Hogyan emlékszik vissza A kőszívű ember fiaira és a Hófehérre? Milyen volt együtt dolgozni a nemrég elhunyt Mécs Károllyal? És miért szeret Budán élni? Béres Ilonával beszélgettünk.
– Három éve, amikor csak metrón utaztam, mindenhol az ön arcát láttam – Ablonczy László frissen megjelent portrékötetének hirdetéseként. Volt hatása a könyvnek? Milyen visszajelzéseket kapott?
– Nagyon pozitív, szívmelengető történet. Állítólag akadt antikvárium, amelyik 19 ezer forintért kínálta a kötetet, annyira nem lehetett kapni. Úgy döntött hát a kiadó, hogy jöjjön akkor a második kiadás. Ez számomra egy nagyon kedves, finom gesztus.
– Hogyan élte meg, hogy könyvet írnak önről?
– Nézze, én Lacival együtt dolgoztam, igazgatóm volt a Nemzeti Színháznál. Hihetetlen szorgalommal és pontossággal járt utána mindennek. A könyv születése is szép történet. Délutánonként felmászott hozzám, ide, a hegyre. Tél volt, begyújtottunk a kandallóba, üldögéltünk, beszélgettünk és csak utaztam a múltba. Nem mondom, hogy az egész életem benne van. De minden, ami igen, az hiteles. Gyönyörű szép lett a kiadás. Nagy sikernek könyvelem el.
Szilágyi István a metróban
Nem feltétlenül kell, hogy a haza ott legyen a magasban. Jöjjön csak szembe akkor is, ha épp lefelé tartunk a mozgólépcsőn.
– Az interjúnk előtt említette, hogy a fiatalabbak már nem feltétlenül láthatták színpadon. A színházból emlékeznek önre a legtöbben?
– Minden ember másképp, máshonnan emlékezik. Van, aki azt mondja, hogy olyan vagyok, mint az anyukája. Vagy az első szerelme. Most már negyedik éve kiléptem, abbahagytam a szakmát. De akinek jó a memóriája, emlékezhet rám. Különböző nemzeti ünnepeken pedig előszedik a régi, Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-filmeket. Például A kőszívű ember fiait. Elég szomorú, hogy lassan én vagyok onnan is az egyetlen túlélő.
– Hogyan tekint vissza ezekre a történelmi filmekre? Sokat emlegetik ezeket az alkotásokat ma is, még utánozni is próbálják, több-kevesebb sikerrel.
– Nagyon szépek voltak. Bár sikerülne utánozni! Illetve nem is utánozni, inkább eggyel tovább lépni. Várkonyi univerzális zseni volt. Csodálatos filmeket csinált. Ő nagyon értette ezt a dolgot. De ott voltam, ugye, Az aranyemberben is, azt Gertler Viktor bácsi rendezte. Tehát a közönség hálás, boldogan nézi. Én is nagyon boldogan nézem vissza a gyermekkoromat.
– Szerette a kosztümös szerepeket?
– Hogyne szerettem volna. Fiatal lány voltam, aki nem sokkal korábban még a babáit öltöztette ilyen csodaruhákba. Amiket én hordtam A kőszívű ember fiaiban, azokat Láng Rudolf, az Opera tervezője álmodta meg. Egyébként mindig is karakterszínésznőnek tartottam magam. Szerettem rossz kislány lenni. Nemcsak a naivát hozni, hanem a kicsikét komplikáltabb karaktereket is.
Feltárulnak a cenzúra miatt dobozban maradt filmek titkai
Szekfü András interjúkötete a hetvenes évek szinte összes fontos rendezőjét, de még a jelentős pozíciót elfoglaló politikusait-hivatalnokait is megszólaltatja.
– Egy időben nagyon sok „nadrágos szerepet” is kapott, amelyekhez a mélyebb hangját vették alapul. Bánta?
