A Fővárosi Tanács és a Budapesti Pártbizottság egyik kirakatprojektje volt a pesthidegkúti mozgássérült-lakótelep, amely azonban mára kezdi elveszíteni eredeti funkcióját. A főváros kedvelt zöldövezeti részén a mozgássérültek ritkán tudják megfizetni a magas ingatlanárakat.
Az első beköltözők között voltunk 1983-ban a férjemmel. Örültünk, hogy a Marczibányi téri otthon után végre önálló életet kezdhetünk egy saját házban – meséli lapunknak Veronika, a pesthidegkúti telep egyik lakója. A II. kerületi Len és Pinceszer utca által határolt területen a mozgássérülteknek épített vörös téglás sorházakba beköltözők közül többen a járványos gyermekbénulás áldozatai voltak. – Hároméves lehettem, amikor értesítették a szüleimet, hamarosan mi is megkaphatjuk a polio elleni vakcinát. Már a szomszéd utcában élő gyerekeket oltották, amikor kiderült, elkaptam a vírust. Egész életemre kerekesszékbe kényszerültem – mondja Veronika. Bár a polio enyhe lefolyású is lehet, az 1950-es években terjedő – és a korabeli híradások által sokszor elhallgatott – kór nyomán sok kisgyerek meghalt és több ezren lebénultak. A betegség által érintett egykori gyerekek a 70-es évekre fiatal, a családalapítás előtt álló felnőttek lettek. Ebben az időszakban azonban kevés esélyük volt az önálló életre, többnyire nagy befogadóképességű otthonokban helyezték el őket. Ha sikerült is saját lakáshoz jutniuk, az biztosan nem volt akadálymentes.
Az ENSZ 1981-ben meghirdette a mozgássérültek nemzetközi évét. Remek alkalom, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek! – gondolta a fővárosi vezetés. – Nagy volt a lelkesedés az akció kapcsán, főként azért, mert a párt vezetői közül sokan szerettek volna homorítani, szalagot átvágni – vázolta a korabeli hangulatot lapunknak Polinszky Tibor, építészmérnök, aki akkoriban a Középülettervező Vállalat (Közti) tervezőmérnökeként dolgozott. Egyértelmű volt, neki részt kell vennie a munkában. Évek óta foglalkozott az akkor nálunk még gyerekcipőben járó akadálymentesítéssel, 1973-ban ő tervezte a Marczibányi Téri Állami Szociális Intézet (a mai Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja) bővítését. – Az öt éven át tartó munka során döbbentem rá, mennyivel könnyebb lenne az életük, ha egyszerű, praktikus átalakításokkal hozzájuk igazítanánk a belső tereket, a berendezési tárgyakat. Sokat beszélgettem velük és az orvosokkal, később is visszajártam az intézetbe. Egyszer telefonon beszélve megkérdezte egy mozgássérült, én is közéjük tartozom? Azt válaszoltam, ha fizikailag nem is, érzelmeimben igen – idézte fel a mérnök, aki az enyhülés éveiben már részt vehetett nyugat-európai konferenciákon, tanulmányutakat tett skandináv országokba, ahol a mozgássérültek életét segítő akadálymentes megoldásokkal már a 60-as évektől kísérleteztek, egyre sikeresebben. Polinszky Tibor pontosan látta, hogy az integrációt nem segíti, ha elszeparáljuk őket a társadalom többségétől, de ezt akkor hiába magyarázta a KISZ vezetőinek. Egy látványos, kifejezetten a mozgássérülteknek épülő telepben gondolkoztak, ettől nem lehetett őket eltántorítani.
De hogy jött a képbe Pesthidegkút? A környék az 1970-es évek végén még szinte beépítetlen volt, apró hétvégi telkek, és a kiskertek mellé tákolt kunyhók szabdalták. A Solymár felé vezető főútvonal már megépült, az út mentén családi házak sorakoztak. Polinszky Tibor szerint a Fővárosi Tanács nagy lehetőséget látott abban, hogy a területet kedvezményesen felajánlja a mozgássérülttelep építésére, hiszen így társadalmi összefogásban megvalósul a kültelek közművesítése, ezt követően pedig majd megindulhat a környék fellendülése, telkeinek értékesítése. Ahogy arról a Népszabadság 1982. október 27-ei számában tudósított, az építkezés jelentős állami és társadalmi összefogással indult meg: „A fővárosi tanács eszmei áron juttatta a 2500 négyszögöles telket, az OTP harminc évre mindössze egyszázalékos kamatot számol fel az építési kölcsönre. A jövendő lakóknak ötvenezer forintot kellett befizetniük. Lakásonként még így is több, mint 200 ezer forint hiányzott. A Fővárosi Tanács hárommilliót átutalt a mozgássérülteknek nyitott folyószámlájáról, a budapesti KISZ-bizottság a saját költségvetéséből juttatott, míg a Skála áruházak KISZ-szervezetei nyereménysorsjegyeket árultak, s a több millió forintos bevételt átadták a szövetkezetnek. Jelentkeztek szocialista brigádok a MALÉV-tól, az EMG-ből, a Ganz Villamossági Művektől és más gyárakból.” Megindult a közművesítés, jelentős vízhálózat-fejlesztést kellett végrehajtani, komoly fejtörést okozott a főváros lakott területétől nagy távolságra eső Hidegkútnak a csatornahálózatba való bekötése, illetve a távfűtés megoldása is. Polinszky Tibor úgy emlékszik, ebben az időszakban gyakran kijárt a helyszínre a Polski Fiatjával, s nem egyszer előfordult, hogy autója gumijait a telektulajdonosok kiszúrták. – Pontosan látták, ha ide megérkezik a víz, kiépül az út, akkor itt a hétvégi telkeknek vége lesz. – Emlékei szerint a II. kerületi vezetés sem lelkesedett eleinte az ötletért, hiszen megijedtek, hogy az eddigi kietlen területen mostantól a mozgássérült fiatalok egészségügyi ellátásáról is gondoskodniuk kell. Nem véletlen, hogy a hatósági iroda nehezen adta meg végül az építési engedélyt.
