Buda ostroma – nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de – 1944-45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten. Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz, telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük, hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök, roncsok mindenütt. Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy városalapításra alkalmasabb helyen – ahol például a hidak nem futnak neki meredek hegyoldalaknak – egy új fővárost – írta Ottlik Géza a Próza című kötetben. Budára 1944. december 24-én értek el a szovjet csapatok, a következő másfél hónapban a második világháború egyik legvéresebb katlancsatája bontakozott ki.
Sztálin 1944. október 28-án utasította Malinovszkij marsallt, hogy foglalja el Budapestet, a támadás egy nappal később indult meg, a Vörös Hadsereg december 26-ára körbezárta a várost. A magyar katonai vezetés sokáig abban bízott, hogy elkerülhető az ostrom, felmerült az is, hogy nyílt városként feladják Budapestet, az októberi hatalomátvétel után Szálasi Ferenc sem tekintette létfontosságúnak a főváros megtartását, később – miután Adolf Hitlerrel találkozott – mégis beleegyezett, hogy erőddé alakítják a várost. Hitler egyértelművé tette, hogy a védőknek az utolsó emberig harcolniuk kell.
Pesttel ellentétben Budán nem voltak jelentős német egységek, a védelem gerincét a Duna túlpartjáról átdobott 8. SS-lovashadosztály alkotta – derül ki Ungváry Krisztián Budapest ostroma című kötetéből. Ide osztották be az egyetemi rohamzászlóaljat, a Vannay-zászlóaljat, a német „Európa”-zászlóaljat, és néhány magyar csendőregységet; rajtuk kívül a nyilas csoportok is részt vettek a harcban. Mivel a Vörös Hadsereg egy ideig nem tudott megfelelő számú gyalogságot felvonultatni, nagyobb hadműveletekre eleinte nem került sor. A szovjetek harc nélkül foglalták el Rómaifürdőt, és kisebb összecsapásokat követően Békásmegyert, majd támadást indítottak a Sas-hegy, illetve a Rózsadomb ellen, és később ugyancsak súlyos ütközetek helyszíne volt a Mátyás-hegy, amely hétszer cserélt gazdát. A Farkasréti temetőben és a Városmajorban is heves harcok folytak.
Pest január közepi elfoglalása után Budán egy hetes „szünet” kezdődött, január 20-a után azonban ismét megélénkült a front. A hónap végére a szovjetek elfoglalták a legtöbb stratégiai pontot, február első felében a Gellért-hegy is a Vörös Hadsereg kezére került, a védők a Várhegyre és annak közvetlen környezetébe szorultak vissza. A felmentési kísérletek kudarcai után Karl Pfeffer-Wildenbruch, a „Budapest-erőd” parancsnoka a kitörés mellett döntött. A február 11-én indult akció mészárszékké változtatta a városrészt: a következő napokban több tízezren vesztették életüket a harcokban, és csupán néhány százan jutottak ki élve az ostromzárból. Pfeffer-Wildenbruch és Hindy Iván, a magyar csapatok főparancsnoka egyaránt fogságba esett.
1944 telére az élet egyre kegyetlenebbé és kilátástalanabbá vált Budapesten, a bombázások, majd az utcai harcok mellett a civil lakosságnak a civilizációs vívmányok teljes hiányával is szembe kellett néznie: a gáz- és az áramszolgáltatás december végén, a vízszolgáltatás január elején szűnt meg. Többször is felmerült a civilek evakuációja, ám az ötlet végül a németek elvi beleegyezése után sem valósult meg, valószínűleg azért sem, mert a szovjetek számára előnytelen helyzetet teremtett volna a kiürített város – amely elsősorban a védők dolgát könnyíthette volna meg. Több százezer ember rekedt a katlanban, és igyekezett átvészelni az ostromot az óvóhelyeken.