– Ez már inkább idősebb koromban jött. Úgy tűnik, abban a korosztályban, amelyben egy Borisz Godunov játszódik, nem találtak férfiembert, aki meg tudta volna tanulni azt az irgalmatlan szöveget. Említhetem Kovalik Balázst, aki már nagyon kínlódott a szereposztással, és akkor egyik reggel úgy ébredt, hogy „legyen a Béres”. Én is lettem, Sujszkij herceg szerepéért pedig megkaptam a Kritikusok Díját. Borzasztóan élveztem. Meg ami a legfontosabb volt az életemben, az a Balázs Zoltán rendezte Theomachia: a Weöres Sándor művéből készített előadásban Kronost, a titánt játszottam. Ilyenkor nagyon hálás vagyok Montágh Imre tanár úrnak, a Színművészeti Főiskola egykori docensének. Logopédus volt, megdolgoztatott bennünket: két órán keresztül jó hörgős hangon kellett beszélni, aztán középhangon megszólalni. Magyarán megtanultuk a szakmát.
– Kérték fel olyan szerepre, amelyről nem is tudta, hogyan fogja eljátszani?
– Persze, a Theomachia pont ilyen volt. Amikor Balázs Zoli megkeresett, és azt mondta, hogy legyek Kronos, rögtön rávágtam: maga nem épelméjű. Mondtam ezt neki máskor is. Azzal lépett ugyanis egyik alkalommal hozzám: arra kérne, hogy amikor Kronos barbárrá változik vissza, próbáljak meg visszafelé beszélni. Kizártnak tartottam, aztán csak meggyőzött. A próbákban ez a gyönyörű. Sok kolléga nem szereti csinálni, én meg azt mondom erre, kíséreljük meg. Igaz, hogy két soronként földhöz csaptam a példányt, de aztán csak megtanultam. Annyira mélyen belém ivódott, hogy még ma is tudom.
– Szinkronszerepeket is gyakran vállalt fiatalon.
– Eleinte igen, de nem olyan sokat. Amikor már irgalmatlan sok feladatom volt, akkor nem lehetett szinkronba szaladgálni. De annak idején nagyon szerettem, például Anouk Aimée-t szinkronizálni az Egy férfi és egy nőben. Meg Simone Signoret-t a Bolondok hajójában. Természetesen nem azzal a rohanós módszerrel, mint ahogy ma csinálják. Ki kellett menni reggel a Pannónia Filmstúdióba, megnézni a filmet, aztán jeleneteket próbáltunk. Ott találkozott az ember a fél szakmával. Annak idején nem volt divat a színházak közötti átjárás, a szinkronmunkák közben viszont együtt lehettünk.
– A Hófehér című animációs film szinkronja is emlékezetes, legendás a párosuk Körmendi Jánossal. Ahogy karakterének olyan mondatai is: „Hozz pálinkát, alkoholista leszek!”
– Azt mi jó előre megcsináltuk, ahogy a Macskafogót is. És akkor arra rajzoltak. Nagyon mulatságos volt. Különben is, mint mondtam, imádok ilyen rossz kislányokat játszani. Hozzá ráadásul egy ilyen nevet kitalálni, hogy Egetverő Arrogancia! Csodálatos volt.
Magyar filmek, amiket nem tudunk megunni
A Magyar Film Napja alkalmából mi is összeszedtük kedvenceinket, a Hyppolittól egészen a Rossz versekig jutva.
– A Hvg-nek nemrég arról beszélt, meghatotta, amikor a Színikritikusok Díjának átadóján Mácsai Pál azok között említette, akiktől sokat tanult. Megnézi a mostani előadásokat is?
– Épp most voltam egyen. A Vígszínházban néztem a Büszkeség és balítéletet. És a Radnótiban is láttam egy nagyszerű előadást, a 3tél című horvát darabot.
– Magáénak érzi a mai színházat?
– Nem mindig. Az viszont biztos, hogy amikor elindul egy új előadás, az mindig új kaland. Szeretem, ha meglepnek. De számomra ez most már inkább múlt idő. Beteg lettem, néha színházba sem megyek szívesen. Olyan izgalomba kerülök ugyanis, hogy jobb nekem, ha otthon maradok.
