Orlai Tibor: Csak abban bízhatunk, hogy ezt a háborút megnyerjük

Orlai Tibor: Csak abban bízhatunk, hogy ezt a háborút megnyerjük

Orlai Tibor (Fotó: Magyar Hang/Végh László)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Együtt kell élnünk azzal a veszéllyel, hogy bármikor ismét megtörténhet a jelenlegi járványhoz hasonló krízis. Ennek fényében kell újrapozicionálni a magánszínházakat – véli Orlai Tibor színházi szakember. Az Orlai Produkciós Iroda ügyvezető igazgatójával a pandémia hatásairól, a kulturális élet megosztottságáról, az óbudai nyugalomról és nyüzsgésről, valamint az állattartás felelősségéről beszélgettünk.

– Több mint húsz éve lakik Óbudán, és itt működik az Orlai Produkciós Iroda is.
– A kötődésem a kerülethez azonban ennél régebbre nyúlik vissza. Gyerekkoromban édesanyámmal sokszor jártunk ki ide hétvégente: sétáltunk a régi városrészen, múzeumba mentünk, ebédeltünk a Vasmacskában. Akkor szerettem meg Óbudát, és talán ez is az oka, hogy felnőttként végül itt találtam otthonra. A járvány alatt nagyon sokat számított, hogy itt lakom. Ki tudtam mozdulni, hosszú sétákat tenni. De el kell árulnom, hogy szívemnek szintén nagyon fontos Tahitótfalu, ahova sokszor vonulok el a kutyámmal és a macskáimmal, ha még nagyobb nyugalomra vágyom.

– Az állatok jelentik a teljes nyugalmat?
– Nem is tudom elképzelni az életem nélkülük. Aki nem élt még kutyával, nem tudja, mit hagy ki. Csodálatos érzés megosztani az életünket egy ilyen ragaszkodó lénnyel, figyelni a fejlődését, megtapasztalni, hogy miként látja a világot. Bár mindenkit csak biztatni tudok a kutyatartásra, felelősen azonban úgy lehet vállalni ezt a szerepet, ha meg tudjuk adni az állatnak, amire szüksége van, és ebből a szempontból Óbuda ideális helyszín. Ott a Tábor-hegy, de említhetem a Hármashatár-hegyet vagy a Hajógyári-szigetet, ahol nyugodtan szaladgálhatnak az ebek. De minden másban is a felelősségre kell törekedni: azzal a kutyás közösséggel, ahova mi is járunk a vizslámmal, minden tavasszal és ősszel tartunk szemétszedési akciót az önkormányzattal együttműködve. Ezek a gesztusok szükségesek ahhoz, hogy a kutyások és az állatot nem tartók békében éljenek egymás mellett.

– Szűkebb pátriája mennyire változott meg az évek alatt?
– Rengeteget változott, de igazi arculatát nem vesztette el. Zöldövezeti részei miatt Óbuda már a város nyugalmasabb feléhez tartozik, mégis nagyon nyüzsgő kerület. Mindig fontos szerepet kapott a kultúra, és nemcsak Krúdy miatt. Számos múzeum található itt, ahogy minden generáció megleli a neki szóló színházi vagy zenei élményt is. Az Óbudai Társaskör a Liszt Ferenc Kamarazenekar révén a hazai zenei élet meghatározó helyszínévé vált, de az itt zajló szabadtéri színházi előadások is elmaradhatatlan programjai a nyárnak, és ott van a Kaszásdűlői Kulturális Központ (3K) is, amely a lakótelepi területen nyújt izgalmas és széles körű kulturális kínálatot. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba pedig azért szeretek időnként ellátogatni, hogy felidézzem a gyerekkorom. És épp ez az izgalmas Óbudában is: múltja is van, jelene is, és ez jelenti a jövő biztosítékát. Természetesen minden kerületnek megvan a saját történelme, egyedi hangulata és kulináris kínálata. Fontos, hogy megtalálják a saját közönségüket, de ugyanilyen lényeges, hogy legyen átjárás a különböző városrészek között, hogy a kerületek valamilyen módon összefonódjanak és egymást erősítsék, mert ez is segíthet kimozdítani az embereket a megszokott környezetükből.

