Göncz Árpád születésének 100. évfordulóján szinte kizárólagosan politikai múltjával, az egykori államfő tevékenységével foglalkozunk, elsikkad a műfordító és az író. Hogy miért írt keveset Göncz Árpád és miért fordított sokat? Feltehetjük, hogy a megélhetés kényszere miatt.
Eredetileg agronómus voltam, talajvédelemmel foglalkoztam. „Az emberélet útjának felén” néhány évig egy fordítóirodán dolgoztam, ahol is megtanultam angolul, és – többek közt – lefordítottam egy részt Galsworthy A Forsyte Sagájából – nyilatkozta Göncz Árpád 1982-ben, a 60. születésnapja alkalmából Mátraházi Zsuzsának, a régi Magyar Nemzetnek adott interjújában. Azt nem említette, nem említhette, hogy az a bizonyos fordítóiroda „az emberélet útjának felén” a börtönben volt. A cellája arra az udvarra nyílt, ahol az elítélteket kivégezték. A lövéseket, a halálhörgést nem hallották, mert az ablakokba kitett hangszórókból rabtartóik a Pancsoló kislányt üvöltették.
Tájékozott rendszerellenségek
Göncz Árpád életfogytiglant kapott, utána került a fordítóirodára. „Ránk, a rendszer úgynevezett ellenségeire bízták a Nyugatról beszerzett különböző kiadványok, angol lapokból vett cikkek lefordítását. Churchill emlékiratait Magyarországon az elsők közt ismertem meg. Még évekkel azután is, hogy 1963-ban amnesztiával szabadultam, tájékozottabb voltam politikai kérdésekben, például a karibi válságot illetően, mint az ötvenes évek fordulóját szabadlábon megélt társaim” – mesélte szintén Mátraházi Zsuzsának, a forradalom 50. évfordulóján, 2006 novemberében.
Göncz Árpád szerény megélhetését szabadulása után a műfordítói munka biztosította. Ha az angolszász irodalom egy-egy XX. századi alkotását a kezünkbe vesszük, szinte biztos, hogy az első oldalakon találkozhatunk a későbbi államelnök nevével. Fordított – magas színvonalon és ahogy igen hamar elterjedt róla: csodálatos munkabírással, tempóban – többek között Faulknert, Huxley-t, Goldingot, Tolkient, Hemingwayt, Agatha Christie-t, Susan Sontagot, Maughamot, Updike-ot, Synge nálunk egyébként keveset játszott drámáit és Malcolm Lowryt. (A fordítás olykor írótársakkal is összehozta. Lowry Vulkán alattja például Hajnóczy Péterrel, aki az eredeti szöveg iránt érdeklődött igen aprólékosan. Talán Hajnóczy M-jének születéséhez is hozzájárulhatott a fordítás, a találkozás.)
Az angol és az amerikai irodalom színe-javát Göncz Árpád tolmácsolásában ismerjük, miközben úgy dolgozott, hogy angol nyelvterületre nem utazhatott, ezért – mint mondta a már idézett születésnapi interjúban – „nekem soha nem lesz fogalmam arról, hogy az amerikai hogyan érti és olvassa például Faulknert…” Hatást kell fordítani – találkozhatunk a gondolattal néhány mondattal később –, mert „én vagyok az olvasó, akire hat a szöveg, s az élményemet kell továbbadnom. Ez pedig vagy egyezik azzal, amit az angolszász olvasó érez, vagy sem. […] A lelkiismeretem nem egészen nyugodt, de az eredmény némiképp engem igazol. Abból, hogy Magyarországon száz–százharmincezer példányban jelennek meg Faulkner művei, azt kell hinnem, hogy valami, a magyar olvasó számára izgalmas tartalmat csak sikerült életművéből átadnom.”
Faulkner állt hozzá a legközelebb, de hasonlóképpen érzett szoros rokonságot Updike, Golding és Malcolm Lowry műveivel. A fordítás minden esetben szenvedés – nyilatkozta egyszer az ÉS-ben Gergely Ágnesnek: a fordító „megtapasztalta anyagát, megküzdött vele, göcsörtről göcsörtre, s az írót is úgy ismeri, mint a birkózó az ellenfelét: a képébe lihegett. Szereti-e vagy sem – kiismerte.” Látja azt is, amikor az író elfárad vagy éppen hazudik, a szöveg alkotótársként érinti: „Van, amelyiktől gyomorégést kap az ember, a másiktól fejfájást, de előfordul az is, hogy a magaménak hiszem, mintha én írtam volna.” S hogy mit jelentett a perifériára szorított Göncz Árpádnak a fordítói munka? Ahogy egyszer mondta, a látszatszabadságot, hiszen a rosszul fizetett kemény napi robottal önmagát zsákmányolta ki. Ám – a Kádár-rendszer mindennapjaira is gondolva – „megéri, mert úgy tudom távol tartani magam a világtól, hogy benne is vagyok.”
