Történelmi sikert ért el a válogatott Anglia ellen, de az utánpótlásképzés helyzete árnyalja a képet – mondta a Budai Hangnak Esterházy Márton, korábbi válogatott labdarúgó. A Honvéd, az AEK Athén és a Panathinaikosz egykori csatárával a mexikói vb-kudarcról, a bundameccsekről és a rómaifürdői otthonról beszélgettünk, de kiderült az is, hogy ki volt a jobb játékos: ő vagy Esterházy Péter?
– Ideális esetben az interjú megjelenése idején indulna a labdarúgó-világbajnokság, ezúttal azonban, rendhagyó módon, novemberig várnunk kell a tornára, mert Katarban nyáron elviselhetetlen a hőség. Mit szól a téli vb-hez?
– Gyakran viccelődöm azon, hogy mi történt volna, ha én ülök a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) bíráló bizottságában: „Ne haragudjanak, honnan érkeztek? Katarból. És mennyi ott a júniusi átlaghőmérséklet? 62 Celsius-fok. Igen, köszönjük szépen, viszontlátásra.” Nem értem, hogy ezt a FIFA-nál hogyan gondolhatták komolyan. És akkor a pazarlásról már nem is beszélek: egy Bács-Kiskun megyénél alig valamivel nagyobb ország felépít a vb-re nyolc stadiont, amit később semmire sem használ. Azt pedig, hogy szakmailag milyen hatása lesz a téli tornának, megjósolni is nehéz. Biztos, hogy alaposan felforgatja Európa és a világ labdarúgását, hiszen minden versenysorozat programját át kell alakítani, a nagy bajnokságokét ugyanúgy, mint a Bajnokok Ligájáét, ami sok száz millió néz őt érint. És a játékosok felkészülése is probléma, hiszen az évad közepén kell vb-meccseket játszaniuk, nem tudnak rápihenni a tornára. Nagy kihívás ez minden csapatnak, sajnos nekünk nem kell foglalkoznunk ezzel.
– A magyar válogatott egymást követő két Európa-bajnokságra is kijutott, az újonnan indult Nemzetek Ligájában pedig a legfelsőbb osztályban szerepel, nem is akárhogy, a világbajnoki részvétel azonban ezúttal sem sikerült. Lát fejlődést a magyar fociban?
– A világbajnoki szereplésre sajnos még nagyon sokáig várnunk kell. Az Európa-bajnokságra 24 együttes kvalifikál, ide már beférünk, a vb-n azonban csak 13 európai válogatott lehet ott, így egyelőre semmi esélyünk a kijutásra. Ettől függetlenül nyilvánvaló az előrelépés. Nagyon tetszik a szövetségi kapitány, Marco Rossi válogatási stílusa, nem hagyja befolyásolni magát, csak azokat hívja be, akiket ő maga alkalmasnak tart, és folyamatosan, jól játszanak a csapatukban. Szép sikereket ért el a válogatott, a legutóbbi négy meccsen szenzációs teljesítményt nyújtottak, az angolok elleni gy őzelem pedig történelmi diadal volt. Árnyalja azonban a képet a hazai utánpótlás helyzete, a labdarúgó-akadémiai képzésben lassan három évtizede nem sikerült európai szinten is kimagasló játékost kinevelni. Nagy Zsolt és Sallai Roland kivételt képeznek, bár utóbbi esetében az igazi áttörést a német bajnokság hozta meg. Magyar játékost egy sztárcsapat sem igazol, miközben horvátokat, albánokat, örményeket, szlovákokat, cseheket, lengyeleket euromilliókért szerződtetnek, és meghatározó játékossá válnak az együttesükben.
– Szoboszlai Dominikot, a Lipcse csatárát ma előkelő helyen emlegetik szakmai körökben.
– Dominik 15 éves korában már Salzburgban edzett, egy évre rá ki is költözött, a magyar akadémiai rendszer szerencsére nem befolyásolta a fejlődését. Biztosra veszem, hogy ha itthon marad, akkor ma nem beszélnénk róla úgy, mint a Lipcse sztárjáról. Ezért sem értem, hogy miért nem megyünk át a szomszédba megnézni, miként működnek az ottani akadémiák, elleshetnénk egy kicsit a mentalitásukból, a követelményeikből, a struktúrából. Nem kell a világ végére utazni, felszállunk a vonatra, és hat óra múlva Salzburgban vagyunk. Ott valamiért működik a dolog, itthon egy helyben topogunk.
