Nincs bennem semmi nosztalgia, nem szoktam újranézni a filmjeimet. Nem szeretem magamat viszontlátni, mert mindig felfedezek valami hibát a játékomban. Bár múltkor vetítették a Szerelmesfilmet valamelyik csatornán, és akaratlanul is ott ragadtam a tévé előtt – mesélte a Budai Hangnak Bálint András. A Radnóti Színház Kossuth-díjas művészével Szerb Antalról, a családi hagyományokról, a budai identitásról és a közélet színvonaláról beszélgettünk.
– Negyvenhárom éve lakik a II. kerületben. Mi az, ami ideköti?
– Nagy természetkedvelő vagyok, szeretek biciklizni, kirándulni, futni, vacakolni a kertben amennyit bírok. Járni az erdőt, elcsatangolni a reptérhez, a Hárs-hegyre, a gercsei templomhoz a kutyámmal, Walterrel. Tíz éve volt egy irodalmi estem a Radnóti Színházban, az Úr és kutya, ahol Bajusz, egy nagyon fegyelmezett, vakvezető családból származó labrador volt a partnerem. Az ő kölyke Walter.
– Ittléte alatt mennyit változott a kerület?
– Amikor a hetvenes évek végén a Bimbó út egy kis mellékutcájába költöztünk, az olyan volt, mint egy falusi környék. Később egyre több társasház épült arrafelé, de Pesthidegkúton, ahol tizenöt éve élünk, még mindig tetten érhető az a falusias jelleg, ami régen a belső részeken jellemző volt. Itt ismeri az ember a szomszédokat, tudja, hol született gyerek, hol van új kutya. Ez biztonságérzetet ad.
– Mit gondol, létezik budai identitás?
– Márai Sándor, a megrögzött budai polgár tartotta, hogy Budán lakni világnézet. Én magam ebben nem igazán hiszek. Inkább úgy látom, hogy Buda szeretete életkorfüggő. Egy fiatalnak nem lehet izgalmas a túlzott nyugalom, amely a Duna ezen oldalára jellemző, sok része nagyon távol van a társasági élettől, a nyüzsgéstől. De Buda sem egyfajta: Márai Krisztinavárosa, Pesthidegkút, vagy Karinthy Lágymányosa, ahol gyerekkoromban éltem, mind más-más karakter, mindnek megvan a maga szépsége.
– A Külügyminisztérium Fő utcában álló épületét nagyapja, Bálint Zoltán tervezte, akit alkotótársával, Jámbor Lajossal együtt a szecessziós bérpaloták mestereként szoktak emlegetni. Ha járja a várost, szinte minden kerületben találkozhat egy-egy épületével. Milyen érzés így szembesülni a családi hagyományokkal?
– Nagyapámat már nem ismerhettem, hiszen 1939-ben meghalt, és korábban nem igazán fordítottam figyelmet a munkásságára, ám az utóbbi időben sokat foglalkoztam az életével, számos dolgot a róla írt tanulmányokból, levéltári kutatásokból tudtam csak meg. Épp most készül egy album Jámbor Lajossal közös munkáiról, amelynek én írtam az előszavát. Az egykori monarchia területén több mint száz épület fűződik a nevükhöz. Ők építették többek közt a Hirsch-villát a Munkácsy Mihály utcában, a Bajza utcai Léderer-palotát, Zala György műteremházát, a debreceni megyeházát, a nagyváradi Füchsl-palotát. A szüleimmel harminc évig mi is abban a bérházban laktunk a Budafoki úton, amelyet nagyapám épített. Megható, amikor egy épületen az látom kiírva, hogy „Bálint et Jámbor fec.” Ahogy nagyapám, magam is kultúrmunkás vagyok, megnyugtató, hogy ez a név fennmaradt. Nagyapám européer volt és igaz magyar.
A monarchia unokája vagyok: Bálint Zoltán Nagyváradon született, felesége, nagymamám katolikus horvát családban Zágrábban, az anyai ág Eszékről és Brünn környékéről jött. Nagyapám még Bleyerként látta meg a napvilágot, 1892-ben már a magyarosított nevén, Bálint Zoltánként vette át a diplomáját, és a századfordulón Jámbor Lajossal közösen építette a párizsi világkiállítás magyar pavilonját, amely nagydíjat kapott. Nemcsak a császár fogadta, de a francia Becsületrenddel is kitüntették. Az első világháború, mint annyi mindenkinek a világnak ezen fertályán, az ő pályafutását is visszavetette. De a testvére, Bálint Rezső is híres orvosprofesszor volt, a klinikáját még Babits is említi egyik versében.