A NER-közeli nagybefektetők és a lakásmaffia előtt is megnyílik az út a Várban
Több mint 700 „örökbérletet” vehetnek meg a lakók az I. kerületben, a fideszes képviselők az érintettségük ellenére is szavaztak a jelentős kedvezményeket biztosító rendeletről.
A Közti által kiírt tervpályázatot Dévényi Tamás nyerte meg. A magyar falvakból vett példákat felhasználva téglákkal kirakott, egymás mellett álló kis házakat tervezett, valamennyihez apró kert tartozott. Polinszky Tibor minden beköltöző családdal több alkalommal is egyeztetett, majd az egyedi igényeknek megfelelően alakította ki a ház belső elosztását. A konyhabútort is mindenkinek külön, a kéréseknek megfelelően tervezte, a gyártást a Tisza Bútorgyár vállalta. Ami minden házban közös volt: a derékmagasságban lévő széles ablakok, alacsonyan elhelyezett kádak, villanykapcsolók. És persze nem voltak küszöbök. Az 55-60 négyzetméter alapterületű házakban egy vagy két kisszoba, egy vécével ellátott fürdőszoba, nappali és konyha, valamint egy tároló kapott helyet. A tereket úgy alakították ki, hogy kerekesszékkel könnyen lehessen közlekedni, megfordulni, minden elérhető legyen.
De hol fognak a beköltözők dolgozni? Erre is készült terv. Az ötvennégy házból álló telep közepére a Dunai Vasmű gyártott egy könnyűszerkezetes épületet. Egyik felében a Rozmaring Tsz kínált ülve elvégezhető munkát: számítógépes adatfeldolgozást, s erre létrehozták a Rodata leányvállalatot. Az épület másik részében ABC-t nyitottak.
Polinszky Tibor élete egyik fő művének tartja a telep megépülését. Munkája elismeréséül 1982 márciusában szakmai KISZ-díjjal jutalmazták. A lakótelepre 1983 márciusában költöztek be az első mozgássérült családok a Marczibányi téri otthonból. Azok jöhettek, akiket az orvos önálló életvitelre alkalmasnak nyilvánított, és ki tudták fizetni az 50 ezer forintos önrészt. Röviddel ezután, az építkezés második ütemében újabb 14 házat adtak át. További tervek is voltak még az építkezésre, de innentől a lelkesedés kifulladt, immár nem kínáltak az önrész mellé KISZ támogatást, kedvezményes kölcsönöket. Addigra a pártvezetés átvágta a szalagokat, megtörtént az összefogás demonstrálása, a továbbiakban kevés döntéshozót érdekelt az önálló életre vágyó mozgássérültek sorsa. A telep életében a rendszerváltás hozott jelentős változást. Addigra beépült a környék, Pesthidegkút vonzó lakókörnyezetté vált, az ingatlanárak megemelkedtek. Megszűnt a Rodata, dolgozói elveszítették megélhetésüket. Nem csoda, hogy többen úgy döntöttek, eladják sorházi ingatlanukat, és annak árából vidéken jóval nagyobb, tágasabb portát vesznek.
Zelenka Eszter és családja 2000-ben költözött ide. – A telep mára kezdi elveszíteni eredeti rendeltetését, az itt élők többsége – hozzánk hasonlóan – nem mozgássérült. Az eredeti beköltözők már jórészt nyugdíjasok, de a munkalehetőség megszűnése után sokan elköltöztek, házukat a lakáspiacon értékesítették – mondta Eszter, aki úgy tudja, pár évvel ezelőtt az egyik szomszéd ház 60–70 millió forint körül talált új gazdára. Egy ilyen értékű ingatlan megvásárlása mozgássérültek számára ritkán elérhető. Az új lakók beépítették a tetőtereket, így kisgyerekes családoknak is ideálisak a házak. – Igazi közösségi élet zajlik itt, jó időben a kerekesszékesek kiülnek beszélgetni, sokan kertészkednek, tavasszal mi is kitesszük a kis padot a házunk elé. Itt mindenki köszön a másiknak, váltunk pár szót azzal, akivel összefutunk. Emberi és nyugodt ez a környék, szeretünk itt élni.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/11. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg március 17-én.
