Hogyan lett a kockakövekből a köznyelvben macskakő?
Utcakövek új szerepben a Fehérvári úton, 1956-ban (Fotó: Fortepan/Nagy Gyula)

Az iskolakezdésre újult meg a Keleti Károly utca Kitaibel Pál és Fényes Elek utca közötti szakasza, az itt felszedett kockakövek egy részét a Frankel Leó utca autómentes övezetében hasznosítják majd újra. Nem klasszikus kockakövek voltak, de formájuk a régi Budapestre emlékeztetett: a várost egykor borító bazaltkockákra, a rajtuk áthaladó pattogó-zakatoló autókra, az esőtől áztatott, neonfényben fürdő csúszós-csillogó felületre.

Több mint 160 éve jelentek meg az első kockakövek a fővárosban: más városokhoz képest viszonylag későn, csak a kiegyezést megelőző időszakban kezdtek bele komolyabban a városi úthálózat leburkolásába. Eleinte fakockákat is használtak, ilyennel rakták ki a Lánchidat és a Sugárutat (a mai Andrássy utat), ezek azonban nehezen bírták a terhelést, gyakorta kellett őket cserélni, így idővel strapabíróbb és kopásálló anyagra volt szükség az utakon. Kezdetben a pesti lakosok önerőből kövezték le a házaik előtti földes rézsűvel szegélyezett szakaszt. „Több tehetős pesti lakos ismét azon gondolattal foglalkozik, hogy Pesten a Váczi-utat s Ország-utat, sétányok ültetése s csinos kövezés, tisztántartás által a párisi boulevardokhoz hasonlóvá lehetne varázsolni. De ki ad rá pénzt?” – írta 1861-ben a Vasárnapi Ujság. A nagyzási hóbort persze akkoriban is dívott: sokan a földet rögtön márványra cserélték, azonban a balesetveszély miatt a városi hatóság elrendelte ezek cseréjét: „Pesten mintegy 19 ház előtt márvány-kőjárdák léteznek, melyek biztonsági tekintetben a járókelőkre nézve, főleg télen, veszélyesek. A városi hatóság most a kapitányi hivatalt oda utasította, hogy szólítsa fel az illető háziurakat, kiknek házaik előtt ily járdák léteznek, hogy azokat 14 nap alatt rendes koczkakő járdákkal helyettesítsék; ellenkező esetben a változtatást költségökre a város fogja eszközöltetni” – adta hírül a Politikai Ujdonságok.

Pest városa 1861. június 12-én fogadta el az utcák, járdák kövezéséről szóló javaslatot, de lehetővé tették továbbra is, hogy e feladatot a háztulajdonosok maguk végezzék el (Lipótvárosban ráadásul kötelezővé is tették az ingatlannal rendelkezők számára). Ebben az esetben a kövezet árának négyötödét kellett megfizetniük, azonban azok mind a város tulajdonába kerültek.

A szobi Csák-hegyen, az esztergomi főkáptalan birtokán az 1860-as években kezdték kitermelni az utcaburkolati kockaköveket, de idővel a Börzsönyben, például Ipolydamásdon, Zebegényben, Nagymaroson, Szokolyán és Nagyorosziban is nyíltak bányák. Eleinte városszerte nagy mennyiségben a somoskői bazaltkövet használták, ezeket a medvesi Macskalyuki-bányában, a korabeli hazai bazaltbányászat egyik központjában fejtették – innen egyébként Párizsba és Londonba is szállítottak. Később a somoskői mellett a Tapolcai-medence tanúhegyéről, a Halápról is jelentős mennyiségű kő érkezett a fővárosba: itt már a római korban is bányásztak bazaltot, de a modern kori kőfejtés 1910-től 1990-ig zajlott, ez idő alatt több 10 millió tonna bazaltkövet vájtak ki a hegyből, a nyolcvanas években még a ferihegyi reptér építkezésére is szállítottak innen anyagot. A bányászat következtében a Haláp csúcsa és központi része, a hegy bazaltsapkájának jelentős része eltűnt, 2018-ban a 34 hektáros területet a bánya akkori tulajdonosának kezdeményezésére helyi védettségű természetvédelmi övezetté nyilvánították. A Haláp múltját és az ott folyt munka történetét, illetve a hegyen található ritka növény- és állatfajokat a tanösvényt bejárva lehet megismerni.

De kanyarodjunk vissza a kocakövekhez: a legjobb fedés érdekében speciális módon, 45 fokos szögben fektették le ezeket, mivel sérülés esetén könnyebb volt így a forgatásuk, vagy adott esetben pótlásuk. 1956-ban a kövek új funkciót kaptak: a városi harcok során a bazaltkockákból építettek barikádokat, úttorlaszokat a forradalmárok. És hogyan lett a kockakövekből a köznyelvben macskakő? Vannak, akik származási helyétől eredeztetik az elnevezést, mivel a budapesti utcaburkolatok egy része a Salgótarján melletti Medves-fennsíkon lévő Macskalyuk bányájából származó kövekből készült, az etimológusok szerint azonban a német katzenkopfstein elnevezés tükörfordításáról van szó, a kifejezés a kisebb fajta kockakő macskafej nagyságú méretére utal.

A kockaköveket egészen az 1960-as évekig használták, ezt követően a zajmentesebb aszfalttal burkolták az utakat, sok esetben csak ráöntve a meglévő kövezetre – néha a bontásokkor még ma is látni, ahogy a kockakövek megbújnak a szürke réteg alatt. De már egy évszázaddal korábban is kísérleteztek Budapesten ezzel az anyaggal: 1864-ben a Palatinus, azaz a mai Nádor utca 21. szám előtt próbálta az utat befedni egy svájci–magyar vállalkozás, sikertelenül. Pár évvel később, 1867-ben a Kristóf téren alakították ki az első ilyen burkolatot. A XIX. század végén jelent meg a piacon a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat által fejlesztett burkolóanyag, a sárga keramit is, amely halkabb volt a kockakőnél. Elsőként a Baross utcában fektették le, de mivel hamar kiderült, hogy esős időben még a bazaltkockáknál is csúszósabb, így inkább kevésbé forgalmas mellékutcákban (Kecskeméti, Városház, Egyetem) kezdték használni. 1911-ben csaknem 400 ezer négyzetméternyi ilyen felület jött létre Budapesten, de nemcsak hazánkban, hanem a Balkánon és Törökországban is előszeretettel alkalmazták a magyar anyagot. A keramit a két világháború között is népszerű maradt, sav- és lúgállósága miatt elsősorban nagy kémiai igénybevételnek kitett üzemek, például vágóhidak, hűtőházak padlózatát burkolták ezekkel.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/38. számában, a Budai Hang-mellékletben jelent meg, szeptember 19-én.