytam érvényesülni. Valami óbudaiság is megfér mindebben ma már, annyit kerülgettük egymást a kerülettel. Óbuda belakható, és ez nagyjából össze is jött nekünk. Ezzel együtt a Tamási Áron-i gondolat, miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, számomra egészében nem beteljesíthető. Még ha szeretem is ezt a négyszintes világot, a „panelségen” belül az emberléptékűséget, a szinte vidéki hangulatot, a csendet az erkélyünk alatt, a repülőket a fejem felett, a sok zöldet, a Duna közelségét. Azt mindenki tudja, hogy a régi Óbudát a Kádár-korszakban letarolták, de a mi lakóhelyünkön túl is maradtak pontjai, amik rendben vannak, Csillaghegy és a Rómaifürdő kertes házas utcái, a Gázgyári lakótelep, a Fő tér, a túloldalon a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a város legjobb tésztás étterme a Kolosy tér fölött, és még sorolhatnám. Maga a part sem rossz, bár nem vagyok rajongója a hekkezőknek és az olajszagnak. A Duna-parton az a legjobb, amikor csak úgy sétál az ember, hogy meglegyen a napi lépésszáma, és átnéz az újpesti oldalra, vagy a Népsziget felé, szemügyre veszi a hidakat, a vasúti összekötőt meg a Megyerit a napsütésben. Leginkább hétköznap és délelőtt, amikor nincsenek sokan, szombaton és vasárnap délután máshová megyek.
– Amikor elindultak Kárpátaljáról, bárhova eljuthattak volna. Mindenképp Magyarország, azon belül Budapest volt a cél?
– 1990-ben döntöttük el, hogy így teszünk, és pár hónap múltán végre is hajtottuk a tervet. Volt két bőröndünk és egy egyéves kislányunk, ennyi, nem voltunk benne biztosak, hogy sikerül itt maradnunk, de bizakodtunk. Lehet, hogy választhattunk volna a határhoz közelebb fekvő városokat, Nyíregyházát, esetleg Debrecent, de mertünk nagyot álmodni, és a nagy álmot Budapest jelentette. Számunkra Budapest volt az elérhető világok legjobbika az univerzumban akkor. Hogy ez így is maradt-e, és beteljesült-e az álom, jó kérdés. Azelőtt, amikor még nem itt éltünk, Magyarország volt a haza a magasban. Később kiderült, hogy Magyarország is „földszintes”, tele gondokkal, problémákkal, konfliktusokkal, csatákkal, primitív kihívásokkal – de különösebb panaszra nincs okom. Egy ideje mintha egyre többen éreznék úgy, mondják is, hogy el kell menni innen, mert nem lehet itt élni. Na most én egyszer már elmentem valahonnan, úgyhogy innen nem megyek sehova. 1991-ben Magyarország egyszerre volt elég messze és közel, hogy fel se merüljön, hogy más országot válasszunk lakóhelyül. Meg hát nem is értettem máshoz a magyar nyelven kívül, bíztam benne, hogy nemcsak beszélni és olvasni, hanem írni is tudok. Ez többé–kevésbé be is igazolódott talán.
– Az elindulás előtti évekről a Leningrád című kötetében írt. Úgy tudom, most annak a folytatásán dolgozik. Abban megjelenik Óbuda is?
– Az, hogy dolgozom, túlzás. Mióta ismét újságírónak-szerkesztőnek álltam, azóta nehezebben találok időt és energiát irodalmi próbálkozásokra. Azt szoktam mondani, fejben megvan az egész, csak le kell írni. Ez végül is igaz. De a következő kötet, ha egyszer elkészül, még nem Magyarországról szól majd, hanem Ungvárról, az egyetemről, a helykeresésről, a nyolcvanas évek közepéről és második feléről. Magyarországban és Budapestben is van anyag, de úgy, ahogy Kárpátaljáról tudok írni, Óbudáról vagy Budapestről aligha fogok. Ha az jut eszembe, hogy meg kellene írni Magyarországot, inkább egy esszégyűjteményt látok magam előtt. Hogy ez megvalósul-e, még a jövő zenéje, élményeim vannak, véleményem is sok mindenről, lehet, hogy lenne értelme. Eredetileg a Leningrád is más lett volna, nem fikció, hanem felnőttkori visszatekintés arra, hogy hogyan is éltünk a hetvenes-nyolcvanas években Kárpátalján. Hogy úgy mondjam, ismeretterjesztő jelleggel. Aztán más irányt vett az egész, minden személyesebb lett, elő-előtört a fikció. Ilyenre írta magát a történet. Semmit sem építettem fel előre, nem volt kidolgozott szerkezet vagy vázlat, ment a szöveg, amerre akart, még a nyelve is maga találta ki magát. A folytatás új történet lesz, szeretném, ha valamennyire másmilyen lenne, mint a Leningrád, kevésbé könnyed, sötétebb színekkel, szigorúbban, hiszen zavarosabb korszak volt. Néhány évig még a történelem is keményebb volt hozzánk, és én magam sem nagyon találtam a helyemet sem benne, sem az életben. És két évet a szovjet hadseregben is eltöltöttem.