Esterházy Márton (Fotó: Magyar Hang/Végh László)
– Jó ideig a világelithez tartozott a magyar foci, közhelyes kérdés, de miért maradtunk le?
– 1954 óta zuhan a színvonal. Évről évre kevesebb klasszist nevelt ki a magyar labdarúgás, ami annak is betudható, hogy a foci folyamatosan változott, fejlődött, itthon azonban ragaszkodtak a „bevált” módszerekhez. Több kiváló játékosunk is elmondta, hogy kemény edzésekről már a hatvanas években sem nagyon volt szó, fürdőbe jártak, kicsit focizgattak, edzegettek, de ennyi, és bár idővel érezték, hogy az ellenfelek fizikálisabbak, jobban bírják az iramot, náluk ez még nem okozott gondot, mert zseniális focisták voltak. De amint a labdarúgás gladiátorképzővé vált, és mindenki sokkal erősebb lett nálunk, már nem maradt esélyünk. Elszaladt mellettünk a világ. Ha ma megnézünk egy magyar bajnoki meccset és utána mondjuk egy spanyolt, mintha két különböző sportágat játszanának.
– Az 1986-os mexikói világbajnokságra a magyar válogatott Európából elsőként jutott ki, a torna előtt megverték Brazíliát és Németországot, sok szurkoló már előre odaadta a vb-trófeát a csapatnak, majd jött a szovjetek elleni 0–6. Mi volt a reális elvárás?
– A szurkolók mindig szeretnek álmodozni, hiszen ha megvertük a brazilokat, megvertük Németországot, egyértelmű, hogy világbajnokok leszünk, de a játékosok és a szakvezetők szájából sosem hangzott el, hogy megnyerhetjük a vb-t. Az elsődleges célunk az volt, hogy továbbjussunk a csoportból, amit még a szovjetek elleni katasztrofális vereség után is elérhettünk volna. Jobban meg kellett volna vernünk Kanadát, és ha csak 1–0-ra kapunk ki a franciáktól, akkor… de nem volt „ha”… így sajnos nem sikerült.
– Nem először hallja a kérdést: mi történt Mexikóban?
– Többször elmondtam már korábban, hogy a felkészülésünket szakmai hibák sora jellemezte, a legeslegnagyobb baj azonban az volt, hogy B és C terv nélkül utaztunk ki Mexikóba. Mezey György kitalálta a letámadásra épülő játékot, megtalálta hozzá a megfelelő játékosokat és csapatot, és a rendszer tökéletesen működött, az ellenfeleink nem tudtak mit kezdeni a taktikánkkal. Csakhogy ez Európában, este kilenckor, 22 fokban működött, Mexikóban, a tűző déli napsütésben, negyven fokban, 1800 méter magasan nem. Olyan körülmények között senki sem képes annyit futni, amennyi ehhez a játékhoz kell. És a szövetségi kapitánynak nem volt más elképzelése, képtelenek voltunk váltani. Ehhez jöttek még az olyan apróságok, hogy miközben minden csapat bekalkulált súlyfelesleggel érkezett, hogy a hőségben legyen miből leadni, mi lefogyva indultunk neki a tornának. Nekem 79 kiló volt akkoriban a versenysúlyom, Mexikóban 77 kilósan léptem pályára, a meccs végére 72 kilóra fogytam. Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, ez nem segített az erőnlétünknek. Ahogy az sem, hogy kint minden edzésünk délben volt, a perzselő hőségben, míg a többi válogatott megvárta az estét, amikor már elviselhetőbb volt a forróság. Mi ebben is úttörők voltunk...
– Korábbi interjúkban azt mondta, hogy talán valamilyen kábítószer is közrejátszott a kudarcban.
– A tüneteink alapján később több orvos is arra a következtetésre jutott, hogy könnyű drogot kaphattunk a meccs előtt, amitől mindenki tompa lett, szédelegtünk a bemelegítéskor, bántott a fény, és alig bírtunk megmozdulni. Én aránylag gyors játékosnak számítottam, de ha lett volna egy csiga a pályán, biztos, hogy nem érem utol. A meccs után aztán elmúlt a tompaság. Sosem fog kiderülni, hogy mi történt. És a szakmai hibákért sem vállalja senki a felelősséget az akkori vezetők közül, mindig a játékosokra fogták a kudarcot. Mi ugyanúgy készültünk minden meccsre, a brazilok ellen is, a németek ellen is, és a szovjetek ellen is. Mindent megcsináltunk, amit Mezey György elvárt tőlünk. Mégis mikor és miben hibáztunk volna?
