A XIX–XX. századi, sokszor évtizedek óta elhagyott ipari épületek eleganciája, a tágas terek és az óriási ablakok Európa-szerte vonzzák a kulturális élet szereplőit, de az innovatív és kreatív iparágak is szívesen költöznek olyan környezetbe, ahol a hely szellemével is azonosulni tudnak. Óbudán ilyen a Goldberger-gyár több mint nyolcezer négyzetméteres területe, amelyet a rendszerváltás után számos magántulajdonos vásárolt meg „részletekben”, és bár egyelőre nagyon változó képet mutat az épületek állapota, az elmúlt években egyre több kreatív vállalkozásnak ad otthont az egykori gyártelep.
Egy ipari műemlék eleganciája még egy szupermarketnek is jól áll, nem beszélve arról, hogy a XIX–XX. századi, tágas csarnokokból milyen lenyűgöző kulturális terek születhetnek. Óbudán, az egykori Goldberger Textilgyár több mint nyolcezer négyzetméteres területén mindkettőre van példa, de sok másra is: elhagyott, omladozó épületeket, mindennapi használatra alkalmassá tett kisebb üzlethelyiségeket és nagy, ambiciózus rehabilitációs projekteket is találunk a gyár területén. Európában gyakori, hogy az ipari műemlékegyütteseket egyben hasznosítják, sokszor kulturális, közösségi térként. Magyarországon a legnagyobb ilyen vállalkozás a pécsi Zsolnay-porcelángyár megmentése volt: ma a teljes épületegyüttes a Zsolnay Kulturális Negyed céljait szolgálja. De a gazdasági szereplők is keresik a divatossá vált, tágas ipari tereket, a „loft” irodákat, így arra is sok példát találunk Európában, hogy feltörekvő iparágak foglalják el az elhagyott gyárépületeket.
A Goldberger-gyár épületeit a textilgyártás felszámolása után, a kilencvenes években „darabokban” értékesítették, a területen ma mintegy két tucatnyi tulajdonos osztozik, nagyrészt magánszereplők, de köztük van Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata is. Utóbbi itt üzemelteti a Goldberger Textilipari Gyűjteményt, amely 2012 óta tartozik az Óbudai Múzeumhoz – ez végre hosszú távú garanciát jelenthet a rendszerváltás után sok hányattatást megélt gyűjtemény megőrzésére. A Goldberger család és az általuk alapított gyár történetét bemutató „A Goldberger…” című állandó kiállításuk 2013 szeptembere óta látogatható. De a kortárs képzőművészeti élet is fantáziát látott az ipari terekben: az egykori textilmosóban működik 2019 óta az ország legnagyobb magánmúzeuma, a Godot Kortárs Művészeti Intézet. 2023-ban egy kiemelkedően sikeres, húszezer látogatót vonzó Bukta Imre-kiállítást rendeztek itt. Az elmúlt években a Goldberger elkezdte vonzani a kreatív vállalkozásokat: költözött ide filmgyártó, dizájnervállalkozás, borközpont, itt a székhelye az egyik legsikeresebb magyar építészeti látványtervező cégnek, a Brick Visualnak, és az épületben működik a Telex szerkesztősége is.
A helyenként lepusztult környezetnek van egyfajta romantikája, de a cégek elsősorban nem ezt keresik, hanem a jól megközelíthető helyszínt, a tágas tereket, és talán az egykori gyár hatalmas ablakai is vonzóak. A textilgyártáshoz sok természetes fényre volt szükség, és ma is jobb érzés természetes fényben tölteni a munkanapot, mint neonlámpák alatt. A startupoknak, vagyis az innovatív, gyorsan növekvő vállalkozásoknak számíthat a környezet és a szellemiség is: az a kultúra, amit a Goldberger épületei képviselnek, bizonyos értelemben hasonló a start up-szemlélethez. A hatalmas gyártelep is egy családi manufaktúrából nőtt ki: Goldberg Ferenc (aki a XIX. század elején változtatta a nevét Goldbergerre) 1785-ben egy kékfestőüzemmel kezdte a textilgyártást. A XIX. században gyárrá fejlődött, a XX. században pedig már nemzetközi terjeszkedésbe kezdett a vállalat. A sikertörténetnek a vészkorszak vetett véget, Goldberger Leót, a gyár akkori tulajdonosát 1944 márciusában letartóztatták, és Mauthausenbe hurcolták, ott vesztette életét – a koncentrációs tábor felszabadításának napján halt bele az éhezésbe. A háború után a gyárat államosították.