– A családi legendárium milyen történeteket őriz Bálint Zoltánról?
– Jó kapcsolatot ápolt a kor művészeivel. Bútorok, festmények, róla készült portrék, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szomory Dezső dedikált kötetei őrzik ezeknek a kapcsolatoknak az emlékét. Amikor 1900-ban a magyar pavilon építőjeként Párizsban járt a világkiállításon, felkereste a városban élő nagy szegénységben tengődő Heltai Jenőt. „Mit keresel itt János? – kérdezte nagyapám aki mindig így hívta Heltait. – Várom a messiást – felelte Heltai – de itt van, hisz te megjöttél. Adjál légy szíves kölcsön száz frankot.” Érdekes adalék, hogy nagyapámék indultak a Nemzeti Színház 1913-as tervpályázatán, ahol második helyezést értek el. Kitört a világháború, a Nemzeti nem épült fel. Több évtizeddel később pályáztam az Erzsébet téren épülő Nemzeti Színház igazgatói székére, pályázatomban azt írtam 1997-ben, hogy eggyel előbb szeretnék végezni, mint nagyapám. Ez így is lett, de ez a Nemzeti sem épült fel.
– Szerb Antal nem messze az ön otthonától, Hűvösvölgyben élt egykor. Róla szól a Radnóti Színházban október eleje óta látható önálló estje, amelynek alapját a szerző Száz vers című antológiája adja. Miért őt választotta?
– Csodálatos személyiség volt. Bájos, csevegő, szellemes figura, aki a közép-európai polgári életszemléletet képviselte. Ezt szerettem volna megmutatni. Szerb Antal élete mentén beszélek a szerelemről, tanár-diák kapcsolatról, barátságról, műveltségről, Európáról, a zsidóságról, a katolicizmusról, halálról és a költészet hatalmáról. Rilke, Verlaine, Rimbaud, Shelley, Goethe, Burns, Assisi Szent Ferenc versei a mérföldkövek. Kamaszként próbálkoztam versfordításokkal, köztük egy olyan Shelley verssel is, ami megtalálható Szerb kötetében is. A dal című költeményt ezen az esten saját fordításomban is felolvasom, ami mindig nagy derültséget kelt.
– Megszólítja még a közönséget Szerb Antal művészete?
– Az Utas és holdvilág az egyik legnépszerűbb magyar regény, de a Magyar irodalomtörténet, illetve A világirodalom története című műveit manapság már nem veszik elő az emberek, pedig fontos lenne. Szellemesen és olvasmányosan csinál étvágyat a könyvekhez. Jó lenne, ha nem felejtenék el. Az estem pedig talán kedvet adhat a versolvasáshoz.
– Radnóti Miklós költészete is fontos helyet foglal az életében, a Radnóti-költemények legavatottabb előadójaként szoktak önre hivatkozni. Egyike azon keveseknek, akik igazán közel álltak Radnóti özvegyéhez, Gyarmati Fannihoz, aki még tanította is önt franciára. Milyen emléket őriz róla?
– Nagyon sokat jártunk hozzá a feleségemmel és a kutyánkkal, aki mindig Gyarmati Fanni mellé ült. Ő maga úgy tartotta, hogy a kutyák jobbak, mint az emberek. Nagyon büszke volt a Radnóti Színházra, ameddig tudott, mindig eljött a premierekre, később amikor már nehezére esett, volt, hogy felmentem hozzá, és elmondtam neki az Arany-estemet.
– Évtizedekkel ezelőtt egy-egy költői est eseményszámba ment, társadalmi jelentősége volt. Mára alapvetően megváltozott a költészet szerepe. Előadóként hogyan látja ezt a folyamatot?
– Nyilvánvalóan kevésbé van már közönsége a műfajnak. Pályafutásom során sok irodalmi estet adtam: Márai, Kosztolányi, Arany és Radnóti szövegeket mondtam az ország különböző városaiban, klubokban, könyvtárakban. Úgy vettem észre, hogy önmagában verset mondani nem érdemes, bármilyen jól is adja elő valaki. Ez már nem köti le a közönséget. Szórakoztatónak kell lenni, történeteket kell mesélni: egyszemélyes színházzá, monodrámává kell tenni az estet. Ha körberakjuk anekdotákkal, személyes történetekkel, személyiségrajzokkal akkor a versek is magukkal tudják ragadni a hallgatóságot.
