Mondják, hogy idővel az éveknek mérhetetlen súlya lesz. Csap Leventéné, vagyis Gizi néni dacára annak, hogy 105 éves, nem így érzi. Szívesen mesél a múltról, akár Móricz Zsigmondról is, aki a család közeli barátja volt, akár a kataklizmákról, a tragédiákról, melyeket átélt, de eközben mégis „kiapadhatatlan” derűvel szemléli a világot. Biztosra veszi, hogy van egy őrzőangyala, akire számíthat.
Úgy tartják, panelban élni nem feltétlenül paradicsomi állapot. Nos, Gizi néni erre a tételre is rácáfol. Fiával és menyével Békásmegyer egyik tízemeletesében alakították ki a maguk paradicsomát, békés fészkét. Odabent minden rendezett, komfortos, kávéillat lengi be a kis lakást. Gizi néni nagy szekrénybe gyűjti múltjának puzzle-darabkáit: képeit, albumait, becses tárgyait. Mert nem kacatokat gyűjt, csak az értékes holmiknak nyit fiókot.
A szívében is így tesz. A könyvespolcán is. Mostanában legszívesebben Jókait lapozgatja, a napi sajtót is figyelemmel kíséri, esténként Erzsébet királyné életútjáról olvasgat. Sisi története olyannyira megihlette, hogy gobelint készített róla, amelyet a Gödöllői Királyi Kastélynak ajándékozott. Egyszerre két-három gobelinen dolgozik, mindennap hímez, munkáit a kerület kiállításain bemutatják. Lakása falain a családi festmények mellett saját alkotásai, kézimunkái, falvédői díszelegnek.
Az ember nem hagyhatja el magát
„Csak úgy érdemes élni, ha szeret az ember” – rögzíti mosolygósan életfilozófiáját, miután kávéval és hellyel kínál, ő pedig bekuckózza magát kedvenc foteljébe. Hamar értelmet nyernek az általa mondottak, miután bemutatja legújabb laboreredményeit: „Nekem nem fáj soha, semmim.” A negatív jelzéssel ellátott adatsort látva az orvosa meg is jegyezte: egy ilyen jó lelettel sok negyven-ötvenéves is beérné.
Csap Leventéné (született Nemecz Gizella) 2022. április 14-én töltötte be 105. életévét, néhány hónappal később – stílszerűen – egy 105-ös buszon is megünnepelte az évfordulót, még a vezetőülést is kipróbálta (a hír végigfutott a hazai médiumokon). Gizi néni szerint az ember nem hagyhatja el magát. „Mindig van célom, feladatom. Reggelente tornával indítom a napot, később az agytorna sem maradhat el: keresztrejtvényt fejtek.” A híradót is megnézi. Csak ilyenkor bosszankodik. Mert nem érti az emberiséget, nem érti, miért kell folyton háborúzni: „Aki háborúzik, az nem becsüli a másikat. Az tiszteletlen.” Mondja mindezt úgy, hogy családjában volt katona, igaz, ő a magyar szabadságért harcolt.
Amikor a cigány húzta, én táncikáltam édesapám ölében
Lukács Dénesről (1816–1868) van szó, akit 1849 májusában ezredessé léptettek elő, és kinevezték tüzérségi főparancsnokká. A szabadságharc azonban elbukott. A dédpapát az aradi haditörvényszék golyó általi halálra ítélte, ám az ítéletet – nem kis részben a dédanya védőbeszédének köszönhetően – 16 év várfogságra módosították, amelyből csak öt évet kellett letöltenie. Lukács Dénes a börtönévek alatt sem tört meg. A rácsok mögött fával dolgozott, s addig-addig fűrészelte, vágta, darabolta, alakította a nemes anyagot, mígnem megalkotta az első hazai földgömböt.