A XXI. századi startupok és IT-vállalkozások annyiban hasonlítanak Goldberger-gyárra, hogy kicsiben indulnak, de a nagyüzemi működéshez és a nemzetközi terjeszkedéshez már nem kell 100–150 esztendő, elég néhány év, de egyes esetekben akár néhány hónap alatt is naggyá válhat egy frissen alapított cég. És nem árt, ha a környezet is rugalmasan alkalmazkodik a növekvő igényekhez. Részben erre építette vállalkozását a harminc éve elhagyottan álló ipari épületek legújabb lakója, a Puzl CowOrKing, amely Budapest legnagyobb és legmodernebb közösségi IT hubját nyitotta meg az egykori gyár területén. Az első ütem felújításával tavaly év végén készültek el, az irodák 2024 végén nyitottak. A teljes revitalizációs projekt megvalósulása után négy szinten összesen 850 főnek tudnak majd munkaállomást és privát irodákat biztosítani, lesz kávézójuk és belső kertjük is. Egy coworking, avagy közösségi irodában adott a teljes berendezés, üzemeltetés és minden más kényelmi szolgáltatás is, a cégeknek csak egy laptopot kell hozniuk.
Erről a kialakításról sokaknak az juthat az eszébe, hogy egyéni vállalkozóknak, digitális nomádoknak vagy két-három fős cégeknek adnak otthont, amelyeknek nem éri meg saját irodát fenntartani, vagy szeretnének nagyobb társaságban dolgozni. De az ügyfélkör 10–15 évvel a közösségi irodák megjelenése után közel sem csak belőlük áll: több száz fős cégek is gyakran döntenek úgy, hogy saját székház helyett ilyen flexibilis irodákba költöznek, ahol a közösségi szellem és a hasonló értékrend dominál. Így nemcsak az irodakeresésre, költözésre és fenntartásra fordított energiát spórolják meg, hanem a tér sem köti őket: nem négyzetmétert bérelnek, hanem munkaállomásokat, amelyeknek a számát rugalmasan növelhetik, vagyis nem kell költözniük, a rezsivel, a felújítással, a berendezéssel foglalkozniuk ha növekedni akarnak, és bérlőként nem kell évekre elköteleződniük egy ingatlan mellett. – Az IT-szektorban jellemző, hogy a cégek nagyon gyorsan növekednek, ez egyfajta kényszer is számukra, ha meg akarnak maradni a piacon. És az egyik legfontosabb erőforrás számukra az idő – mondja Tóth Zsófi, a Puzl CowOrKing budapesti irodájának társalapítója.
A Szófiából induló cég eredetileg szoftverfejlesztéssel foglalkozott, innen nyergelt át az ingatlanfejlesztés speciális területére: tudatosan keresik Közép- és Kelet-Európa országaiban az elhagyott ipari épületeket, amelyeket közösségi irodává alakítanak. Az első ilyet Szófiában nyitották meg nyolc évvel ezelőtt, aztán elkezdtek a régió más országaiban is helyszíneket keresni. Budapesten jelenleg viszonylag kevés konkurenciájuk van, pedig Tóth Zsófi szerint az IT-szektor dinamikusan növekszik Magyarországon is. A régi ipari épületeket az eszmei értékük miatt is keresi a Puzl. – Abban hiszünk, hogy a meglévő épített környezetet megőrizni kell, nem pedig lebontani és újat építeni helyette. Ha meg lehet menteni egy ipari műemléket, akkor érdemes, azért is, mert ezeknek lelke és történelme van. És nem utolsósorban vonzóak és rengeteg lehetőséget rejtenek a hatalmas belmagasságú indusztriális terek – mondja.
Meglepő lehet, hogy milyen sok hasonló elhagyott épület van Budapesten: Tóth Zsófi száznál is több ilyet látogatott meg az ingatlankeresés során. A Puzl társalapítója hangsúlyozza: az IT-cégek számára a co-working nem egyszerűen egy irodai háttér, hanem gazdasági erőforrás is lehet. Amikor a vállalkozások egymás mellett működnek, kialakulnak személyes kapcsolatok, létrejön egy olyan szakmai kapcsolatrendszer, amely segítheti a fejlődést, és akár az új ügyfelek felkutatását is. A Puzl ebben az értelemben is szeretne Közép-Európában terjeszkedni: amikor Prágában, Bukarestben, Bécsben vagy Athénban kutatnak elhagyott gyárépületek után, nemcsak azért teszik, hogy fizikai értelemben újabb és újabb országokban legyenek jelen, hanem azért is, hogy kapcsolatot teremtsenek és párbeszédet kezdeményezzenek a régió országainak IT-szektorai között. – Lengyelországot és talán Romániát leszámítva, a régiónkban az innováció döntő részben fővárosokra korlátozódik. Kis városállamok vagyunk tulajdonképpen, amelyek azonban egyedül túl aprók. Ha a piaci szereplők egységesen tudnának fellépni, az mindannyiunk számára sokkal erősebb versenyelőnyt és növekedési potenciált jelentene – véli Tóth Zsófi.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang február 21-i 2025/8. számában jelent meg, a Budai Hang-mellékletben.
