Minden gyerek számára a legcsodálatosabb az a mese, amit a szülő mesél neki, vagy éppen közösen találnak ki. Ezekben a mesékben ugyanis megjelenik a szülő személyisége, adott esetben a gyerek vagy a család élete, és alakulhat úgy a történet, ahogy a gyerek kéri – mondja Berg Judit, az egyik legsikeresebb gyermekkönyvszerző, aki tavaly magyar irodalom kategóriában Príma díjas lett, Rumini című kötete pedig a megjelenése évében az év gyerekkönyve.
– Több mint nyolcvankötetes szerzőként bizonyára tudja a titkot: milyen a jó gyerekkönyv?
– Nagyon fontos, hogy a gyerekeket megérintse, megszólítsa az adott könyv. Akár azért, mert valamiképpen az ő életükről, problémáikról, őket foglalkoztató kérdésekről szól, akár azért, mert jól tudnak azonosulni valamelyik szereplővel.
– Ez lehet a Rumini sikere mögött is?
– A Ruminiben a legtöbb gyerek talál olyan hőst, akit magáénak érez, akivel azonosul. Emellett a gyerekek visszajelzései alapján a könyvet kalandosnak, fordulatosnak és viccesnek tartják, vagyis nemcsak érzelmileg tudnak azonosulni, de szórakoznak, izgulnak is olvasás közben.
– Rumini az általános iskola alsó tagozatán már kötelező olvasmány. Nem tart attól, hogy a kötelező jellege miatt a gyerekek szemében elveszíti a vonzerejét?
– A kötelező olvasmányok problematikája nagyon összetett. Maga az elnevezés is kérdéses, hiszen rengeteg gyerekből vált ki ellenállást mindaz, ami kötelező. Az egyik lányom iskolájában például nem volt kötelező olvasmány, volt viszont minden hónapban „Nagyon szeretném, hogy elolvasd!”-könyv. Máshol a gyerekek több felkínált lehetőség közül is választhatnak, aszerint hogy melyik könyv érdekli őket leginkább. Az viszont nagyon fontos, hogy évről évre legyen közös olvasmányuk, amelyet feldolgoznak, amiről beszélgetnek, aminek az alapos megértéséhez segítséget nyújt a pedagógus. Szerencsére a Ruminihez kapcsolódva elképesztően kreatív órákat tartanak a tanárok, tanítók országszerte, így nagyon sok olyan visszajelzést kapok, hogy az osztály nagy lelkesedéssel vesz részt rajtuk.
Kötelezők szabadon
Minél többet olvasunk, annál jobbak az esélyeink, hogy undorító politikai akciók és személyeskedés helyett, ha vitatkozni akarunk, a megszólaló véleményével tesszük azt.
– Aki ilyen termékeny író, annak már gyerekkorában is folyamatosan kalandtörténetek peregtek a fejében?
– Igen, egész gyerekkoromban meséket és történeteket találtam ki, de első mesekönyvem a 2005-ben megjelent Hisztimesék volt. A Ruminit eredetileg a nagylányomnak meséltem, de ő már felnőtt, 26 éves. Ettől függetlenül mindig elolvassa az új részeket, néha akár kézirat formában is, és szokott jó ötleteket adni.
– Várható még a Rumini folytatása?
– Régen jelent meg a legutolsó Rumini (Rumini és az elsüllyedt világ), nekem már nagyon hiányzik az a hangulat és a lelkiállapot, amelyben ezt a sorozatot írom. Így nagyon szeretnék még egy részt a közeljövőben. Vannak is ötleteim, a legnagyobb kérdés az idő, ami mindig nagyon szűkre van szabva.
– Ennek a sikerkönyvsorozatnak számtalan leágazása lett: társasjáték, színházi előadás, játszótér. Ezek kidolgozásában is részt vesz?
– Amennyire lehet, igyekszem kivenni a részem a meséimhez kötődő termékek kialakításában. Így a társasjátékok tervezésében vagy legalább a próbajátékokban, a készülő előadásokon is beszélgetek a színészekkel, rendezővel, bejárok a próbákra. Fontos, hogy minden kapcsolódó termék összhangban legyen az eredeti művel, és ugyanazt a színvonalat képviselje. Ezért tartom fontosnak, hogy én is részt vegyek a munkában.
– A Rumini hazai sikeréhez nemzetközi méretekben a Harry Potter hasonlít. Akkor sok fiatal kezdett a regénysorozat hatására olvasni; jó pár évvel később hogy látja: van még kereslet a fiatalok körében a könyvekre?
– Bár nagyon sok gyerek és felnőtt számára a történet az, amit filmekben és sorozatokban ismer meg, de szerencsére nagyon sokan szeretnek olvasni. Jó történetekre mindig, minden életkorban szükség van. Ezt mutatja az a hatalmas siker is, amit az utóbbi években Rebecca Yarros könyvei aratnak a felnőttek körében.
M. Kácsor Zoltán: A mesének nincs konkurenciája
Az első olvasmányélmények fontosságáról, a történet éhségről, a rendhagyó irodalomórákról és a hazai közoktatási rendszer visszamaradottságáról is beszélgettünk. Interjú.