– Szeptember végén a 3K-ban mutatták be, majd október 24-től a II. kerületi Jurányi Házban látható Bodor Johanna táncművész-koreográfus 2014-ben megjelent önéletrajzi írásából készült Nem baj, majd megértem című darab, amely a nyolcvanas évek Romániájába repít vissza. Hogyan jött az ötlet, hogy színpadra állítsák a művet?
– A színpadi változat egyik készítője és egyben az előadás rendezője, Szikszai Rémusz keresett meg az ötlettel, amely rögtön felkeltette érdeklődésemet, mivel engem is nagyon megérintett a regény. Ezt követően Horváth Piroskával, a 3K vezetőjével kutyasétáltatás közben találtuk ki, hogy náluk próbáljuk és mutassuk be az Ari-Nagy Barbara és Szikszai Rémusz által készített színpadi változatot Bánfalvi Eszter, Kerekes Éva, Gyabronka József és Ötvös András szereplésével. Bodor Johanna szabad kezet adott nekünk mindenben, azt mondta, nem akar olyan író lenni, aki mindenbe beleszól. Az olvasópróbára ellátogatott, ott találkozott a szövegkönyvvel, de a próbafolyamatot már nem követte végig. Fontos is volt, hogy ne csak az ő szemével lássuk ezt a sorsot és társadalmi környezetet. Szikszai Rémusz, például maga is megtapasztalta a Ceausescu-rendszer működését. Ez a produkció nem csak azért érdekes, mert egy cudar világot, egy ellentmondásokkal teli, szörnyű rendszer működését és egy szívhez szóló emberi történetet mutat be, de a rendszerváltás fontos lenyomata is. Az előadással sikerült túllépni az egyéni sorsábrázoláson, és megfogalmazni egy egyetemes üzenetet.

– A járványhelyzet a színházak működését is drasztikusan érintette, Az elmúlt időszak mennyire viselte meg az Orlai Produkciós Irodát?
– Ugyanannyira megterhelt minket ez az időszak, mint a kőszínházakat, bizonyos szempontból talán jobban is, hisz ők állami vagy önkormányzati forrásból működnek, míg mi kizárólag a jegybevételből élünk. Ennek a kiesésével szinte semmilyen bevételünk nem volt, ami a mai napig nagyon fájdalmasan érinti a színházunkat. 2020-ban háromszázmillió forinttal volt kevesebb a jegybevételünk, mint egy évvel korábban, ezzel együtt 70 millió forint körüli veszteséget könyveltünk el. Nem beszélve arról, hogy már korábban sújtotta a színházat a taotámogatás (társaságiadó-felajánlás – a szerk.) megvonása: míg az utolsó évben, amikor még volt rá lehetőség, 390 millió forint taót számolhattunk el, addig erre az évre ötmillió forint kompenzációt kaptunk. Mindez számunkra azt jelzi, hogy a kulturális kormányzat semmilyen formában nem támogatja a magánszínházi próbálkozásokat. A mostani helyzetben ez még fájdalmasabb, hisz ahogy említettem, a koronavírus-járvány amúgy is rendkívüli veszteségeket okozott. Nem tudjuk ott folytatni a munkát, ahol abba kellett hagynunk, át kell gondolnunk, hogy hány bemutatót tartunk, milyen előadásokat tűzünk műsorra, mert nagy befektetésekre most nincs lehetőségünk. Csak abban bízhatunk, hogy ezt a háborút megnyerjük, és előbb-utóbb véget ér a járvány. De a jövőben így is együtt kell élnünk azzal a veszéllyel, hogy bármikor ismét megtörténhet egy hasonló krízis. Ennek fényében kell újrapozicionálni a magánszínházakat, az aktuális állapothoz igazítani a működésüket.