– Egykori kollégáival azért tartja a kapcsolatot? Mondta korábban, hogy főiskolai osztálytársával, Tordai Terivel sokat sétáltak az erdőben, ami feltöltötte fizikailag, szellemileg is.
– Tartjuk, persze. De most már le vagyunk fáradva, nem járunk úgy össze. Telefonon viszont beszélünk. Épp a minap hívott Halász Juci is. „Te, Ili – kérdezte –, mi a címe annak a versnek, amiben az van, „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos, meleg szobában”. Mondom, ez biztosan Petőfi, de a címért még várj kicsit. Öt perc múlva visszahívtam, hogy a Téli világ. De hogy mire kellett neki, nem tudom. Hát ilyen kapcsolatban vagyunk. Felhívjuk egymást, érdeklődünk a hogylétről, de az összejárás már komplikáltabb. Megöregedtünk, ezt tessék szíves tudomásul venni. Mert mi tudomásul vettük. Jutka nem, ő tele van ma is energiával, csinálja a koncertjeit, és most volt a premierje a Büszkeség és balítéletben. De Tordai Teri is dolgozik még az Újszínházban.
– Békés Itala még a kilencvenen túl is így tett, nem tudott megállni.
– Aki bírja, csinálja is. Páger Antal is ilyen volt. Lényegében minden művésznek és színésznek az a vágya, hogy úgy haljon meg, mint Molière. Aztán ez keveseknek adatik meg. Kevés a Molière.
– Mécs Károly nemrég halt meg, ő nagyon közeli kollégája, barátja volt.
– Karcsi akkor még harmadéves volt, amikor középiskolásként láttam egy vizsgaelőadáson. Persze az egész osztály Holl Pistába zúgott bele. De a tanárnő figyelmeztetett, hogy ott van az a fiatalember, aki gyönyörűen beszél, abból lesz valaki. Lett is. Aztán jött az Esős vasárnap, ahol Polónyi Gyöngyi szerelme volt Mécs Karcsi. Ott már egyértelműen érte rajongtunk. Azon az első nyáron három filmet forgattam: Az aranyembert, az Esős vasárnapot és a Nappali sötétséget. Az utóbbi azért volt nagyon izgalmas meg szép számomra, mert Básti Lajossal játszottam, aki engem felvett a főiskolára. Szépen, remegve elmondtam akkor a versem, mire megjegyezte, nagyon kíváncsi arra, mennyit bír a hangom. Kérte, hogy mondjam el a Nemzeti dalt. Mire én, hogy van egy kubai költő, Nicolás Guillén, tőle a Bölcsődal kis négerek ébresztésére, én azt szeretném inkább. Hát összeszaladtak a folyosón, úgy üvöltöttem. Hála isten, föl is vettek elsőre.
Békés Itala: Örkény azt tanácsolta, vegyek egy ceruzát
A színésznőt kérdeztük a járványidőszakról, Örkény István tanácsáról és arról is, mit gondol az SZFE ügyéről.
– Básti Lajossal is megmaradt a jó viszony?
– Amikor a Madáchban voltam, ő mondta, hogy menjünk át a Nemzetibe. Aztán onnan meg átcsalogatott a Vígbe. Ott volt egy nagy sikerem, a Hátsó ajtó. Meg elég boldogtalan időszakaim is, főleg a Nemzetiben. De Várkonyi örömmel fogadott vissza. Az igazgatóknak üzenem, hogy lehet példát venni róla. Nem talonba, büntibe tenni a visszatérő színészeket. A legszebb korszakom a Vígszínházhoz köthető. Meg Ablonczy Laci alatt a Nemzetiben is jól éreztem magam, csodákat játszottam. Nem gondoltam volna, hogy a Médeát is megkapom egyszer. Meg életem egyik legfontosabb szerepét, Az ifjúság édes madarából Alexandra Del Lagót. Ifjúkoromban játszottam is Mezei Máriával, aki nagy Alexandra Del Lago volt. Gyönyörűen összefonódtak a „szálak”. Játszottam Darvas Lilivel is, aki nagyon megdicsért, amikor beugrottam az Olympiába. Fehér bársonyruhában, fekete parókában: ölég helyes voltam. Közölte is a rendezővel, Lengyel Gyurival, hogy ez igen. Büszke voltam erre.