– Hogyan lehet megszerettetni a mai digitális világban a gyerekekkel az olvasást? Mikor és hogyan kellene elkezdeni?
– Minél korábban kell elkezdeni a mesélést, mondókázást, közös éneklést, és minél később kell a gyerekeket képernyő elé ültetni. Fontos, hogy olyan meséket meséljünk, olvassunk, amelyek lekötik, érdeklik őket. Sokszor éppen azért lázadnak a kötelező olvasmányok ellen, mert számukra nehezen érthető, régies nyelvezetű, az ő életük szempontjából irreleváns problémákat boncolgató szövegeket kell olvasniuk. Ha azt tapasztalják, hogy az olvasás élmény, máskor is vágyni fognak rá. Sok gyerek azért nem szeret olvasni, mert ez számára nehéz. Akár azért, mert nehezen koncentrál, vagy túl kicsik számára a betűk, esetleg teljesen érdektelen az elé tett szöveg. De az biztos, hogy amíg az olvasás erőfeszítés, a gyerekek nem fogják maguktól ezt választani a könnyen emészthető, színes, vibráló képernyők helyett. Szerintem az is rendben van, ha egy nehezen olvasó gyereknek a szülő olvassa fel a kötelező olvasmány javát, és neki mindig csak előre kijelölt, kisebb részeket kell egyedül elolvasnia. Így talán élvezni fogja a történetet, és büszke lesz a saját teljesítményére is. Amúgy még nem olvasó kamaszokkal is lehet sikereket elérni: olvassunk fel nekik rövid, frappáns, vicces vagy izgalmas, mai novellákat. Ha sikerül néhány jó választással felkelteni az érdeklődésüket, elképzelhető, hogy kölcsönkérik a megkezdett könyvet.
– Miért fontos, hogy a gyerekek olvassanak, illetve mit veszít az a kicsi, akit egyből a képernyő elé ültetnek?
– Mesehallgatás közben a gyerekek fantáziája hatalmas szerephez jut, még akkor is, ha illusztrált könyvet olvasnak fel neki, amiben látja is a képeket. De a történetet akkor is saját maga képzeli el, éli át, gondolja tovább. Közben jelentősen fejlődik az érzelmi intelligenciája, a szókincse, kérdések fogalmazódnak meg benne, amiről később beszélgetést kezdeményezhet. Aki mesét hallgat, sokkal jobban megtanul elmélyülni, koncentrálni, érzelmeket átélni. Ráadásul a mesemondás, mesehallgatás fontos érzelmi kapcsot jelent a mesélő és hallgatója, optimális esetben a szülő és gyerek között. Ezek egyike sem pótolható mesenézéssel.
– Van különbség ebből a szempontból a fejből mondott vagy a felolvasott mese között?
– Minden gyerek számára a legcsodálatosabb az a mese, amit a szülő mesél neki, vagy éppen közösen találnak ki. Ezekben a mesékben ugyanis megjelenik a szülő személyisége, adott esetben a gyerek vagy a család élete, és alakulhat úgy a történet, ahogy a gyerek kéri. Persze a felolvasott mesék is hatalmas élményt jelenthetnek, legjobb az, amikor a szülő is élvezi a történetet, mert az ő lelkesedése azonnal átragad a gyerekre is. De mindebből a legfontosabb az együtt töltött idő és a közös élmény.
– Vannak, akik szerint bizonyos gyerekkönyvek nem valók gyerekek kezébe – ezt lefóliázással, a könyvek ledarálásával gondolják megoldani.
– Íróként, pedagógusként és négy gyerek édesanyjaként is a beszélgetésben, kommunikációban hiszek leginkább. Nincs olyan téma, amit kellő odafigyeléssel és nyitottsággal ne lehetne a gyerekekkel megbeszélni. 2023 végén lettem a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum elnöke. Az egyesület legfőbb célja, hogy a minőségi gyerekirodalmat képviselje, az olvasást népszerűsítse és a lehető legtöbb gyerekhez, szülőhöz, pedagógushoz, könyvtároshoz vigye el a jó gyerekkönyvek hírét. Rengeteg munka áll még előttünk, de hiszek abban, hogy az olvasó gyerekekből önálló, gondolkodó, kreatív felnőttek lesznek, akik nyitottak a világra és más emberekre.
– Óbudai kötődéséről több alkalommal beszélt már, mit jelent ma önnek ez a városrész?
– Hatéves koromban költöztünk Óbudára, itt kezdtem az első osztályt az azóta már megszűnt Kiscelli utcai általános iskolában. Boldog gyerekkorom volt, testvéreimmel és barátaimmal rengeteget játszottunk a Kiscelli kastély környékén, kirándultunk a Budai-hegyekben, otthonosan mozogtunk Óbuda terein és utcáin. Éveken át nagyon hiányzott a környék, miután a férjemmel elköltöztünk innen. Szerencsére apukám a mai napig a régi házunkban lakik, így duplán otthonos érzés meglátogatni őt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang február 21-i 2025/8. számában jelent meg, a Budai Hang-mellékletben.