„Nagy család a miénk” – fogalmaz Gizi néni, majd seregnyi albumot, fotográfiát szabadít ki a múltat rejtő sifonérból. Mesél lengyel, német, kun és örmény ősökről. Mesél orvos felmenőiről, édesapjáról, akinek szülei a debreceni tél áldozatai lettek. Dermesztő fagyban szánkóval közlekedtek ugyanis. A tüdőgyulladás mindkettőjük számára végzetesnek bizonyult, ráadásul egy és ugyanazon a napon hagyták el a földi világot.
Gizi néni háromévesen került „haza” Kolozsvárról, ahol ügyvéd-újságíró édesapja a korabeli bohémek életét élte. S a nagyhírű helyi kávéházba olykor elcipelte kislányát is: „Amikor a cigány húzta, én táncikáltam édesapám ölében.” Gyermekkora legfontosabb helyszínének Karcagot tekinti, ahol nagymamájáé volt a szélmalom. A rajongott mama egyszer azt mondta a huncut, örökmozgó Gizikének: „Édes kisunokám, úgy gondolkodjál, hogy én tudom, neked van odafönn egy angyalod, aki ügyel rád. Mindig imádkozzál hozzá, s biztosan számíthatsz majd rá.” Gizi néni megfogadta a tanácsát.
Színésznőbe szeretni nem okos dolog
Móricz Zsigmond a család közeli jó barátja lett. „Édesapámmal egy iskolába, egy osztályba jártak Kisújszálláson. Később mindketten írni kezdtek. Becsülték egymást, nagyon kötődtek egymáshoz. Móricz gyakran járt nálunk Karcagon is. Halvány emlékeim vannak arról, ahogy játszott velem. Az ölébe vett, beszélt hozzám. Megnevettetett. Babát kaptam tőle, meg mesekönyveket.”
„Néhány évvel idősebben a családi asztalnál azt is lefüleltem, miről beszélgetnek az apámmal. Apámnak nem tetszett, hogy egy színésznőbe – Simonyi Máriába – lett szerelmes. Azt mondta, hogy színésznőbe szeretni nem okos dolog. Zsiga bácsi védte a kedvesét, mialatt tekintélyes méretű rántott szeletet falt be, az volt ugyanis a kedvence. Még később hallottam Csibéről – vagyis Litkei Erzsébetről – is diskurálni őket. Bizonygatta, hogy megsajnálta azt a lányt, aki a Ferenc József hídról (napjainkban: Szabadság híd) a háborgó folyóba akarta vetni magát. ơ arra gyakran járt, mivel a Fővám téren lakott. Végül, Csibét szörnyű tervéről lebeszélte, hazavitte, lányává fogadta.” (A fogadott leányból később az író párja, szerelmese lett. De erről a történetről Gizi néni csak évtizedekkel később értesült.)
Gizi néni meséli: Móricz az édesapjához a kórházba is bejárt rendszeresen, mi több, édesanyját, Bertuskát is látogatta, hogy segítse, amiben csak tudja. A családot ugyanis tragédia érte, amikor ő már nem Karcagon élt, hanem Kaposváron, bentlakásos Polgári Leányiskolában. „1930. december 20-án, éppen hazatértem az ünnepekre, mikor az állomáson az elém kiérkező nagymama közölte, apa kórházba került. Vérbaja volt, mint Ady Endrének. S neki is, mint a vérbajosok többségének, az idegrendszerét támadta a kór. A nagybátyám, Géza bácsi segített, hozzá költöztünk az anyámmal Ceglédre, ahol kereskedelmi iskolában tanultam tovább. Édesapám és barátja, Móricz Zsigmond ugyanabban az esztendőben halt meg, 1942-ben.”
