Ha az ember nem válik tudatossá, és nem változtat magán, akkor a bolygó egyszer csak megrázza magát, és lepotyogunk róla – mondja Karalyos Gábor. A Moszkva tér és a Coming out című filmek színésze közel egy évtizede tért át a vegán életmódra, és gyökeresen változtatott életmódján, amikor felköltözött az óbudai Csúcshegy egy kis házikójába. A színész szerint nem mindenki alkalmas erre az életre, de aki változásra vágyik, az ne várjon tovább, hagyja el a komfortzónáját.
– Az utóbbi időben sokat beszélnek a klímatudatosságról. A vegánság lenne az út, ami fenntarthatóvá teszi az életünket?
– Szerintem ez az egyetlen út. Ha az emberiség nem gondolja át a működését, azzal saját maga alatt vágja a fát, és végül úgyis mindenki rákényszerül erre az életmódra. Bár talán bizakodásra ad okot, hogy az elmúlt évtizedben egyre többen élik tudatosan az életüket.
– A húsfogyasztás mérséklése egyre gyakoribb igény, de vajon reális, hogy egyszer csak tömegek hagyják abba a húsevést?
– A Földön közel nyolcmilliárd ember él, akik közül legalább 800 millióan éheznek, mindeközben évente több mint 70 milliárd haszonállatot vágnak le. Megdöbbentő számok. Az utóbbi idők egyre nyomasztóbb helyzetei – a természeti katasztrófáktól kezdve a világjárványig – megmutatták, hogy a biztosnak hitt életünk pillanatok alatt összeomolhat. Ha az ember nem válik tudatossá, és nem változtat magán, akkor a bolygó egyszer csak megrázza magát, és lepotyogunk róla, a Föld viszont simán meggyógyul utánunk. Nem azért teremtettünk, hogy mindent megengedjünk magunknak. De még mindig lenne idő arra, hogy jó döntéseket hozzunk, ám ezeket csak egyéni szinten lehet megtenni. A kereslet és a kínálat egymást gerjeszti, az ember pedig leginkább a pénzével szavaz.
– Az ön esetében elvi okai voltak annak, hogy a vegán életmódra tért át?
– Egy sokkhatás miatt hagytam el a húst és az állati eredetű élelmiszereket az étrendemből. Megnéztem egy amerikai srác előadását a veganizmus ideológiájáról, hogy megértsem a vegán barátaimat. Mindannyiukat tiszteltem a lemondásukért, amire az állatok iránti szeretet sarkallta őket, de a vegánság kapcsán azt éreztem, hogy mindennek van határa. Nehezen tudtam elképzelni, hogy képes lennék valaha is így étkezni. De annak az előadásnak minden mondata megérintett. Úgy álltam fel utána a fotelból, hogy tisztában voltam vele, képtelen leszek folytatni az addig életem. Az évek során pedig szép lassan rájöttem, hogy az etikai mellett egészségügyi, ökológiai szempontból és szellemi téren is ez volt a legjobb döntés. Muszáj volt fejest ugranom a veganizmusba ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire nekem való ez az életmód. Nemrég feltettem magamnak a kérdést: ha az ellenkezője bizonyosodik be, vajon akkor is ilyen lelkesen folytatnám az utat? Akkor vált világossá, hogy a jelenlegi helyzetben mindenképpen el kell határoznunk magunkat, mert rosszul dönteni még mindig jobb, mint egyáltalán nem dönteni.
– Egy interjúban egyszer úgy fogalmazott, hogy „vérvegán lett” és „terjeszteni akarta az igét”.
– Ezen majdnem mindenki átesik. Komoly lelkiismeret-furdalása lesz annak, aki életmódot vált, és ezt úgy próbálja kompenzálni, hogy mindenkit meg akar győzni egy pillanat alatt. Én is azt gondoltam, hogy ha nekem sikerült egy óra alatt megértenem a veganizmus lényegét, akkor erre más is képes. Ez a fajta agresszív hozzáállás rombol, nem épít. Idővel én is beláttam. Már nem akarok senkit meggyőzni, de szívesen megmutatom, hogy nekem mit jelent vegánnak lenni.
– A Vegán Hegylakó-oldalon képek, receptek és írások segítségével ad tippeket, vezeti rá az érdeklődőket a természetközeli életre. Már több mint 40 ezren követik a Facebookon, és több mint tízezren az Instagramon. Ez óriási felelősséggel is jár: erősebb érv a személyes tapasztalat, mint a meggyőző szavak?
