Szilágyi Áron: Vártam a villámcsapást

Szilágyi Áron: Vártam a villámcsapást

Szilágyi Áron (Fotó: Magyar Hang/Végh László)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Szilágyi Áron – a csapattal szerzett bronz mellett – harmadik egyéni aranyérmét nyerte a tokiói olimpián, ezzel ő lett az első férfi vívó, akinek sikerült a triplázás. A történelmi győzelmet követő felhajtás mára csillapodott, és alig várja, hogy újra versenyezzen, árulta el a kardozó a Budai Hangnak. Szilágyi Áronnal a sikert követő ürességről, a zárkózottságról, Pasarétről, Londonról és a negyedik aranyéremről beszélgettünk.

– Egy interjúban elmondta, az olimpia után mindenhová magával kellett vinnie a tokiói érmeit, így azokat jobb híján a hátizsákjában tárolta. Talált már végleges helyet nekik?
– A tempóból visszavettem, de az érmek még mindig a táskámban vannak. Előbb-utóbb biztosan megtalálják a helyüket, ezzel egyelőre még nem tudtam foglalkozni. Most kezd el helyreállni az életem Tokió után, és végre jut időm mindarra, ami az elmúlt hónapokban kimaradt.

– Első férfi vívóként nyert három egyéni olimpiai aranyérmet. A harmadik győzelem átértékelte az eddigi pályafutását?
– Vártam a villámcsapást, hogy a tokiói aranyérem majd hirtelen mindent megváltoztat, hiszen az elmúlt öt évben ezért a győzelemért dolgoztam, de nem történt semmi különös. Ez a győzelem ugyanolyan értékes, mint a londoni és a riói, nincs hierarchia az érmek között. Mindegyik külön sikertörténet.

– A győzelme óta jó párszor halhatta, hogy történelmet írt.
– Büszke vagyok rá, hogy én lettem az első háromszoros egyéni aranyérmes férfi vívó, a sportévkönyvek megemlítik majd, de ezen túl semmi sem változott. A Nap ugyanott kel fel, és három év múlva Párizsban újra lesz olimpia, ahol ismét bajnokot avatnak, nem állt meg az élet a tokiói győzelmemtől.

– Több pályafutásra elegendő érmet nyert az elmúlt másfél évtizedben, miből merít még motivációt?
– Motivációt mindig lehet találni. Nem érzem, hogy a kiégés kerülgetne sőt, már alig várom, hogy versenyezhessek, Tokió óta nem léptem pástra. Vannak még céljaim a sportágban, hiszen például sosem nyertem egyéni világbajnoki címet, ennek megszerzése komoly ösztönző erő. De az összes következő versenyen úgy indulok el, hogy nyerni szeretnék, ugyanazt a borsódzást érzem minden alkalommal. Ezen a harmadik olimpiai arany sem változtatott, hiszen az is csak egy a győzelmek közül.

– Az ellenfeleire hatással vannak az eddigi eredményei?
– Van, akit elbizonytalanít az eredménysorom, másokat meg éppen ez ösztönöz a jobb teljesítményre. De ezt a jelenséget London óta tapasztalom, nem számítok rá, hogy most majd mindenki engem akarna legyőzni. Mint ahogy én is ugyanúgy állok oda az asszóimra, ahogy eddig.

– Tokióban, az elődöntőt leszámítva, fölényes győzelmeket aratott, mintha az ellenfelei nem hittek volna abban, hogy lehet esélyük. Ebben közrejátszott a korábbi két olimpia tapasztalata is?
– Egyedül a döntőben, az olasz Luigi Samele ellen éreztem azt, hogy ő nem igazán bízik a győzelmében, és ezt megpróbáltam kihasználni, végig domináltam az asszót. Az elődöntő pedig valóban szoros volt, a georgiai Sandro Bazadze mindent megtett, hogy kizökkentsen, de fel voltam készülve az agresszív stílusára. Minden versenyen ugyanazzal a vehemenciával lép pástra, nyomást gyakorol az ellenfelére és a zsűrire is, ebből a szempontból kilóg egy kicsit a mezőnyből, talán nem a szimpatikus irányba.