– A nem teljesen egyértelmű korlátozások is megnehezítik a színházak életét.
– Azon túl, hogy a járvány megint felfutóban van, az is látszik, hogy a színházba járó közönség hozzáállása is megváltozott. Nyáron a szabadtéri produkciókra bátran eljöttek, most viszont már, hogy zárt térben futnak az előadások, sokkal óvatosabbak, ami a járványadatok ismeretében teljesen érthető. Úgy érzem, megint szükség lenne központi intézkedésekre, mert jelenleg egyáltalán nem tiszta a helyzet. Ráadásul azzal is meg kell küzdenünk, hogy egyes előadások, amiket még a járvány kirobbanása előtt mutattunk be, vagy akkor állítottunk színpadra, amikor épp lehetett játszani, nem kerültek be a köztudatba. Tulajdonképpen újra meg kell ismertetünk a nézőket a produkciókkal, emiatt az évad mostani, első felében már csak a Hárman a padon című darabot mutatjuk be, amit tavaly többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült. Aldo Nicolaj művét, amely három idős ember történetét meséli el, Göttinger Pál viszi színre Egri Márta, Benedek Miklós és Gálvölgyi János szereplésével. A „vasnemzedék” utolsó néhány élő képviselőjének nyugdíjas napjairól szól a darab. Humorral, iróniával mesél mindarról, amikor emelt fővel, olykor fájdalmasan vagy kacagva próbálja az ember elfogadni, hogy már nem fiatal, és készülnie kell az elmúlásra.

– Tavaly más színházakhoz hasonlóan önök is több előadást közvetítettek online formában. Milyen tapasztalataik vannak ezzel kapcsolatban? A közönség mennyire lett nyitott erre a műfajra?
– Tizennégy előadásunkat rögzítettük, mások mellett az Egy őrült naplóját Keresztes Tamással, az Egy asszonyt Tenki Rékával, illetve Hernádi Judit és Csákányi Eszter zenés estjét. Az évad második felében minimum hatvan százalék volt a vidéki nézők aránya. Ez mindenképp azt mutatja, hogy van igény a közvetítésekre, hiszen számos olyan település van, ahová máskülönben nem jutnánk el. Számukra megnyílt egy csatorna, és ugyanez igaz a külföldön élő magyarokra és magyar ajkúakra. Kulcskérdés viszont, hogy meg tudjuk-e találni a stream és az élő színházi közvetítés online megjelenítésének optimális formáját. Meglátásom szerint a kevés szereplős, statikusabb előadások azok, amelyek működnek, de a jelenidejűséget így sem lehet a kamerákon keresztül visszaadni. Nem feltétlenül az elkészült színházi produkciók rögzítésében látom a jövőt, hanem a kimondottan online felvételre készülő előadásokban. Mi is ilyen irányban gondolkodunk, és ebben partnerünk a Radnai Márk által létrehozott Színház Tv.

– A Színház-, és Filmművészeti Egyetem körüli történések a most színházakba kerülő művészeket is érinti. Milyen hatással lehet színházi, kulturális életre a jelenlegi helyzet?
– Ez az egész ügy csak még jobban megosztotta az amúgy is szétszakadt színházi szakmát. Bármilyen szervezet működésében lehet hibákat találni, de a javítás szándéka és a totális rombolás között nagyon nagy különbség van. Eleve azt gondolom, hogy nem lehet alapjaiban megkérdőjelezni valamit, ami évtizedeken át jól működött. A hazai színházakban rengeteg olyan színész dolgozik, aki azon az egyetemen szerezte meg a diplomáját, és soha senki nem kételkedett a tehetségükben. Ha valaki tehetséges, akkor helye van a színpadon, a magyar kulturális életben. Színházvezetőként soha nem különböztettem meg a színészeket azért, mert az egyik vagy a másik intézményben végeztek.

– A homofóbiával vádolt pedofiltörvénynek milyen hatása van az önök előadásaira? Van olyan, ahol ki kellett tenni a tizennyolcas karikát?
– Tíz előadásunkat kellett korhatárossá tennünk, pedig ezeket mi nem tartjuk annak. De az is nagy problémát okoz, hogy van olyan, amit korábban tantermi előadásként is játszottunk iskolákban, mert olyan témákat boncolgattak, amelyekről fontos, hogy beszéljenek a fiatalok. Erre mostantól már nincs lehetőségünk. A jövőben nem fogunk csak azért kevesebb meleg- vagy rasszistakérdéssel foglalkozó darabot bemutatni, mert ez a törvény életbe lépett. Természetesen a jelenlegi szabályozás adta feltételek mellett, de beszélni fogunk ezekről a társadalmi jelenségekről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/42. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg október 15-én.

 

 

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Apokalipszis, Eurovízió, cancel culture