– Nem mindenki vegán a követőim közül, de sokan nyitottak az alternatívákra. Kapcsolódni akarnak, inspirációra vágynak. Vannak olyanok, akik például az oldalam miatt változtattak az étkezési szokásaikon, de olyanok is, akik tévhitekkel küzdenek a vegánsággal kapcsolatban. Nekik azt próbálom megmutatni, hogy nem kell napi háromszor déligyümölcsöt enni, vagy avokádóval és chiamaggal indítani a reggelt. Az alapanyagok szempontjából ennek az életmódnak megvan a létjogosultsága Magyarországon, ezért nem olyan nagy ördöngösség egészségesen étkezni, kellő felkészültség és pici odafigyelés elég hozzá. Mindenevőként korábban is szerettem a főzni, de általában tíz-húsz étel ismétlődött a repertoárban. Ehhez képest az elmúlt nyolc évben nagyon ritkán főztem kétszer ugyanazt. A vegánság miatt szinte újra kellett tanulnom főzni, sokkal színesebb, szabadabb, változatosabb lett az étrendem, több alapanyagot használok. Ezt a játékos kísérletezést szerettem volna dokumentálni, megmutatni a barátaimnak, nem hittem volna, hogy ennyien kíváncsiak lehetnek rá.
– Azóta ez küldetésévé vált?
– Támogatni kell az embereket abban, hogy ha nem is tudják elhagyni a húst, vagy az állati eredetű ételeket, akkor legalább ahhoz az életmódhoz próbáljanak visszatérni, amit a nagyszüleink követtek. Az őseink nem végeztek ilyen pusztítást. Régen egészen más volt a viszonya az embereknek ahhoz, amit elfogyasztottak. Elképzelhetetlen volt, hogy napi ötször fogyasszanak húst, az csak vasár- és ünnepnapokon került az asztalra. De még harminc-negyven évvel ezelőtt is a szezonalitás határozta meg a konyhát. Megrázó élmény számomra, hogy a generációm tagjainak fogalma sincs róla, mi a paradicsom tenyészideje. Paradicsomnak látszó tárgyat mindig lehet venni, ezért sokan azt gondolják, hogy az egész évben terem. Nagyszüleink, szüleink is ettek télen paradicsomot, de eltéve lecsóként vagy szósz formájában. Azok a hasznos tápanyagok ezekben is megvannak, mint a káposztában, a burgonyában és a gyökérzöldségekben is, amelyekre a szervezetnek a téli hónapokban szüksége van.
– Pár évvel ezelőtt maga mögött hagyta a belvárost, és kiköltözött Óbuda szélére, a Csúcshegyre. Mi vezette arra, hogy ennyire drasztikusan megváltoztassa az életmódját?
– Az életforma talált meg engem. Kisvárosi panelgyerek vagyok, a nagyszülőknél, a kertes házban élő, állatokat tartó rokonoknál töltött hétvégék, félnyarak adták nekem a természet szeretetét. Mindig is vonzott a természetközeli élet, ezért csaknem egy évtizede, amikor szabadúszó lettem, egy Kaposvár melletti, erdőszéli zsákfaluba költöztem, ott kezdtem el kertészkedni. Aztán nyolc éve visszajöttem Budapestre, de hamar rájöttem, nem tudom az életemet egy nyolcadik kerületi garzonban leélni. Menekülő útvonalként kezdtem el a főváros vonzáskörzetében nyaralókat nézegetni.
– Hogy talált rá a Csúcshegyre?
– Egy ismerősöm hívta fel a figyelmem rá. Először szkeptikus voltam, nem gondoltam, hogy Budapest belvárosától huszonöt perc autóútra lehet olyan falusias, csendes helyet találni, amitől megdobban a szívem. De amikor a Bécsi útról elkanyarodva megpillantottam a Csúcshegyet, akkor éreztem, hogy eldőlt a sorsom. Olyan mesebeli helyre leltem, ahol megnyugszik a lelkem. Azon a tavaszon ki is költöztem a félig nomád körülmények közé. Úgy terveztem, addig maradok, amíg jól érzem magam. Aztán egyszer csak ősz lett, és rájöttem, hogy már rég megtaláltam az otthonom. Sorsszerű összefüggés, hogy az előző tulajdonos 1980-ban építette a házat, abban az évben, amikor születtem. Neki is nagy szerelem volt ez a hely, érezni lehet, hogy mindent, amit itt megcsinált, szívvel-lélekkel, gondos odafigyeléssel tette. Nagyon hálás vagyok a családjának, akiktől vettem a telket, mert jóformán mindent itt hagytak nekem. Ezek a tárgyak most egy új élet részeivé váltak.
