A XX. századi magyar képzőművészet egyik legösszetettebb életműve Ország Lilié. Különös látásmódú képeit a folyamatos szorongás és nyugtalanság hatja át, személyes tragédiái mellett az emberiség fájdalmát próbálta megfesteni, de az œuvre meghatározó motívuma a történelem és az emlékezés, műveiben Ország Lili a múltat és a jelent kötötte össze.
Szinte egész életműve abban az I. kerületi Fiáth János utcai, valamivel több mint 30 négyzetméteres garzonlakásban született, ahol a főiskola befejezésétől egészen 1978 elejéig lakott a férjével. Mintha ebbe a rendkívül szűk élettérbe érkezne meg a néző, ahol a falakon sorakozó montázsképek – amelyek a festményei előképeinek is tekinthetőek – a gondolataiban mégis rendkívül szabad alkotóról tesznek tanúbizonyságot. Lassanként a tér is kitágul, a Kiscelli Múzeum templomterének lecsupaszított téglafalai közt Ország Lili festményei különös utazásra hívnak. A Bolyongások című kiállításban látható mintegy 50 festmény és 70 grafika egy-két kivétellel mind a Kiscelli Múzeum gyűjteményének darabja.
Oesterreicher Lívia néven született Ungváron magyar anyanyelvű, izraelita vallású, cseh állampolgárként. Cseh nyelvű gimnáziumba járt, de később megtanult latinul, németül, héberül és angolul is. 1944-ben családjával a Moskovits-téglagyár udvarán kijelölt gettóba zárták, majd feltették az Auschwitzba tartó vonatra, de Kassán apja menlevelével sikerült kijutniuk a veszteglő vonatból, és Budapestre szökniük. A háborút hamis papírokkal vészelték át, apja azonban később visszatért Ukrajnába, ahol mint kulákot hét év börtönbüntetésre ítélték, a lembergi (Lviv) börtönben hunyt el 1953-ban, az viszont soha nem derült ki, hol temették el. A temetői képein Ország Lili ezt a fájdalmat és gyászt jelenítette meg, így állítva festményeivel síremléket édesapjának.
Az 1944-ben átélt félelem örökre gúzsba kötötte, a megélt történelmi traumák és annak feldolgozása festményei visszatérő témái lettek. Egyik legmegrendítőbb alkotása az 1955-ös Fekete cipők, amelyet a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonában – férje akkori munkahelyén – látott ortopéd gyógycipők ihlettek. A második világháborúban az iskolának, kórháznak, műhelyeknek és egy internátusnak is helyet adó intézményben élő zsidó származású mozgáskorlátozottak a szomszédos épületben létesített gyűjtőtáborba zárták, ahol 1944 decemberében a zuglói nyilasok rájuk törtek, és többeket lelőttek. A Fekete cipők nemcsak rájuk, de a második világháború alatt a Dunába lőtt áldozatokra is emlékeztet, így Ország Lili festménye Pauer Gyula Cipők a Duna-parton című emlékműve előképének is tekinthető.
Ahogy egyszer egy tévéműsorban megfogalmazta: „megfér az emberben a humor is, meg egy tragikusabb élmény is”. Az Állami Bábszínházban egy ideig díszletfestőként dolgozott, majd 1960-tól haláláig díszlet- és jelmeztervezőként és a festőműhely vezetőjeként tevékenykedett az Andrássy úti teátrumban. A kommunizmus szellemi zártságában noha alkut kellett kötnie megélhetéséért, mégis menedéket jelentett számára a bábszínház: olyan művészekkel dolgozhatott együtt, mint az Európai Iskolához tartozó Bálint Endre, Korniss Dezső, vagy Márkus Anna, azaz Anna Mark, akihez szoros barátság fűzte. Ő mutatta be férjének, Pilinszky Jánosnak – néhány hónapig éltek együtt –, aki szintén Ország Lili szellemi támasza lett.
Míg a színházban Hangyász Hugó bábját keltette életre, addig festményein a halál, az elmúlás, a börtönszerű lét, az arctalanság, a fájdalom és a magány témájával foglalkozott, a klinkertéglából rakott fal lett számára az a motívum, amely mindezeket a motívumokat megtestesítette. „A falak mögött annyi minden titok húzódik meg; a falak félelmetesek. Egyegy fal előtt mindig arra kellett gondolnom, hogy mi vár rám ott túl… Ezt akartam kifejezni. A szorongásaimat tehát. Mert a falak bennem voltak… Mélyen érintettek. Megtaláltam bennük mindazt, amire szükségem volt önmagam kifejezéséhez. (…) Belső látásomnak részeivé váltak. Szürrealizmust csináltam egyszerűen, mert így kezdtem látni” – írta Ország Lili.