– A szovjet hadsereg egykori sorkatonájaként és kárpátaljai magyarként hogyan éli meg az Ukrajnában dúló háborút?
– Ez a háború a legszörnyűbb dolog, ami az életemben történt. Mármint nem velem személyesen, hanem a világommal. Nem haltak bele szeretteim, barátaim, remélem, nem is fognak, de megvisel. Nem vagyok ott a háborúban, és mégis ott vagyok. Tudom, hogy ki az agresszor, de nem tudok úgy „drukkolni”, ahogy ez Magyarországon vagy Nyugaton szokás, nekem ez nem futballmeccs. Világos, hogy háború idején minden vagy fekete, vagy fehér, de nekem szürke és rettenetes az egész. Az a kis szláv identitásdarabka, amiről beszéltem, dolgozik bennem. Talán érthető lesz, talán nem: mindkét oldalon az enyéim halnak meg. Az ukránok most vehemensen visszautasítanák, amit mondok, de én ezt csak testvérháborúnak tudom tartani, és annál borzalmasabb nincs. Akkor is testvérháború, ha tagadják ezt az ukránok, és ha most már évtizedekig gyűlölni fogják egymást az oroszokkal. Értek mindent, mégis felfoghatatlan számomra, hogy ez az egész egyáltalán megtörténhet, és tízezrével halnak meg emberek a semmiért. Nem szeretném porciózni a felelősséget, az agresszort nevezzük agresszornak, de nincs ebben a konfliktusban senki, akiről azt mondhatnám, hogy jól csinálja, csak így tovább. Szerintem mindenkinek arra kellene törekednie, hogy minél hamarabb béke legyen, ehhez képest épp erre nem törekszik senki.
– Mi várhat Ukrajnára és az ott élő magyarokra a háború után?
– Nem gondolom, hogy lehet olyan győzelem, bárki is „nyerjen”, ami a kárpátaljai magyaroknak jót hozhat. Nincs ilyen forgatókönyv. Egy ideális világban Maradék-Ukrajnát felvennék az Európai Unióba a háború után, és beköszöntene a tejjel-mézzel folyó Kánaán, de szinte kizártnak tartom, hogy ez az én életemben bekövetkezzen. Úgy gondolom, sunyiság, hogy az EU azzal hitegeti Ukrajnát, hogy belátható időn belül magába fogadja, ez képtelenség. Az ukrán emberek jelentős része viszont elhiszi ezt, őket csúnyán átverik most. A történet nyilván nem rólam szól, de 2014 előttig voltak ábrándjaim, hogy ha Kárpátalja egyszer „normális” hely lesz, akkor veszek ott egy kis házat, valahol fent a hegyekben, és az időm egy részét ott fogom tölteni. Az elmúlt évek azt mutatják, hogy erre soha nem fog sor kerülni. Nincs már hova visszamenni. Az erdélyiek vissza tudnak menni, mennek is, de mi, kárpátaljaiak ebben nem gondolkodhatunk, annyi kaland- és önkínzásvágy a világon nincs. Már a háború előtt sem volt. Ukrajna sajnos nem lett „normális” ország, és Kárpátaljából sem lett élhető provincia. Attól félek – még egyszer: nem pusztán a háború, sokkal inkább az évtizedes többségi törekvések, az általános tendenciák miatt –, hogy a kárpátaljai magyarok két-három generáción belül egyszerűen eltűnnek.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/47. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg november 11-én.