– Az egykor boldogtalanságra okot adó tényezőket, a filmekből való kiszorítást, a színházi távozásokat mennyire tudta mára elengedni, feldolgozni?
– Ó, istenem, amikor az ember fiatal, nagyon sokat szenved ám. Vannak ilyen periódusok. Aztán elmúlik a fájdalom, majd megint visszazuhan egy nehezebb helyzetbe. Meg rossz környezetbe kerül, rossz döntéseket hoz. Botlások nélkül ez nem megy. De hát most, hála istennek, itt a boldogságos öregség, nyugalom.
– A Budai Polgárnak adott interjújában említette közel egy évtizede: „74 évesen már nem illik hajszolni a munkát, csak a derű óráit számolom.” Ma is így van ezzel?
– Igyekszem. Csak hát ha az ember 83 éves, az egészsége már nem olyan fix. Vannak problémák. Nem óhajtom a diagnózisomat most közölni, de gyakorlatilag el vagyok tiltva még a színházba járástól is. Annyira felizgatom ugyanis közben magam, hogy felmegy a vérnyomásom. De éldegélünk a férjemmel így is boldogan.
– Hogyan fogadta a rendszerváltást követő időszak változásait? Mennyire érezte, hogy megváltozott a világ?
– Miért, most nem változik? Az a dolga a világnak, hogy változzon. Én már kicsikét kívülről nézem az egészet. Nem az én bőrömre megy. A fiatalok kiszolgáltatott állapotát rettentően sajnálom.
– Közben itt ülünk a II. kerületben, ötvenkét éve él itt férjével. Nagyon megváltozott ez alatt a városrész?
– Itt most rengeteg változás van, egyfolytában bontják a régi házakat. Elpusztítva ezzel kicsit a múltat. Végigmegyek a Cimbalom utcán, és már bontanak, mindig csak bontanak. Kicsikét rossz érzés, hiszen a múltam egy darabja megy el ezzel.
– Szeret Budán élni?
– Szeretek. Én kispesti lány vagyok, kertes házban nőttem fel, aztán szinte rögtön kertes házban folytattam. Persze most már az, hogy kert, pusztán élvezetet jelent. Nem dolgozom vele úgy, mint régen. Ráadásul nemcsak a kert maradt el az életemből, korábban nagyon élveztem a természetet járni. Egykor reggeltől estig dolgoztam, most meg rám tört a nagy szabadság.
– Túl is hajtotta korábban magát?
– Ha hívtak, mentem. De hát akkor az ember tele van energiával és kíváncsisággal. Szerencsés voltam azért is, hogy a pályámon sokféle kollégával találkoztam. Mindig értek új, gazdagító impulzusok
– A mai fiatal színészek közül vannak kedvencei?
– Vannak. Annak idején a Radnótiban futott Zsótér Sándor rendezésében a Görög. Abban több figurát játszottam, még szfinxet is. Akkor ott nagyon megszerettem Görög Lacit. Most feljöttek a feleségével, Czakó Julival a Tháliába. Láttam velük a Ványa Bát, és el voltam ragadtatva a kislánytól. Valami igazi tehetség. Úgy játszotta el Jelénát, ahogy nem szokták. Az ilyenek fontosak. Ahogy fontos számomra most az a március 27-én induló vállalkozás, művészeti központ is, amely remélhetőleg színfolt lesz a magyar kultúrában. Balázs Zoltán közreműködésével és közvetítésével, illetve Karacs Ferenc és felesége, Karacsné Zagyva Julianna támogatásával tudjuk létrehozni a Mettrin Központot. Egy fesztiválváros megalapításába fogtunk. Lesz egy gálaest, utána olyan előadásokkal, amelyek mástól nem láthatóak. Nagy kulturális élet jön ott. Izgatottan várom.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/12. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg március 21-én.