Szürrealista képei – mint például a kiállításon is látható, és a Kiscelli kastély lebombázott udvarán talált torzót ábrázoló, 1954-ben készült Fehér szobor – Paul Delvaux, Giorgio de Chirico, Viera de Silva, Paul Klee stílusát idézik. A szürrealista korszakának lezárultával, túllépve saját emlékein, Ország Lili az ikonfestészetből is inspirálódva a múlt mítoszai felé fordult, más régiókban, a transzcendenciában keresett menedéket. „Le kellett bontanom a falakat, mert gúzsba voltam kötve. Talán túl sokat akartam mondani a magányomról és a félelmeimről; és lehet, hogy ez senkit sem érdekelt; és lehet, hogy magam is untam. (…) Nem akartam illusztrálni semmit, de valahogy föl akartam szabadulni, egy más világba akartam elmenekülni, ami valami hitet ad, valami vigasztalóbbat ad, mint egy téglafal” – vallotta erről az időszakáról.
Útkeresése közben a téglagyári falaktól a városokig jutott, ősi falakat és a hozzájuk köthető mítoszokat idézte fel. A pusztuló városok monokróm alaprajzait festette meg, és az ezzel együtt kialakult részekből, variációkból született meg senkihez nem hasonlítható stílusa, amelyben a rend és a káosz, a tudatos szerkesztettség és az ennek ellenálló összefüggéstelenség egyszerre jelent meg. A nyomtatott áramkörök használatával sajátos vizuális nyelvet teremtett, a modern civilizációt az eltűnt időkkel, az ókori mítoszokkal kötötte össze, a jövőt vetítette előre.
A templom Ország Lili számára mindig különleges jelentőséggel bírt: nem egy konkrét helyet, hanem inkább egy érzést jelentett. Ezt a szakrális intimitást alkotja újra a kiállítás helyszíne, a templomtér, amelyben az alkotások új jelentéssel gazdagodhatnak. A XVIII. századi templom az átépítéseknek, funkcióváltásoknak és a második világháborúban elszenvedett károknak a nyomait viselve romtemplomként, majd 1988 óta kiállítótérként saját történetében hordozza azokat a témákat, amelyek Ország Lili festményein is visszaköszönnek: építést és pusztítást, szakrális és profán viszonyát, a múlt egymásra rakódó rétegeit.
Ország Lili 1973 és 1978 között alkotta meg a 48 festményből és 60 monotípiából álló Labirintus-sorozatát, amely előképének az 1526-ban készített, ádámosi festett famennyezetet tekintette. A Labirintus az oltárképszerű elrendezés miatt a Kiscelli múzeum templomterében valóban szakrális alkotássá válik. A képciklus részei itt szinte faltöredékként jelennek meg: nem lineárisan egybefüggő alkotások, bárhogy variálhatóak. Az illuzórikus tereket, furcsa labirintusokat kapukat őrző szfinxek, halottakért imádkozó figurák, mitológiából ismert alakok (Ikarosz, Ariadné) népesítik be. Középen oltárképként jelenik meg az 1967-es De Profundis című triptichon, Ország Lili életművének szívbe markoló alkotása.
A cím a Zsoltárok könyvében szereplő 130. zsoltár kezdő szavaira („A mélységből kiáltok, Uram, hozzád…”) utal, amely gyakran része a temetési liturgiának, de felhangozhat esti imaként vagy bűnbánati zsoltárként is. Művészetének két meghatározó motívuma gyönyörűen ér össze a jeruzsálemi siratófal kváderköves mészkőtömbjeit idéző festményen, mely a holokauszt feldolgozhatatlan traumája ellenére is reményt sugároz. „Van egy élményem egy templom-igényről. Amikor ’44- ben egy gyűjtőtáborban voltak [emberek] összegyűjtve… 24 óra múlva deportálás... Szinte ketrecben laktak, mindenki egy kis külön ketrecben lakott – és … kimentek a férfiak a szabadba és alkottak egy templomot az énekükkel. De nagyon messzire lehetett hallani az égbe kiáltó szavakat, ez tény. Azt hiszem ez volt az első és utolsó templom, amit hallottam. (Ezt csak nagyon messziről lehet megközelíteni.) De az furcsa volt, mert az ima volt minden pap nélkül, mindenki nélkül, minden ünnep nélkül, teljesen önkéntesen mentek –, csak a férfiak. Az tényleg olyan volt, hogy az ég is megmozdul...”
Bolyongások – Ország Lili Kiscellben. Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár (1037 Kiscelli u. 108). 2025. április 6-áig.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/51-52. számában, a Budai Hang című mellékletben jelent meg december 20-án.