– Korábban több olimpiai bajnok számolt már be a győzelmet követő depresszióról. Ön hogyan dolgozza fel a sikert?
– Félreérthető a kifejezés. Nem a sikert kell feldolgozni, hanem azzal a kiüresedéssel kell megküzdeni, ami egy-egy sikert követően jelentkezik. Nálam mindhárom olimpiai győzelmem után előjött ez az érzés. De ez természetes, hiszen egy nagy megmérettetés előtt hónapokig vagy évekig egyetlen cél lebeg a szemem előtt, annak rendelem alá az életemet. Amikor vége a versenynek, a mindennapjaimat addig meghatározó keretrendszer hirtelen eltűnik, és elvesztem a talajt a lábam alól. Nincs cél, nincs fogódzkodó, nincs ösztönző. Ilyenkor egy darabig hagyom magam ebben az állapotban létezni, de idővel új célokat jelölök ki, hogy tovább tudjak lépni. Eddig működött ez a stratégia, és úgy tűnik, most is beválik.

– Júliusban mutatták be az olimpiai felkészülését megörökítő Egy mindenkiért című dokumentumfilmet, amely a kulisszák mögé néz: bepillanthattunk az esküvőjébe, és láthattuk, hogyan viseli meg egy-egy vereség. Korábban gondosan kerülte a nyilvánosságot, nem tartott tőle, hogy a filmmel túl sokat mutat meg magából?
– Úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy ez a dokumentumfilm volt a megfelelő forma ahhoz, hogy megmutassam a személyiségem és az életem kevésbé ismert részeit. Négy éven keresztül forgott a kamera, a rendező, Muhi András Pires 600 órányi anyagból vágta össze azt a kilencvenperces sűrítményt, amely sokkal mélyebb és átfogóbb lett, mint egy rövid beszélgetés, vagy egy interjú. Számos olyan dolog került be a filmbe, amit eddig nem szívesen mutattam meg magamról. Soha nem forgattak például az otthonunkban, vagy nem engedtünk be stábot az esküvőnkre, de a feleségemmel, Bettivel együtt úgy éreztük, hogy ha őszintén akarjuk bemutatni az olimpiai felkészülésemet, akkor ezeknek is bele kell kerülniük.

– Megszólal a filmben Aldo Montano, olasz vívó is, aki arra panaszkodik, hogy nehéz barátkozni önnel. Egy másik ellenfele, az orosz Nyikolaj Kovaljov pedig a tokiói győzelméhez úgy gratulált, hogy önnel „valami nem stimmel”. Ennyire különcnek tartják?
– Zárkózottnak tartanak, de őrültnek azért nem. Az ellenfeleimmel versenyhelyzetben találkozom, és olyankor már kizárólag a feladatomra koncentrálok, nem engedem be a külvilágot. Nem vagyok egy bratyizós, barátkozós sportoló, aki a társaság középpontjába vágyik. Én megérkezem, félrehúzódom, bemelegítek, vívok, aztán hazamegyek. Ezek a keretek határozzák meg a pályafutásomat, és talán emiatt tűnhetek kívülállónak a többiek számára.

– Az olimpiát hosszú pihenés követte, könnyen visszaáll ilyenkor a versenyzői működésre?
– Most már kifejezetten hiányzik a felkészülés és a versenyzés. Nagyon jó kényelmesnek, szabadnak lenni, de én az a fajta ember vagyok, akinek szüksége van keretekre. Nem okoz gondot egy szigorú menetrend, könnyen hozzá tudom igazítani az életemet.

– Példaképe, Gerevich Aladár 50 évesen nyerte hetedik olimpiai aranyérmét, ön jövőre lesz 32, meddig tervez előre?
– Született már újságcikk azzal a kattintás-vadász címmel, hogy „Szilágyi Áron Brisbane-ig folytatná a pályafutását”, holott csupán annyit mondtam, hogy el tudom képzelni, hogy még 2032-ben is pástra állok. Óvatosan jósolnék ezek után, ezért csak annyit mondok, hogy jól érzem magam élsportolóként, szeretek vívni, van még hozzá energiám és motivációm.

– Minden olimpiai bajnoki cím ráirányítja a figyelmet az adott sportágra, egy történelmi győzelem még inkább. Reflektorfényben lévő sportolóként érzi a siker felelősségét?
– Olimpiai bajnokként van egyfajta felelősségtudatom. Örülök, ha egy-egy fiatal vívó odajön hozzám, és elmondja, azért választotta ezt a sportágat, mert látott az olimpián. Kellemes teher a fiatalok motiválása, egyáltalán nem nyűgként, vagy nyomasztó kötelességként élem meg. Ha a következő generáció hasznára lehetek, az csak hozzátesz a pályafutásomhoz.