Nem jutott ideje az írásra
Göncz Árpád az író jóval kisebb terjedelmű életművet hagyott hátra, mint a fordító. Ebben elsősorban Faulkner, Updike és a többiek a ludasak. A műfordítás, aztán később a politika elvette a teret, az időt az írótól. Zsengéi, a pályakezdést jelző munkái nem voltak – nem jutott rá ideje; szűk két évtized az aktív írói korszaka.
Ami ránk maradt, most újraolvasva, talán fontosabb, mint eddig hittük, és mint amennyit foglalkozunk vele. A Magyar Médeia húsba vágó élmény eleven fájdalommal, soha nem gyógyuló sebekkel. Kijózanító, rideg, kilátástalan világ, középpontjában az elhagyott, megalázott asszony, és az öngyilkos fiú. A múlt, a politika erős színekkel tűnik fel a háttérben, a főhősnő Mada előtörténetében: az 50-es évek elején kitelepített tábornok lánya hozzáment szerelméhez, a falusi traktoroshoz, és mindent megtett, hogy férjéből elismert tudós legyen. Ő azonban egy ifjabb nőért (egy magas rangú funkcionárius lányáért) elhagyja, majd volt feleségét a disszidálásra akarja rábeszélni.
Miért ír az ember? – teszi föl magának a kérdést Göncz, és mindjárt meg is válaszolja: „Hogyha torkán akad egy falat történelem, fölköhögje.” Ez a falatnyi történelem sokszor „megfejtendő kódként” van jelen a szövegben, hiszen az író szerint az előző rendszer idején „bármiről szólt is a mű, lefordítható volt a hatalom és az egyén viszonyára”. Búvópatakként jelenvaló a zsarnoksággal, a diktatúrával való szembenállás kisregény-parabolájában, a Sarusokban.
A helyszín a középkori Sopron, a középpontban a börtönbe vetett valdens eretnekek sorsa, az evangélium tisztaságát hirdető Miklós ötvösmester és a vele szellemi párviadalt vívó, elsősorban a történelmi-politikai realitásokban hívő inkvizítor-szerzetes áll, akinek alapelve: „Nem az írás a valóság, hanem a valóság az írás igazának bizonyítéka.” Saját belső meghasonulásai után végül máglyára küldi Miklóst, pedig „őszintén kívánja Miklós lelke üdvösségét, s azt is tudja: egy hitvalló halott eretnek hangosabb ellensége Isten Egyházának, mint egy eleven”.
Börtönből szabadul Emmanuel, a főhős Göncz – a saját műfaji megjelölését használva – fekete komédiájában, a valahol a senki földjén játszódó Rácsokban, majd kezdetét veszi a sunyi és ízléstelen, a kádári kegyosztó világot idéző, rehabilitációs játék. Elegendő csak az Ügyész szavait felidéznünk, hogy világossá váljon, miért nem mutathatták be a drámát 1990 előtt: „Mit gondol tulajdonképpen, kicsoda maga? Hogy maga és a magafajták miatt az Elnököt kannibálnak rajzolják a külföldi vicclapokban? Igen? Hogy azt mondják, fölfalná még az édestestvérét is? Igen? Hogy maga és a magafajták miatt ne kapjon az ország gabonasegélyt? Igen?” Mivel folytassam? A novellákkal, köztük Az örökséggel, a Fronttal, a hozzá kapcsolódó Krisztinamajorral, a háborús élmények szikár metsző képeivel? Évekkel ezelőtt Dae Soon Kim politikai életrajzot jelentetett meg a volt államfőről. Érdemes lenne végre hasonló művet szentelni az írónak, műfordítónak.
Szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen
A Göncz Árpád Alapítvány, a Főváros, valamint Budapest I., II., III., XI., XIII. és XV. kerülete együttműködve hirdette meg a Göncz Árpád 100-emlékévet, amellyel születésének századik évfordulóján tisztelegnek az egykori köztársasági elnök előtt.
Az ünnepi esemény keretében, február 9-én nyitották meg a Göncz Árpád Emlékhelyet, amelyet az író-politikus Bécsi úti otthonában alakítottak ki. – Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó – elevenítette fel a megnyitón Kiss László, Óbuda-Békásmegyer polgármestere Göncz Árpád szavait.
Az emlékévhez kapcsolódva az I. kerületben is megidézték az egykori köztársasági elnök alakját: a február 10-ei esten nem csupán a politikust, de a családos embert, az írót és a műfordítót is megismerhette a közönség. Unokája, Benedek Márton az államfő erkölcsi tartását emelte ki, Fried István irodalomtörténész a kulcsművek jelentőségéről beszélt, Kőszeg Ferenc és Demszky Gábor pedig az elnökségének néhány meghatározó pillanatát villantották fel, köztük a taxisblokádot, és az arra adott „országmentő” választ.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/8. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg február 18-án.
