Folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nincsenek Budapesten olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint például Prágában a Víziló vagy az Aranytigris. A hiányt a történelemre fogjuk, pedig nagyon is tehetünk róla, hogy régi helyeink bezárnak, tönkremennek, eltűnnek a föld színéről. Ez alkalommal a II. kerületben mérjük fel veszteségeinket.
Kezdjük a sétát, a félig valóságost, félig elképzeltet a Przemysl ostromát idéző nagy bronzoroszlánnál, a Margit híd budai hídfőjénél; biztos pont, éppen idén kilencvenéves, szilárdan őrizte a helyét a kommunizmusban is. Vessünk egy pillantást innen a hídra, amely most aranysárga, de képzeletünkben lehet akár ezüstszürke vagy mélykék, mint a háború előtt volt.
Sztambulból lőttek
Az oroszlán másik oldalán, ahol a házak kezdődnek, ott a franchise rendszerű Trófea étterem – lényegi vonása, hogy adott idő alatt meghatározott pénzösszegért minél többet kell enni és inni, mert ha lejár az időnk, udvariasan, ám könyörtelenül kihajítanak. A Margit körúti „fiók” nemrég zárt be, ám így is a javára írandó, hogy legalább biztosította a folytonosságot: 100 éve ugyanitt a Winkler-féle vendéglő működött. Majd a 30-as évek közepétől francia és magyar konyhával, nyáron a Duna felé nagy terasszal, akkoriban modern menürendszerrel és még modernebb, 10 százalékos, a számlába épített szervizdíjjal a Gül Baba söröző, amit azonban Budapest ostromakor a szemközti Sztambul kávéházból (Margit krt. 1., ma élelmiszerbolt) az oroszok szétlőttek. Csodák csodája, néhány hónapon belül, szerényebb bútorokkal, de feltámadt, hogy aztán az államosítás az egyen-vendéglátóipari helyek nívójára züllessze, és megadja neki a kegyelemdöfést.
A Pincecsárda éghajlata
Nem akarom persze olcsó módon szidni az előző (netán előző előtti) rendszert, akkor is voltak jó dolgok; mondok mindjárt kettőt is. A szomszédos, eredetileg jóval magasabb, ám háborús sérülései miatt egyemeletessé visszabontott Margit krt. 4. földszintjén működött a rendszerváltásig az éjjel-nappal nyitva tartó Fény presszó legendás fagyival, kávéval, nem beszélve az egyéb italokról.
Minden jó hely megszűnt – vonja le a következtetést Esterházy Péter a Javított kiadásban: „Amilyen mázlista vagyok, épp a Fény presszó felé tartok. […] Szóval a Fény nincs (csak a neonfelirat), régiségkereskedés, BÁV Rt. Felvevőhely arany, műtárgy, festmény, ezüst, porcelán tárgykörben. Nem megyek be.”
Ma már sem BÁV, sem felirat. Az ideköltözött pékség eltüntette a neonbetűket is. Esterházy sem tudott mindent elsiratni. Amikor a Javított kiadás megjelent, még megvolt a Bem mozi épületében az oldalt, a csendes Török utcából nyíló Pincecsárda hatalmas helyiségekkel, bokszokkal; az első terem végében ott ült a tulajdonos, Emma néni, újságjai között. Ő is főzött. Váncsa Istvánnak módja volt itt „hamisítatlan ököruszálylevest élvezni több alkalommal”. Én lecsót ettem, vagy kocsonyát. Nem tudom, volt-e akkoriban (és van-e most) olyan hely Budapesten, ahová bármikor esett be az ember, tudott emberi áron kocsonyát enni. Télen-nyáron. Persze tél és nyár nem számított: a Pincecsárda éghajlata, sem a télre, sem a nyárra nem emlékeztetett. Valami furcsa köztes, biztonságos állandóság uralkodott odalent, mintha egy nagyon régi vendéglő élte volna túl a világháborúkat, a rendszerváltás utáni vadkapitalizmust, a zajló magyar történelmet. Pedig nem. Emma néni mesélte egyszer, hogy mielőtt megérkezett volna, szén- és fakereskedés működött a pincében. Rajta múlott tehát a dolog.
Valamikor a 2000-es évek elején adta el; az új tulajdonos kicsit változtatott rajta, aztán hamarosan lehúzta a rolót. Még egy emlék jut eszembe: már a vége felé Emma néni elkésett; egyik hoppon maradt vendége rövid levelet tett a vaskapu résébe: „Tisztelt Pincecsárda! Ha nem nyitnak ki hamarosan, akkor átmegyünk a Margitkertbe. Név, dátum.”
Soros és Csurka
A méltatlankodó úr most már oda sem mehetne. Buda egyik legrégibb kertvendéglőjét, a közeli Margitkertet 2020-ban szinte suttyomban dózeroltatta el a tulajdonos, a honlapon még akkor is a közeli nyitást hirdették, amikor a tetőt már elbontották. A Margitkert, a régi Pejerli – a nevet a közönség adta a tulajdonos Peyerl család után –, „az esti vándorok, régi törzsvendégek, betérő tanár urak, koccintgató fiatalok, ifjak és öregek és mindenfajta vének” törzshelye (Ruffy Péter újságírótól) 240 évet élt. Járt ide Krúdy Gyula (hova nem?), Feszty Árpád, Márai Sándor, Aba-Novák Vilmos és Harangozó Gyula. Vacsorázott itt a 80-as években Soros György Csurka Istvánnal, társaságukban ott ült többek között Réz Pál, Vásárhelyi Miklós és Csoóri Sándor.