– „Vezető klubom játékosai bundameccs után helikopterrel menekültek az utolsó bajnoki mérkőzésükről két héttel a vb-re indulás előtt” – említette Mezey György a kudarc lehetséges okai között a bundát az Élet és Irodalomnak adott 2018-as interjújában. A Debrecen–Honvéd 1–1- re végződött meccsről van szó, mi történt ott?
– Én akkor már nem voltam tagja a Honvédnak, 1984 óta Görögországban, az AEK Athénban játszottam, de tudtam az ügyről. Megbeszélt eredmény született, de ez nem lehet szakmai érv, mert milyen negatív hatást gyakorol a fizikai állóképességre, ha egy már bajnok csapat az utolsó meccsén döntetlenre végez a vidéki vendéglátóval? Mezey szerint persze ez az egy mérkőzés nagyban befolyásolta a szovjetek elleni teljesítményünket.
– Számos bundaügy került nyilvánosságra abban az időben, természetes része volt az előre megbeszélt eredmény a bajnokságnak?
– A magyar fociban mindig ott volt a bunda, a hatvanas évektől kezdve nem volt bajnokság bunda nélkül. Lementünk vidékre, és nem sokkal az érkezésünk után megjelent valaki az ellenféltől azzal, hogy mi lenne, ha döntetlent játszanánk, pénzről nem volt szó. Mondtuk, hogy szó sem lehet róla. Rendben, mentek a játékvezetőhöz egy hatalmas ajándékkosárral. A pályán meg akkorákat rúgtak belénk, hogy tíz perceket töltöttünk a levegőben, de a bíró mindig éppen másfelé nézett. Legtöbbször így is nyertünk, persze néha éles meccsen is döntetlen eredmény született. Néha elfogadtuk az ajánlatot. Nem vagyok rá büszke, de ebbe nőttünk bele, erről szólt akkoriban a magyar foci. Ezért is ironikus, hogy a talán legtöbbet emlegetett 1984- es Honvéd–Volán nem volt bundameccs. 6–6 lett a vége, háromszor betaláltam, amivel én lettem a gólkirály, de a bundavád miatt elvették a góljaimat, így visszacsúsztam a második helyre. A mai napig állítom, hogy ez a meccs nem volt bunda.
– Ebből a közegből érkezve milyennek találta Görögországot?
– Ég és föld volt a különbség. Még úgy is, hogy akkoriban Görögország nem számított a profi labdarúgás fellegvárának. Ott derült ki számomra, hogy mennyire szakmaiatlan volt a rendszer itthon, hogy milyen hibákat követtek el. Csak egy példa: itthon nem lehetett vizet inni két edzés között, legfeljebb 3 decit, miközben a tréningen 2-3 kilót fogytunk. Athénban edzés közben hozták a gyúrók a vizet, hogy igyunk, mert erre van szüksége a szervezetnek. Teljesen elképedtem, kérdeztem az egyik játékost, hogy „mi van itt, buli? Zene nem lesz?” Nem értem, hogy itthon ezt miért nem tudták az edzők, vagy az orvosi stáb. Kint ráadásul háromszor annyit edzettem, a harminchoz közeledve gyorsabb és erősebb lettem, mint korábban bármikor. Még elképzelni is fájdalmas, mi lett volna a klasszis magyar játékosokból, ha rendes edzésprogramot dolgoznak ki számukra. Nem akarom sírósra venni a figurát, senki ne higgye, hogy magam miatt panaszkodom. A szakmaiatlanságnak nem csak személy szerint én, de az összes játékos, és végső soron a magyar labdarúgás is az áldozata volt.
– Mexikóba Európa egyik legjobb válogatottjaként utaztak ki, a torna után azonban szétesett a csapat, és azóta sem sikerült a vb-szereplés. Ekkora hatással volt a kudarc a magyar focira?
– Mexikó után elindult az edzőkeringő, az elmúlt harminchat évben huszonkét szövetségi kapitánya volt a magyar válogatottnak, vagyis átlagban alig több mint másfél év jutott egy szakembernek, ez valószínűleg rekord. Ilyen körülmények között nehezen lehet sikeres egy válogatott.
