Folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nincsenek Budapesten olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint például Prágában a Víziló vagy az Aranytigris. A hiányt a történelemre fogjuk, pedig nagyon is tehetünk róla, hogy régi helyeink bezárnak, tönkremennek, eltűnnek a föld színéről. Múltkor a II. kerületben jártunk, most az I.-ben folytatjuk: a Duna-parttól a Tabánig sétálunk.
Ezúttal is a Duna-partról indulunk; a Batthyány tér előtt lépünk be az I. kerületbe, éppen csak pillantást vetve a Cseh Tamás által előszeretettel látogatott Angelika presszóra. Aztán elmegyünk a barokk Szent Anna-templom mellett, amely csoda, hogy áll: Rákosi le akarta bontatni, mert a sok budai templom látványa – van itt bőven a kapucinusoktól a görögkatolikusokig – esetleg zavarta volna Sztálin elvtársat, ha Pestre jön, és a Parlament ablakából a panorámában gyönyörködik.
Szemben velünk a Vásárcsarnok, jobbra tőle régi vendéglátóipari hely, most a Nagyi Palacsintázója: a franchise rendszerű menza legnagyobb fiókja kapros-túrós, sajtos-tejfölös és egyéb palacsintákkal a gasztroforradalom előtti időkből. A hely Százgalamb vendéglőként nyitott valamikor az 1930-as években, az államosítást követően rövid pauza után Csarnok sörözőként indult újra.
A palacsintázó mellett Budapest legjelentősebb rokokó palotája, sok legendával, és egy utcaszint alatti kapuval. Régi épület, a Margit híd felé eső szárny már 1728-ban is állt kora barokk díszítéssel. A tulajdonos, Falk Ferenc József építtette egybe déli szomszédjával, azóta bírja a gyűrődést a homlokzat. Sokan emlékezhetnek még a vaskos falak között megbúvó hajdanvolt Casanova bárra, s ha esetleg nem is jártunk ott, akkor sem felejthetjük el az erkély alatti, a vén liliomtipró nevét őrző nagy neonfeliratot. Legenda fűződik hozzá. A XVIII. században, a palotácskában nyílt meg Buda legnevesebb vendégfogadója, a Fehér Kereszt. Amikor Giacomo Casanova 1782-ben megszökött a velencei börtönből, itt szállt meg, s ha már erre járt, elcsábította és megszöktette a tulajdonos lányát. Falk úr azonban elkapta, és kis híja volt, hogy agyon nem verte. Mindebből persze egy szó sem igaz. Casanova ugyanis, mint emlékirataiban szerepel, valójában a Tabánban, a Rác fürdő fogadósánál lakott, és az ő lányát szöktette meg. A „kis híján való agyonverés” viszont megfelel a valóságnak. Szintén mese, hogy Mária Terézia itt bonyolította le légyottjait az általa grófi rangra emelt Grassalkovich Antallal. A királynő fia, II. József viszont tényleg megszállt a Fehér Keresztben.
A vendégfogadó egyébként is népszerű volt, hiszen az épület mögötti területre érkeztek meg a menetrendszerű batárok Bécsből. Innen ered a Gyorskocsi utca neve is. Az utca évtizedek óta másról híres vagy inkább hírhedt: a börtönéről. Felesleges azonban a messzi bv-épületig elmennünk, hiszen van itt egy kétségkívül kellemesebb hely, az ifjúkorú Kolbászda bajor étterem és söröző; kiváló sült csülökkel – legalábbis néhány éve, mikor utoljára ott jártam, kiváló volt. Nem messze tőle, a Gyorskocsi utca 9.- ben találhatók a nemrég örökre bezárt kedves hely, a Pajtás önkiszolgáló étterem maradványai. Jelenleg üres. Tovább húzta, mint a körtéri önkiszolgáló, a Lordok Háza, amelyből a rendszerváltás után nem sokkal gyorsétterem lett.
Dél felé haladva elérjük az Iskola utcát. „Ahogyan megyünk összebújva az Iskola utcán fázós-boldogan (»őszi szerelem« – mondta kis pimasz fiacskám) »őszi« – és akkor mi van?” – írja Petri György Amíg lehet című versében. A közelben Petri egyik fontos helye, az Isolabella. Meghitt presszós félhomály, ahogy állítólag ő is szerette. „Petri mindig a hátsó asztalnál ült egyedül, cigarettázott, Pilsner Urquellt iszogatott, és közben írt.” (Cserna-Szabó András) Az Isolabellával szemben álló éttermek egyikének teraszán ült rendszeresen a drámaírói pályával hamar felhagyó Boldizsár Miklós, Boldizsár Iván fia – ő a szerzője az István, a királyt ihlető Ezredfordulónak –, körülötte pedig – jó szövege volt – a környékre járó gimnazisták.
Innen csak egy ugrás a Corvin téri Mátra borozó. 1948-ban nyitott, s a Kocsmablog szerint a mostani főnök anyja vezette akkoriban. Sokáig féltem, hogy megszűnik, de íme egy pozitív példa: nemcsak hogy megmaradt a Mátra, de ki is virult. Odabent fehér kabátos vendéglős, faasztalok és talponálló pult – az utóbbi nagy kincs már Budapesten (főleg, ha alumínium bevonatú). A hétvégén tömve.