– Ez a tendencia azt is jelzi, hogy az értelmiségi szerep veszített a jelentőségéből?
– Más típusú értelmiség nevelődött ki, és talán nem emelkedett a színvonal. A celebről sokáig azt hittem, hogy egy jófajta C-vitamin-márka, az influenszerről pedig, hogy betegség. Sajnos nem így van. De tudomásul vettem, hogy ily módon változik a világ. Minden tevékenységem arról szól, akár a nagyapám könyvéhez írok előszót, akár a Szerb Antal-esten mondok verset, vagy középiskolásoknak szavalok Radnótit, hogy megpróbálom ápolni és továbbadni a magyar kultúra meghatározó örökségét.
– Mindeközben a színházi világ is alakul. Ön szerint milyen jelentőséggel bír ma a színház?
– A színház lényege a jelenidejűség és két fontos tényezője van: a néző és a színész. A világjárvány miatt mindez most veszélybe kerül, de ahogy oly sok mindent, a rádió, a mozi, a televízió, majd az internet térnyerését, a műfaj ezt is túléli. Az online közvetítések, streamingek már a fent említettek miatt sem nevezhetők igazán színháznak. Citrompótló, ami valamit helyettesít. Bármennyire próbál élményszerű lenni, akkor sem lesz igazi, hiszen a színházhoz hozzátartozik a jelenlétiség, az esetlegesség, az, hogy egymás mellett ülünk, együtt röhögünk, együtt esünk kétségbe, együtt bőgünk, vagy éppen kihagy a figyelmünk. Hogy egyszeri és megismételhetetlen!
– Egy budapesti művészszínház esetében mennyire fontos, hogy aktuális társadalmi ügyekre reflektáljon?
– A színháznak feladata, hogy megrendítsen. Szerb Antal így írt Heinrich Heinéről: „Vallotta, hogy a tekintély és a szabadság örök küzdelmében a tekintély híveinek van egy nagy előnyük a szabadság híveivel szemben. Egymást kevésbé kritizálják, mert megvédi őket egymás tekintélye, míg a szabadság híveit semmi sem védi meg egymás szabad kritikájától.” Nem lehet nem meghallani ebben a pár sorban a magyar közéletet. A zsidó származású nagy katolikus költő, Sík Sándor, Radnóti keresztapja, Szerb Antal osztályfőnöke 1938-ban az első zsidótörvény idején azt írja panaszosan a naplójában: „A magyar állam keresztény állam, és az egyház hallgat.” Ez a gondolat sem véletlenül hangzik el az estemen. Van olyan színház, amely direkt politizál, én inkább így szeretek megszólalni.
– És mennyire tud függetlenedni a színház a politikától és a társadalmi feszültségektől?
– Képtelen rá. Hosszú ideig részt vettem a színházi közéletben, és mindig annak voltam a híve, hogy nincs jobboldali és nincs baloldali színész, hogy a közönséget nem érdekli, melyik színház igazgatója melyik párthoz áll közelebb. Azt kérdezte múltkor tőlem egy gyártásvezető egy rendezőről: ő velünk van? Borzalmasnak tartom, hogy már csak olyan kategóriákban gondolkodunk, hogy ki van velünk és ki ellenünk, hogy erről szól a közéletünk. Ez legalább olyan aggasztó, mint a kulturálatlanság.
– Pályafutása során a magyar filmművészetet meghatározó alkotásokban játszott. Mit jelentett a hatvanas években Szabó István és Jancsó Miklós filmjeiben szerepelni?
– Mindig esemény volt, értelmiségi körökben ezekről esett szó. Az ember fontosnak érezte magát, sok százezren váltottak jegyet a filmekre. De nincs bennem nosztalgia, nem is szoktam újranézni őket. Nem szeretem magamat viszontlátni, mert mindig felfedezek hibát a játékomban. Bár múltkor pont vetítették a Szerelmesfilmet valamelyik csatornán, és akaratlanul is ott ragadtam a tévé előtt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi dupla számában, annak is a Budai Hang mellékeltében jelent meg, december 17-én.