– „Ősi, futballista családból származom” – írta bátyja, Esterházy Péter az Utazás a tizenhatos mélyére című kötetében. Ön is már kisgyerekként focizott, 16 évesen azonban abbahagyta.
– Kis növésű gyerek voltam, nem nagyon volt sikerélményem a pályán. A Római- parton laktunk, a KSI-be jártam edzeni, naponta három órát utaztam. És mivel tizenhat évesen a zene, a haverok jobban érdekeltek, mint a foci, ahol nem sok sikerélmény ért, abbahagytam. Két évvel később a bátyám, Péter unszolására kezdtem újra játszani, az egyetemi társaival alapítottunk egy csapatot, aztán jött a Csillaghegy, majd a III. kerület, a Budafok és a Fradi. Később is több fordulópont volt a pályafutásomban, majdnem mindegyiknél szerencsésen alakult a sorsom. Az, hogy végül a Honvédhoz kerültem, megmentett attól, hogy másodszor is be kelljen vonulnom, és ott teljesedhettem ki igazán, a Honvédban lettem válogatott és profi játékos.
– Ugyancsak az idézett könyvben olvashatjuk, hogy „azt játszottuk, hogy ő remire azt nyilatkozta, ami nem csak igaz nem volt, de nem is gondoltuk soha, hogy én voltam a tehetségesebb játékos, én pedig azt nyilatkoztam, ami viszont igaz, hogy neki milyen jó nyelvérzéke van”. Ön ugyanakkor több interjúban is hangsúlyozta, hogy Péter tűnt tehetségesebb focistának. Ki volt a jobb?
– Péter tehetségesebb volt nálam, egy igazi penge játékos. Az azonban sosem derült ki, mi történt volna, ha őt is ugyan olyan rendszerességgel edz, ugyanolyan terhelést kap, és ugyanúgy faragják a védők, ahogy engem. De a mai napig tartom, hogy alapvetően ő volt a jobb. Rólam sosem mondták, hogy nagy tehetség vagyok, volt néhány pozitív tulajdonságom: gyors voltam, és jó versenyző típus, nem ijedtem meg a kiélezett mérkőzéseken, fontos rangadókon.
– Focistakörökben hamar önre ragadt a „Gróf” becenév, a családi háttér, a származás befolyásolta a pályafutását?
– Ismertük természetesen a családunk történetét, de nem ez határozta meg a jellemünket, a viselkedésünket. Nem neveltek grófnak bennünket, normális gyerekekként éltünk. A becenevet Ebi, vagyis Ebedli Zoli ragasztotta rám, és rajtam is maradt, de nem különösebben foglalkoztatott.
– Bátyja írásainak elengedhetetlen része a családtörténet. Hogyan élték meg, hogy a saját életükről olvastak?
– Már az első könyve, a Fancsikó és Pinta idején tudtuk, hogy Péter egy géniusz. De a testvérek között egészen más a kapcsolat, mint egy rajongó esetében, ezért bár tisztában voltunk vele, hogy nagy író, mégsem úgy tekintettünk rá, ő a bátyánk volt. Elfogadtuk azt is, hogy sok könyve a családról szól, mert tudtuk, hogy hiába van valóság alapja a történeteknek, a regény mindig fikció. Voltak persze távolabbi rokonok, akik megsértődtek egyes részleteken, de nagy vita sosem lett a műveiből.
– Esterházy Péter több írásában is felidézte a rómafürdői gyermekkorukat, a környék a családjuk életének szerves része volt. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Mi oda születtünk, ott nőttünk fel. Itt persze pontosítanom kell, mert Péter Budapesten született, utána azonban kitelepítették a családot, Mihály és György bátyám Gyöngyösön jöttek a világra, de én már ismét Budapesten, 1956-ban. Akkor ugyan még nem engedett be minket, a rendszer ádáz ellenségeit a hatalom a fővárosba, de a kórházba legalább bejöhettek Csobánkáról. Egy évvel később térhettünk vissza Budapestre. A Rómaifürdő volt az otthonunk, s bár később többször elkerültem onnan külföldre, mindig visszatértem. Gyerekkorunkban persze nem úgy nézett ki, mint ma, nem voltak lakótelepek, a grundokon fociztunk napestig, és az egész környéken ha két autó volt összesen, ma házanként áll három. A rómaifürdői élmények meghatározó részei maradnak az életemnek.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/25. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg június 17-én.