A Fő utcán lépteinket szaporázva indulunk a Lánchíd felé. A 8-as szám alatt koreai étterem; a háború előtt a Budai sörcsarnok volt itt. A második szomszéd a 4-es szám alatti – egykor itt működött a híres Libál optika budai üzeme is – a Lánchíd söröző. Állítólag 1998-ban nyílt, amit nem tudok elhinni. Egyrészt, mintha én is jártam volna ott évekkel korábban, másrészt a feleségem gyerekként a benti asztalok egyikénél kapott autogramot Basilides Zoltántól (a színész 1988-ban hunyt el). A Lánchíd volt Tandori Dezső kedvenc helye. Amikor a költő 2019 februárjában meghalt, a söröző személyzete megható és nagyon is értő szöveggel búcsúzott tőle. Hajnali sétájáról hazafelé tartva, „a célegyenesben jött be hozzánk – olvashatjuk a Facebook-posztban. – Lóversenyekről, Párizsról, vagy a guernsey fontról éppúgy tudtunk beszélgetni, mint a TOP10- ről a magyar irodalomban. […] Egyszer Sanyi és Jani, a két szobafestő a pultnál kávéztak, amikor Dezső bejött, leültette őket az ablak mellett egy asztalhoz, és felolvasta egy versét. De minden sort, gondolatot elmagyarázott. Tátott szájjal hallgattuk, akik ott voltunk. Életem egyik legszebb tízperce volt.”
A Lánchíd sörözőt még ma is gyakran összekeverik a Lánchíd presszóval. Pedig a presszó ötven méterrel délebbre állt. Eredetileg nem is presszó volt, helyén 1870 körül alapították az előkelő Lánchíd kávéházat, ami az otthont adó Ybl-épülettel együtt a második világháborúban összeomlott. Néhány szép belső oszlop és a földszintnek a szomszédos házhoz simuló töredéke maradt csupán. A foghíjtelken megőrzött díszletek között kelt életre a Lánchíd presszó, és maradt meg egészen a 90-es évekig. Ma kétes küllemű, félköríves szálló áll a helyén. Hiába keresnénk átlósan délre, a túloldalon a Posch Sörözőt vagy valamelyik utódintézményét, a Lánchíd utca Dunára néző házsorával együtt megsemmisült.
Kakuk étterem, söröző 1934 (Fotó: Fortepan/Kakuk László)
A dunai oldal épületeiből a Várkert-kioszkot elhagyva találhatunk csak néhányat mutatóba. Például azt a zöldre festett házat, amelynek földszintjén ott a 100 éve Tabáni sörcsarnoknak, most Platán Grillnek nevezett, a hajdani megfizethető diákhelyből magasabb kategóriájú intézménnyé lett söröző. Valószínűleg idősebb, mint a Tabán legifjabb ódon kocsmája, az 1926-ban nyitott Kakuk, a Kör utca 26.-ból. A Tabánt ugyan a Kör utcával együtt lebontották, de a Kakuk megmaradt, és átköltözött egy korábbi élelmiszerüzletbe, az Attila körút 22.-be. Az Adalékok a Tabán történetéhez című kötetben olvasom: „Új tulajdonosainak – egy huszárszázados és unokaöccse, egy külügyminisztériumi titkár – jelszava volt, hogy jó konyha, jó ital, kellemes hangulat, magyaros keretben. Ennek megfelelően az éttermet magyar bútorokkal rendezték be. (…) Hamarosan belföldön és külföldön egyaránt ismert lett. Itt találkoztak a diplomáciai testület tagjai s nem egy koronás fő töltött el egy kellemes estét asztalánál – inkognitóban. Kedvelt helye lett világhírű sztároknak, művészeknek, hadvezéreknek. Vendégkönyvében ott szerepelt Olga Csehova és Harold Lloyd neve is a külföldi diplomaták és művészek neve között. Még egy maharadzsa is meglátogatta. Azt az asztalt pedig, ahol Gusztáv svéd trónörökös és a walesi herceg mulatott, emléktáblával jelölték meg.” A Csehov özvegye által is meglátogatott Kakuknak nyolc év jutott a Kör utcában, alig 11 az Attila körúton. A földszintes épület Budapest ostromakor szomszédjaival együtt romhalmazzá vált. Helyükön az akkor már átszámozott Attila úton 1958 és 1961 között két hatemeletes OTP-társasház épült. A Kakuk viszont, úgy látszik, reinkarnálódott, és Kakassá változott. A közeli 27. alatti házban a háborút követően megnyílt a Tabáni Kakas, a 19.-ben pedig valamikor a 80-as években a Gösser Étterem.
Ez alkalommal idáig jutottunk. Reméljük, egy hónap múlva sikerül elsétálnunk Buda legrégibb megmaradt vendéglőjéig, a Márványmenyasszonyig – ha addig le nem bontják.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/25. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg június 17-én.