– A Vasas vívószakosztályának elnökeként is ezen dolgozik?
– Huszonkét éve vagyok a Vasas sportolója, a pasaréti vívóteremben nőttem fel, mindent megteszek a klubért, ha nem csak sportolóként van rám szükség, akkor megpróbálok más szerepkörben is helytállni. Persze a vívószakosztály magától is tökéletesen működő rendszer, nagyon erős háttérrel, az én elnöki posztom nélkül is ugyanúgy boldogulnának, de büszkén viselem a címet.

– A Nemzetközi Vívószövetség sportolói bizottságának is tagja. Ezekkel a posztokkal az aktív pályafutása utáni időkre készül fel?
– A majdani visszavonulásom után is szeretnék a sportban maradni, de hogy ez milyen formában valósul meg, és mennyire lesz szoros kapcsolat, azt nem tudom megmondani. Egyelőre csak belekóstolok a dologba, próbálgatom magam ezekben a szerepekben.

– Említette a Vasas pasaréti vívótermét. Sportolóként és magánemberként is szorosan kötődik a II. kerülethez, amelynek nemrég díszpolgárává választották.
– Az egész életem Budán zajlik. Születésem óta a II. kerületben élek, az edzések is Pasaréthez kötnek, nem tágítok ettől a világtól. Nem vagyok ugyanakkor aktív részese, formálója a budai közösségnek. Nem titkolom, hogy itt élek, de nem is hirdetem hangosan.

– A feleségét Londonhoz köti a munkája, elképzelhető, hogy előbb-utóbb mégis maga mögött hagyja Budát?
– Sok időt töltünk Londonban. Mondhatnám, a második otthonom, de nem akarom megbántani az első otthonomat, Budapestet azzal, hogy bármi mást összemérek vele. Nehezen tudom elképzelni az életemet huzamosabb ideig külföldön. Nem vagyok a nagy változások híve, de az élet néha különös helyzetekkel áll elő, előfordulhat, hogy egyszer belevágunk, és kipróbáljuk, hogyan álljuk meg a helyünket máshol.

– Tokióból egy arany, egy ezüst és egy bronzéremmel tértek haza a magyar vívók. Mit jelent ez az eredmény, milyen állapotban van ma a magyar vívósport?
– A sportág egy szűk szeletében tevékenykedem, nincs rálátásom az egészre, de az olimpiai eredmények önmagukért beszélnek. Rióban négy, Tokióban három érmet nyertünk, ami azt jelzi, hogy virágzik a sportág itthon. És ahogy látom, az utánpótlás versenyeken is folyamatosan tűnnek fel a tehetségek, ezért nagyon bizakodó vagyok. Lesz még olimpiai bajnokunk vívásban.

– Több nagy múltú sportágat fenyeget az a veszély, hogy kikerül az olimpiai játékok programjából. Milyen a vívás nemzetközi megítélése?
– Tokió a vívás sportdiplomáciai sikere volt, hiszen hosszú idő után újra minden számban osztottak érmeket. Korábban a vetésforgó rendszer alapján két fegyvernem csapatversenyei rendre kimaradtak, Rióban éppen a férfi kard volt az egyik hiányzó. Nagyon jót tesz a sportágnak, hogy az olimpiai mozgalmat meghatározó két országban, az Egyesült Államokban és Kínában is elképesztő ütemben fejlődik a vívás, gombamód szaporodnak a vívótermek, és egyre nagyobb közönséget vonzanak a versenyek. Ez is bizonyítja, hogy ma már nem kizárólag az olaszok, a franciák és a magyarok kiváltsága ez a sport.

– Tokió előtt mindenki a harmadik arany megszerzéséről faggatta, a párizsi olimpiáig hátralévő három év a negyedik diadal jegyében telik majd?
– Nem hiszem, hogy ugyanakkora nyomás nehezedne rám, mint Tokió előtt. Már csak azért sem, mert én úgy fogom fel, hogy innentől kezdve minden jó eredmény ajándék a számomra. A három aranyérem egy kerek történet, így egyelőre még nem foglalkozom Párizzsal.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/47. számában, annak is a Budai Hang mellékeltében jelent meg november 19-én.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg