Sosem tartottam gyengének magam fejben, de még sok tennivalóm akad. Mindenekelőtt az, hogy elfogadjam a saját eredményeimet és büszke legyek arra, amit elértem. Magabiztosság nélkül nem fogok tudni fejlődni – mondta a Budai Hangnak Valter Attila kerékpárversenyző. Hazánk legismertebb biciklise hat éve profi, azóta hatalmas sikereket ért el: megnyerte a Tour de Hongrie-t, első magyarként viselhette a háromhetes körversenyen az éllovasnak járó színes trikót, a párizsi olimpián pedig negyedikként ért célba a mezőnyversenyben. Az év egy részét Andorrában töltő sportolóval a lelki összetevőkről, a Tour de France csábításáról, az összeszorított fogakról és a felszabadító büntetésről beszélgettünk.
– Profi pályafutása legzsúfoltabb évén van túl: 81 napot versenyzett. Egy ilyen szezon után mennyit pihen?
– Nem többet, mint máskor. Évi 50–60 versenynap számít átlagosnak, ahhoz képest a 81 nem olyan hatalmas ugrás. Többet tekertem versenyen, de annyival kevesebb volt az edzésem, vagyis megtett kilométerre nagyjából ugyanannyira jött ki, mint a korábbi esztendők. A versenyek fejben megterhelők inkább, de már hozzászoktam a kemény szezonokhoz, így mentálisan sem viselt meg annyira.
– Két háromhetes körversenyt, vagyis Grand Tourt is teljesített, a párizsi olimpián pedig két számban is elindult, és a mezőnyversenyben negyedik lett. Év elején aláírta volna előre ezeket az eredményeket?
– Mindenképpen. Sikeres év volt, sok nagyon jó eredménnyel. Az olimpiai negyedik hely csodálatos, a két Grand Tour pedig egészen kivételes lehetőség volt, keveseknek adatik meg, hogy egy évben két háromhetesen is rajthoz álljanak.
– „A csapat még elégedettebb velem, mint én saját magammal” – foglalta össze az idényét a közmédia műsorában. Mindig talál hibát a versenyeiben?
– Szeretném reálisan látni a teljesítményemet, de még dolgoznom kell az elfogadáson. Mindig szerény embernek tartottam magam, igyekszem két lábbal a földön maradni, ám ezt néha túlzásba viszem. A rossz eredmények, a hibák bennem maradnak, míg a sikerekről gyorsan elfeledkezem. És hiába érek el bármit, mindig a nálam erősebb versenyzőkhöz mérem magam, akik mellett eltörpülnek a sikereim. Szerencsére a csapatnál emlékeznek és emlékeztetnek arra, amit egész évben csinálok.
– Idén hol és miben kellett volna jobban teljesítenie a saját elvárásai szerint?
– Szerettem volna nagy versenyt nyerni. A tévéképernyőn keresztül talán nem is látszott, hogy néha milyen közel voltam egy-egy sikerhez. Ez kicsit talán keserűvé is tehetné a szezont, de mivel mindent kiadtam magamból, végül is tudom, hogy jó évet zártam. Arról már nem is beszélve, hogy ha nyerek valamit, akkor most arról panaszkodnék, hogy miért nem nyertem még többet. Idén új pszichológussal dolgozom, igyekszünk felülkerekedni ezeken a negatív gondolatokon, hogy élvezni tudjam, amit eddig elértem. Ha öt éve azt mondták volna nekem, hogy most itt leszek, ilyen eredményekkel, nem hittem volna el.
– A lelki felkészítés mennyit számít a kerékpározásban?
– Nagyon sokat. A fizikumnak megvannak a nyilvánvaló korlátai. Huszonhét éves leszek jövőre, nem fogok tudni újabb tíz százalékot hozzátenni a teljesítményemhez úgy, mint a korábbi években. A testi fejlődés nem tarthat örökké, mentálisan azonban egyre erősebb lehetek, ott nagyon nagyot tudok még előrelépni, és éppen ezen vagyok. Sosem tartottam gyengének magam fejben, de még sok tennivalóm akad. Mindenekelőtt az, hogy elfogadjam a saját eredményeimet és büszke legyek arra, amit elértem. Magabiztosság nélkül nem fogok tudni fejlődni.
– A legendás belga versenyzőt, Eddie Merckxet a „Kannibál” becenéven is emlegették, amiért mindig kegyetlenül utolérte, és „felfalta” a riválisait. A túlzott szerénység azt jelenti, hogy önből hiányzik ez a kannibál mentalitás?
– Belőlem ez valóban hiányzik. Ezért is kapta a kávézóm a Grinta nevet, ami azt jelenti olaszul, hogy szorítsd össze a fogad, és törj előre a cél felé. Ezzel is figyelmeztessem magam, hogy mit kell tennem a sikerért. Az a baj, hogy a kannibál mentalitást egyfajta önzéssel és rosszindulattal párosítom fejben. De csak, ha magamra gondolok, ha más versenyzőben fedezem fel a kíméletlen győzni akarást, akkor nem zavar, sőt: természetesnek tartom, de én egyelőre nem tudok így tekinteni magamra.
– Csapata, a Visma a nagy versenyeken a segítő szerepkörében számít önre: a szakasz-, vagy a végső győzelemre esélyes, kiemelt versenyzőket kell támogatnia, ami azt is jelenti, hogy nem saját magáért teker. Ezt nem nehéz feldolgoznia?
– Nincs bajom a segítő szereppel, nagyon élvezem, és elég jól is megy. Idén már több lehetőséget kaptam saját magamért tekerni, de egyáltalán nem érzem degradálónak, hogy valaki mást kell segítenem. Egy ember nyeri meg az adott versenyt, de a kerékpár mégis csapatsport, és nagyon jó érzés győzelemhez segíteni a társaimat, kivenni a részem a diadalból. Élvezem, hogy egy adott szakaszon kiadhatom magamból a maximumot, olyankor az én célvonalam máshol van, mint az igazi célvonal, és csak az lebeg a szemem előtt, hogy az éppen rám szabott feladatot a lehető legjobban megoldjam. Amikor szólnak a csapattól, hogy induljak el, és büntessem a mezőnyt, az nagyon felszabadító érzés, akkor megyek és büntetek.
– Az elmúlt évek két nagyágyúról, a szlovén Tadej Pogačarról és a dán Jonas Vingegaard-ról szóltak. Mind a ketten hatalmasat léptek előre a teljesítményüket illetően. Minek köszönhető az ugrásszerű fejlődésük?
– Jonasszal közös az edzőnk, így belelátok valamennyire az edzésmódszerébe, és ezek alapján nem tűnt ugrásszerűnek a fejlődése. A 2022-es Touron Pogačarnak volt egy rossz napja, amit Jonas ki tudott használni, és utána kinyílt az olló kettejük között, egy évre rá már majdnem végig vezetve nyerte meg a francia körversenyt, de ott sem volt olyan hatalmas az előnye. Idén fordult a kocka, igaz, ehhez kellett az is, hogy Jonas áprilisban összetörte magát egy versenyen, és sokáig kérdéses volt, hogy elindulhat-e egyáltalán Franciaországban. De Pogačarnak hatalmas szezonja volt idén, megnyerte a Tour de France-t és a Giro d’Italiát is.
– Miben tud még fejlődni a kerékpársport, hogyan lesznek évről évre gyorsabbak a versenyzők?
– Minden fejlődik a sportágban, a technikai része ugyanúgy, mint az emberi oldala. A kerékpárokat folyamatosan alakítják, hogy még gyorsabbak és könnyebbek legyenek. De az is fontos, hogy sokkal kényelmesebb körülmények között utazunk, mint korábban, ami hatással van a versenyzésre is. Ahogy az étkezésünk is sokat változik, a pihenések is hatékonyabbak, és persze az edzésmódszereket is annak megfelelően alakítják át évről évre, hogy még többet ki lehessen hozni a versenyzőkből. De amit a szurkolók látnak, az csak a jéghegy csúcsa. Mert nem a profi kerékpár fejlődik igazán látványosan, hanem az amatőr. Múltkor itt, Andorrában találkoztam egy belga biciklissel, aki munka mellett edz, és amikor elmondta a számait, leesett az állam. Amit ő most tud, az tíz éve a profi k között is elfogadható teljesítmény lett volna. Itt tart ma az amatőr kerékpársport.
– Az év egy részében Andorrában él. A Spanyolország és Franciaország ölelésében megbúvó miniállam a Pireneusok természeti adottságai miatt, gondolom, sokkal kedvezőbb helyszín az edzések számára, de nem megterhelő a kétlakiság?
– Számos előnye, és sok hátránya is van ennek az életformának. Andorrában gyakran érzem magam magányosnak, de tisztában vagyok vele, hogy ez a sport lemondásokkal jár. Szerencsére sokat járok haza, és mivel egész évben utazom, nem különösebben megterhelő a kétlakiság, a folyamatos változás. Szakmai szempontból pedig Andorra valóban nagyszerű helyszín, olyan körülményeket biztosít, amiket itthon sehol sem találnék meg. Hiába szeretem nagyon Magyarországot, nem tudok olyan minőségű edzéseket végezni, mint az Andorrát körülölelő hegyeken. És itthon a napjaim is máshogy alakulnak, mindig van valami intézni való, ami elvonja a figyelmemet a munkáról. Márpedig én csak annyira tudok profi lenni, amennyire a körülményeim és az életmódom engedik. Andorrában sokkal profibb vagyok, mint itthon.
– Ha a versenyzés miatt rákényszerülne, kiköltözne végleg?
– Szerencsére nem kell választanom, de ha így lenne, akkor a szakmai szempontok ellenére is Magyarországot választanám, természetesen. Mindent nem áldoznék fel a siker érdekében.
– Augusztusban nyílt meg a már említett Grinta nevű biciklis kávézója Budapesten, a Margit-negyedben. Itt egy kávé mellett kerékpáros kiegészítőket, de akár versenykerékpárt is vásárolhat magának az ember, és szerviz is várja a bicikliseket. Honnan jött az ötlet, hogy összekapcsolja a kávézást a kerékpározással?
– Fokozatosan érett meg bennem a gondolat. Amikor a 2022-es Giro magyarországi szakaszaira több százezren kijöttek szurkolni, akkor döbbentem rá, hogy milyen népszerű a sportág itthon. Ez is megerősítette, amit az elmúlt években egyre erősebben éreztem, hogy jó periódusban van a magyar kerékpársport ahhoz, hogy megnyissam a Grintát. Nem szerettem volna elszalasztani ezt a hullámot, ki tudja, meddig tart, ezért idén belevágtunk, és egy percre sem bántam meg. Rengeteg munka volt vele, stresszes volt, de abszolút megérte. Jó érzés, hogy a sporton túl is le tudok tenni valamit az asztalra. Szerencsére olyan csapat van körülöttem, amelynek tagjai a távollétemben is rengeteget dolgoznak a helyért. Nagyon hálás vagyok nekik.
– Egy napra azért ön is beállt pultozni.
– Szerettem volna kipróbálni, hogy lássam, mit kell az ott dolgozóknak nap mint nap elvégezniük. Izgalmas volt, és a nap végére még sokkal jobban tiszteltem a kollégáimat a munkájukért. Élvezem, hogy ha csak rövid időre is, de kiszakadhatok a sportból.
– Említette a sportág magyarországi népszerűségét. Októberben derült ki, és kisebb felhördülést keltett, hogy a Mol a szlovén kerékpár-válogatottat támogatja a magyar helyett. Nem érintette kellemetlenül a cég döntése?
– Nem volt nagy meglepetés, és nem is foglalkozom vele. Igyekszem távol tartani magam ezektől az eseményektől. Amíg aktívan versenyzem, nem szeretnék sem közélettel, sem politikával foglalkozni.
– A politikától függetlenül hogyan ítéli meg a sportág állami támogatását?
– Hivatalosan nyilván kevésbé elismert vagy népszerű a kerékpár, mint a szurkolók számára, de ha továbbra is jönnek a jó eredmények, akkor lassan talán ez is változik majd. Most sem rossz a helyzet persze, hiszen hatalmasat fejlődött itthon a sportág, és vannak nagyon jó magyar versenyzők, de talán még többen lehetnénk, ha jelentősebb támogatást kapna a sportág. De próbálom reálisan nézni a helyzetet, a labdarúgás nyilván még mindig népszerűbb itthon, mint a kerékpár, ezért evidens, hogy arra nagyobb összeget áldoz az állam. Nem vagyunk kerékpáros nemzet.
– Már keményen készül a következő szezonra, az edzések mellett marad idő az ünnepre?
– Versenyzője válogatja, de szerintem az ünnepnek mindenki megadja a módját. Nem éri meg kihagyni a karácsonyt, mert nagyon sokat ad fejben a szeretteinkkel együtt töltött idő. Nem azon a pár napon múlnak majd a következő szezon eredményei. A mértéket persze meg kell találni, mert egy karácsonyi vacsora alatt nehéz megállni, hogy ne szedjek még harmadszor is édesanyám főztjéből. De az ünnepekkor már két hónap kemény edzés lesz a lábamban, és karácsonykor is biciklizek naponta 150-200 kilométert. Már reggel ledolgozom az ebédet.
– A csapat szigorúan ellenőrzi a versenyzők mindennapjait, hagynak időt a szórakozásra, a kikapcsolódásra?
– Fontos, hogy időről időre kilépjünk a mókuskerékből. Szükségünk van élményekre, amik egész évben elkísérnek, fel kell frissíteni az idegrendszert. A legtöbb csapattársam eljár bulizni, ha teheti, és én is igyekszem megtalálni az egyensúlyt a kemény munka és a lazítás között. Ebben is mértéket kell tartani persze, de a kikapcsolódás nem ront a teljesítményen, sőt. Ezért sem görcsölök rá az ünneplésre.
– A három Grand Tourból kettőt, a spanyol és az olasz körversenyt teljesítette, már csak a talán legnagyobb presztízsű francia hiányzik. Jövőre rajthoz állhat a Tour de France-on?
– Nagyon nehéz lesz bekerülni a csapatba, az biztos. Van egy olyan versenyzőnk, aki megnyerheti a Tourt, ő Jonas Vingegaard, és rajta kívül még három-négy, akik szinte biztosan ott lesznek a csapatban, a többit majd meglátjuk. Nagyon szeretnék elindulni, és mindent megteszek, hogy kihozzam magamból a maximumot. Van jó pár csapat, ahol biztosan benne lennék a kezdősorban, de én a legjobb klubban szeretek versenyezni, így el kell fogadnom, hogy sokkal nehezebb a dolgom, mint máshol. De nem erre az egy versenyre teszem fel a szezont. Ha máshol, akár kisebb versenyeken is rajthoz állhatok, és ott esetleg jó eredményt érek el, azt ugyanolyan sikerként könyvelem majd el.
– Jövőre lesz 27 éves. Meddig lehet a legmagasabb szinten űzni a kerékpározást?
– Azt hiszem, jó tíz év van még bennem, de akár több is. Amíg azt érzem, hogy megéri csinálnom, amíg élvezem, addig csinálni fogom. Hat év profizmus után mondhatom, hogy ez a sport mentálisan és fizikailag is nagyon megterhelő, és csak akkor van értelme a legmagasabb szinten űzni, ha az ember mindent bele tud adni. Idővel családot szeretnék, és több csapattársam példáján látom, hogy az élsport mellett nem a legszerencsésebb családot alapítani, mert egy kerékpáros alig van otthon. Nagyon sok minden van még az életben a kerékpározáson kívül, és bár a sport mindig is az életem része lesz, előbb-utóbb szeretnék másra is figyelmet fordítani.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/51-52. ünnepi dupla számában, a Budai Hang című mellékletben jelent meg december 20-án.