A magas lakásárak végezték ki a Margitkertet. A tulaj többemeletes házat akart ide, ám az építkezést a 2019 őszén hivatalba lépett önkormányzat megakadályozta. A bontáshoz ugyanakkor, mivel a Láng Zsolt-féle korábbi kerületvezetés elfelejtette kidolgozni a helyi védelem keretrendszerét, nem kellett engedély.
A Pejerli hűlt helyétől néhány lépésnyire évekkel ezelőtt megépült egy fehér-üveg kockaház. Helyén a 2010-es években a Margit utca 9. nevezetű nagy kerthelyiség működött. Az itt állt földszintes ódon ikerházat a Blokk Építészműhely mentette meg, és tervezte át közösségi térré, kultúrkocsmává. Azután furcsa dolog történt: a Blokk elpusztította saját alkotását, hogy építészei megtervezzék az utcaképbe nem illő épületet.
A régi földszintes Paksi Halászcsárda a Margit körúton szerencsére még áll. Igaz, évekkel ezelőtt bezárt. Régi ház ez is, a XVIII. század végén épült. Korábban itt a Budai Kispipa vendéglő működött, ahol péntekenként, vagyis a böjti napon élő halból készült a halászlé, amit a helyben lévő akváriumból választhatott ki a vendég a somlai bor mellé. Később felkapott vacsorázóhely lett, 1945 után bezárták, raktárnak használták. 1955-ben a paksi Vörös Csillag Tsz újpesti halászcsárdája költözött ide, s maradt is hosszú évtizedekig, míg 2000 után csődbe nem ment. Belül teljesen átalakítva Menta Teraszként nyitott újra; most már Menta Terasz sincs, az épület szomszédai társaságában csöndesen pusztul.
„Hányadik már a pohár?”
Főnixként kelt új életre viszont az egykori Söröző a Négy Szürkéhez. Pontosabban szólva, nem a Négy Szürke, hanem amit csináltak belőle. A régi, bokszos, otthonos söröző ugyanis bezárt, belső terét, ahogy nálunk szokás, újragondolták, továbbfejlesztették. Meg is született a vakító világítású, kacsalábon forgó látványétterem. Egyébként a régi Négy Szürke eredetileg nem itt, a Margit körút 60. alatt volt, hanem kicsit följebb, és a túloldalon, a 83.-ban, régi földszintes épületben, a börtön szomszédságában. A börtönt bezárták, majd a hatvanas években lebontották (helyén az Ipari Minisztérium állt, ma pedig a Széllkapu park), a háborúban megsérült Négy Szürkét arrébb költöztették.
Ha már szóba került a legeredetibb Négy Szürke: két házzal arrébb, szintén a pláza helyén, a Lövőház utca sarkán, mélyről, az eredeti utcaszintről nyíló régi földszintes házban működött a Törökbástya étterem. Igazi budai kiskocsma volt, amit sajnos az ostrom idején rommá lőttek. Úgy-ahogy, de őrizte a hely szellemét a közeli, a háború után nyílt egyszerű pincehelyiség is a Széna tér sarkán: a két bejáratáról kétlyukúnak hívott, hivatalos nevén a Kecskeméti borozó vegyes közönséget vonzott a kispénzű diákoktól az öreg iszákosokig. A falon Petőfi -idézetek sorakoztak: „Hányadik már a pohár?… csak Ötödik? Teremt’ ugyse! becsülettel. Működik.” Mára ezt is újragondolták, színtelen-szagtalan sörözőt csináltak belőle.
Külügyesek a Kakaskapuban
A háború előtti Trombitás a Retek utcában most is megvan, olasz étterem működik benne. Területét a második világháború ki is bővítette: kerthelyisége egy romház helyével megnagyobbodott. A közelében működött egykori Szent Jupátra a hatalmas adagok és a hajnali 5-ig nyitva tartó konyha miatt emlékezhetünk. (Nem keverendő össze Wichmann Tamás pesti kocsmájával, amelyet eredetileg szintén Szent Jupátnak hívtak.)
Ma is megvan a Káplár söröző a Szilágyi Erzsébet fasor elején. A háború előtt étkezdeként ismert alagsori kocsma mikrotörténeti jelentőségű. Galántay Ervin hadapród, a későbbi építész visszaemlékezéséből tudjuk, hogy 1944–45 fordulóján, a bekerített fővárosban hogyan szilvesztereztek itt „minden mindegy hangulatban” magyar és német katonák, s hogyan csapott át orgiába újév hajnalára a részeg mulatság.
Sok mindent felidézhetnénk még. Például a hűvösvölgyi Balázs vendéglőt; 1838- ban nyílt meg egy XVIII. század óta üzemelő kocsma helyén, és hiába égett le bő negyven éve, újjáépítették. 2004-ben végleg bezárt, 2009-ben – különös körülmények között – ismét kiégett, majd törölték a műemléki nyilvántartásból, és lebontották.
A szintén XVIII. századi Arany Kacsát (Kacsa u. 18.) előbb munkásszállóvá alakították, majd egy kétes értékű modern ház kedvéért ledózerolták. A Csalogány utcai Zöld Hordó elpusztult a háborúban, helyén a Hattyúház áll. A 30-as évek óta népszerű Rózsadomb (eredetileg Zsigmond) étterem ma is megvan a Keleti Károly utcában: Csíki sörözőként üzemel. A Bem téri Kakaskapu sörözőt elfoglalta a Külügyminisztérium. Kárpótlásnak tekinthetjük a túloldalon, 1974-ben megnyílt új pincét, a Bem sörözőt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/21. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg május 20-án.