– A kiköltözését lehet remeteségként, a társadalomból való kivonulásként is értelmezni?
– Már annyian mondták ezt nekem, hogy lassan valóban elhiszem. De igazából erről egyáltalán nincs szó. Közel sem vagyok olyan aszkéta, mint amilyennek sokan látnak. Az életmódváltás nem járt együtt azzal, hogy feladtam volna például a hivatásom, a színészetet.
– Milyen kihívások elé állítja az élet a hegyen?
– Amíg nomád körülmények között éltem itt, sorra vettem, hogy mi az, ami a kényelmemet szolgálja, és így lassan megtanultam, hogy értékeljem mindazt, amim van. A Csúcshegy Óbuda zártkerti övezetének része, mezőgazdasági területnek számít, leginkább gyümölcsösök, nyaralók találhatók itt. A közművekből pedig egyedül az elektromos áram van bevezetve, minden mást alternatív módon kell megoldani a komforthoz. Korábban vaskályha volt a házban, ezt azonban lecseréltem hagyományos csikótűzhelyre, ami nagyon jól tartja a hőt, energiatakarékos, ráadásul főzni is lehet rajta. Tökéletesen be lehet fűteni vele azt a 17 négyzetméter alapterületű, de háromszintes házat, amelyben élek. Talán a vízellátás jelentette a legnagyobb problémát. Először fúrattam egy kutat, de most már van egy vízfenntartó rendszer is, ami nem termel szennyvizet, így a mosogatásból, zuhanyzásból, mosógépből származó szürkevízzel lehet öntözni a növényeket. Az életem minden területén azonban nem sikerült ökotudatossá válni: a városi munkákhoz még mindig autóval közlekedem, cserébe viszont telekocsiként működöm, fel-le fuvarozom a lakókat a hegyről, vagy segítek nekik bevásárolni.
– Mennyire tudta hulladékmentessé tenni a háztartását?
– Akkor döbbentem rá, hogy mennyi hulladékot termelek, amikor ideköltöztem. Itt csak hetente egyszer viszik el a szemetet, a szelektív gyűjtőket pedig havonta ürítik. Egy társasházban, ahol mindennap jön a kukásautó, a saját szemetünk kicsinek tűnik az összmennyiséghez képest, ezért bele sem gondolunk, mi mindent tehetnénk a pazarlás mérséklése érdekében. A saját hozzáállásomat alapvetően változtatta meg Tóth Andi, a Dobd ki a szemetest! című könyv szerzőjének kihívása. Tanácsainak köszönhetően tíz százalékra tudtam lecsökkenteni a háztartási hulladékot. Ez persze összefügg azzal, hogy az étkezésem is átalakult a veganizmus miatt. Manapság szinte csak alapanyagokat veszek, félkész vagy készételeket már szinte alig, de ha esetleg mégis úgy alakul, akkor figyelek rá, hogy ne legyen feldolgozott a termék, a csomagolás pedig legyen papíralapú vagy újrahasznosítható.
– Növényeket is termeszt, ami, ahogy korábban említette, ma már idegen a városi életmódtól.
– Ez a telek nem a legideálisabb: közel 1300 négyzetméteres nadrágszíjparcella, ami 10 méter széles és 130 méter hosszú. Egykor szépen gondozott kert volt, de amikor rátaláltam, már öt éve elhagyatottan állt. A gyümölcsfák közül néhány elöregedett, ezeket ki kellett vágni, sokat azonban meg tudtam menteni, melléjük telepítettem dísznövényeket, fűszernövényeket, és kezdtem el zöldségeket termeszteni. A permakultúrás módszert követem, ami a természetes ökoszisztémák működését modellező kertművelési metódus. Nem használok vegyszereket, permetezés helyett illóolajokból és gyógynövényekből álló keverékkel védem a kártevőktől a kertet. Ideális lenne, ha a lehető legtöbb dolgot meg tudnám termelni a magam számára, de az út elején járok, még van munkám bőven.
– Mire tanítja ez a természetközeli élet?
– Az ember ilyenkor szembesül igazán azzal, hogy része az univerzumnak. Egy ilyen környezetben teljesen más léptékben érezni az időt. Nyilván nincs mindenkinek igénye a változásra, de akik erre vágynak, nem szabad tovább várniuk. Merni kell kilépni a komfortzónából. Pontosan azért elégíti ki a lakhatással kapcsolatban minden igényemet ez a picike ház, mert van mellé egy ekkora kert. Itt van perspektíva, a tekintetem nem ütközik gangokba és falakba.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/8. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg február 18-án.