Víz nélkül gyorsan rettenetes körülmények alakultak ki, a mindent elborító fekália miatt januárra járványveszély fenyegetett, és ugyancsak jelentős kockázatot rejtett az egyre terjedő szemét. Mindez kiegészülve az éhséggel, a zsúfoltsággal és a félelemmel, infernális állapotokat eredményezett. A poklot a nyilasok Budapesten maradt egységei tették teljessé, a kegyetlenkedést sosem látott szintre emelő pribékek hónapokon át terrorizálták a lakosságot.
Legkiszolgáltatottabb helyzetben a zsidók voltak. A csillagos házakba kényszerített, gettóba zárt, kórházban fekvő vagy a városban bujkáló emberek számára a nyilasok folyamatos fenyegetést jelentettek – és a kegyetlenségben a budai pártszolgálatosok jártak az élen. A Németvölgyi úti és a Városmajor utcai egységek ép ésszel felfoghatatlan bűnöket követtek el – mások mellett Kun András, kiugrott minorita szerzetes vezetésével.
Az ostrom lezárultával fenyegető csönd telepedett Budapestre, majd kisvártatva kiderült, mit jelent a felszabadulás a gyakorlatban. A Vörös Hadsereg intézményesített jogsértései a harcok megszűntével újra pokollá tették a fővárosaik jó részének az életét. – Délre már hallottuk a hírt, hogy fosztogatnak és nőket erőszakolnak, suttogva mondták ismerősök, akikkel a városban összefutottunk, nekik is mások súgták oda. Nem volt rá szükség, láthattuk magunk is, amint az oroszok rabolnak, törnek-zúznak, terelik az embereket – írta John Lukacs az 1945 – A nulla év című kötetében. Több százezer nő eshetett a szexuális erőszak áldozatául, a kegyetlenkedés mértékét érzékelteti, hogy az ellen még Rákosi Mátyás is szót emelt a szovjet hatóságoknál. A John Lukacs által említett „emberterelés” pedig a felszabadító erők másik rettenetes eszköze volt: a málenkij robot.
Malenkaja rabota – ismételgették a szovjet katonák a megrettent civileknek, akik a „kis munka” jelentésű kifejezést rendre félrehallották, így keletkezett a kényszermunkára hurcolt százezrek sorsát groteszk eufemizmusban összefoglaló „málenkij robot”. Ahogy az ország minden részén, úgy a Vörös Hadsereg a fővárosban is megkezdte a polgári lakosság tömeges deportálását. A szovjet lágerekbe kényszerített magyar foglyok összlétszáma – a katonákkal és civilekkel együtt – akár a kilencszázezret is elérhette, közülük legalább kétszázezren vesztették életüket a Szovjetunióban.
A lerombolt, kiégett és mindkét totalitárius rendszer által megbecstelenített városban mégis elindult az újjáépítés. Gyakran a semmiből kellett ismét életet teremteni: a korabeli jelentések szerint például az I. kerület épületeinek alig 1-2 százaléka maradt épen. És a főváros többi része is hasonló – még ha nem is ilyen mértékű – pusztítás áldozata lett: a gyárak, a víz-, gáz-, elektromos és csatornahálózat, illetve a vasúti hálózat jelentős része odalett, és az összes a fővárosi híd a Dunában végezte. Eleinte szinte középkori állapotok jellemezték Budapest életét, a helyreállítás azonban a harcok befejeztével azonnal megindult, és a lakosság emberfeletti munkájának is köszönhetően hamarosan ismét élhetővé vált a főváros (bár a traumákat semmilyen rekonstrukció nem írhatta felül).
A túlélő szellemiségről így írt Ottlik Géza (folytatva a cikk eleji idézetet): „Csakhogy mielőtt ezt az első gondolatot elgondolhattuk volna, már mindenki fogott egy ásót, lapátot, csákányt, szerszámot, és nekiállt, parancsszó, megszervezés és – igazán – gondolkozás nélkül, eltakarítani hullát, dögöt, törmeléksivatagot, olyan lendülettel és elszánt életkedvvel, hogy a város, főnix-madarunk, mégiscsak és megint egyszer újraszületett hamvaiból.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/3. számában, a Budai Hang című mellékletben jelent meg január 17-én.