A bomba a mi konyhánkba csapódott be
Nemecz Gizella Karcagon kapott állást. A második világháborúban a város a béke szigetének tűnt, de azután napról napra, szinte óráról órára változott minden. „Komáromba készültünk menekülni a családdal, de végül 1944-ben mégis Pestre utaztunk. Aznap, mikor Budapestre érkeztünk, a komáromi hidat felrobbantották.” Budapesten keresztanyja és a fi a fogadta be: édesanyjával a Szilágyi Erzsébet fasor 45. szám alatt leltek szállást. Munkára a Széll Kálmán téri Postapalotában jelentkezett, ahonnan a Fő utcai postára irányították. Egyik nap, alighogy beért a munkahelyére, máris hazaküldték.
„Amikor beértem a postára, semmi jel nem utalt arra, hogy hamarosan körbebarikádozzák a Várat. Egy katona megsajnált, segített rajtam. Az ő iránymutatásával, pincéről pincére bucskázva, az utcákon métereket araszolva, lassan, körülményesen jutottam csak haza. Ahol a lakók már a kapuban vártak. Mesélték, hogy édesanyám és keresztanyám nem hajlandók lemenni az óvóhelyre nélkülem, nyugtassam meg őket, s induljak le velük a pincébe, mert bombázni fognak. Ekkor már volt olyan ház is, ahol az első emeleten a németek, a másodikon az oroszok rohangáltak, puskaropogás hallatszott mindenfelől. Félelmetes volt. Nem sokkal később lejutottunk az óvóhelyre. Őrzőangyalom újra megvédelmezett. Néhány pillanat múlva robajt hallottunk, a bomba a mi konyhánkba csapódott be.”
Csak 1945 májusa végén merészkedtek föl a pincéből. Halottakat, sebesülteket, bombatölcséreket, lőszermaradványokat, törött ablakokat, épülettorzókat észleletek maguk körül. Ritka kincsé vált a víz, alig jutott elemózsia. A lakók kiokosították őket, hogy nincsenek biztonságban a nők, mert az orosz katonák heves vérmérsékletűek, ezért tüdőbajosnak tetették magukat.
„Tényleg rettegtek a tbc-től, így mi, lányok, asszonyok avval a trükkel éltünk, hogy jól látható helyre, általában a ruhánk felső zsebébe elhelyeztünk egy zsebkendőt, amit előtte pirosra mázoltunk. Néha elő is vettük ezeket a rongyokat, úgy tettünk, mintha az orrunkat fújnánk bele. Véresnek hitték, ezért tovább engedtek.”
Az élet receptje
Jövendőbeli férje két mankóval tért haza a frontról. A felesége elűzte, két gyermekével nincstelenül toppant be Nemecz Gizella életébe, akiből aztán Csap Leventéné lett. Gizi néni ekkor – osztályidegenként – a debreceni dohánygyárban dolgozott, papíron mint fizikai alkalmazott, a gyakorlatban könyvelőként. Befogadta a gyerekeket, a sajátjaként nevelte fel őket. Közben közös gyermekeik (fiaik) is születtek: 1951-ben, majd 1954-ben. Újra nagy család lettek, de a boldogság nem tartott sokáig.
A férjével 1961-ben különváltak útjaik. Gizi néni takarítónőnek állt, 1976-ban nyugdíjazták, 1978-ban kerültek Békásmegyerre. Újra munkába állt a békási postán, majd kartonozóként az orvosi rendelőben. Közben turistavezető tanfolyamot is végzett, amit hasznosított is, balesetéig fáradhatatlanul a természetet járta. Egyszer azonban leforrázta a lábát. Ahogy – ma már derűsen – megállapítja: „Az a marha orvos az égő sebemre dunsztkötést tett. Majdnem amputáltak miatta. Egy évig tartott, míg lábra álltam. De átvészeltem ezt is.”
Újra Móricz kerül szóba, őt idézi: „az élet olyan, hogy mindig másképp történik minden, mint ahogy elgondolta előre az ember.” Gizi nénit azonban az élet néhol tragikus, máskor komikus, abszurd fordulatai megedzették. Az élet (avagy a túlélés) receptje: „Csak úgy érdemes élni, ha szeret az ember.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/3. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg január 20-án.
