Rendkívül aktuális darab lett a háború kitörése óta a Tóték, a rettegés most átterjed az egész idegrendszerünkre – erről beszélt lapunknak adott interjújában Radnóti Zsuzsa. Örkény István özvegyének nemrég jelent meg életműkötete Megmozdult irodalom címmel. A dramaturggal a rendszerváltás előtti idők cenzúrájáról, a háborúról és a II. kerületről is beszélgettünk.
– Kezdhetjük az interjút?
– Igen, és lehetek önző? Én kezdeném a beszélgetésünket azzal, hogy hosszú évek után a napokban láttam másodszor is a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház emlékezetes vendégjátékát, a Tótékat itt, a pesti Nemzeti Színházban. A bemutató 2004-ben volt, és az őrnagyot ma is a zseniális Trill Zsolt játssza. Tőle tudom, hogy már túl vannak a 200. előadáson. A darab és az előadás ismét és talán még erősebben, felkavaró módon szólalt meg itt és most, Budapesten.
– Mitől volt ennyire felkavaró?
– A szövegnek és a játéknak akarva-akaratlanul is egy riasztó plusz jelentése lett napjainkban: az ukrajnai háborúval a sötét háttérben. A békés nézőtéren ülve is felizzott bennünk a rettegés, hogy mennyire kiszolgáltatottá, védhetetlenné válhat az ember egyik pillanatról a másikra. Sőt, mi magunk is, bármilyen belső vagy külső parancsra kiszolgálói lehetünk az erőszaknak. És azt is érzékelhettük, hogy ez az állapot egy pillanat alatt lecsapódhat a hátországban is. Átterjed a rettegés az egész idegrendszerünkre. Éltük a békés életünket, közben távol, Irakban, Szíriában, Afganisztánban vagy Boszniában, és most Ukrajnában dúltak és dúl a háború. A Tóték őrnagya a szovjet frontról jön haza kipihenni a fáradalmakat, közben itthon, békés körülmények között a Tót családban nő egyre a feszültség. És mikor elmenetele után váratlanul mégis visszajön néhány napra, akkor a családfőnél túlcsordul a pohár. A rettegés és következményei nem ismernek határokat.
– A kilencvenes években zajlott délszláv háború mára mintha kiment volna a köztudatból.
– Furcsamód az valahogy elfelejtődött, pontosabban a tudat alá nyomtuk. Az élet élni akar. És igen, mi emberek önző módon, vagyis inkább önvédelemből önzők és bűnösen feledékenyek vagyunk. Pedig hát ott, ahogy most is, majdnem rokon nemzetek ugrottak egymásnak. A délszláv háború pedig földrajzilag még közelebb volt hozzánk, és még sokkal több magyar fiatalembernek kellett részt venni a harcokban.
– Sokszor emlegette, hogy a Tóték groteszk módon beszél a magyar nemzet karakteréről, amiben benne van a helyzetbe időnként megalázkodásig menő belenyugvás, majd a hirtelen lázadás. Várkonyi Zoltántól is szívesen idézi, hogy az az igazán jó darab, ami esetében a színpadi és a nézőtéri idő egybeesik. A beregszásziak előadásánál akkor ez most összejöhetett.
– Igen, ez a mondat telitalálat volt Várkonyitól. Ezt az időbeli egybeesést kell megtalálni és létrehozni. Máskülönben maga a helyzet szüli meg azt.
– Mennyire érvényes ma, amit a Tótékban látunk?
– Majdnem mindig aktuális, főleg rendkívüli időszakokban. És most ismét az van. Rengetegen menekülnek hozzánk is, a segítőkészségünk megint a csúcson van. Ám a segítségnyújtás közben rettegve bámuljuk a képernyőt. Itt van megint a szimbolikus „őrnagy”.
– Sokan vonnak párhuzamot az ötvenhatos forradalom és a mostani ukrán honvédő harcok között: hogy hirtelen erőre kaptak, és nem hagyják veszni az országukat. Emlékezhetünk, nálunk a forradalom után pont az ellenkezője következett. Az 1957. május 1-jei felvonulásra mintha már mindenki elfeledte volna a harcokat.
– Amit az előbb beszéltünk a Tótékról: milyen furcsa egy nemzet! Egyik pillanatban a szabadságharc élén áll, a következőben viszont hirtelen a másik oldalon szólal meg. Pedig hát mennyi volt, pár hónapnyi különbség? Olvassuk csak el Spiró György Tavaszi tárlat című remekbe szabott kisregényét!
– Örkény kora egyik legnevesebb írójának számított, de azért őt is elérte a cenzúra. A Pisti a vérzivatarban-t például tíz évig nem lehetett bemutatni. Mennyire viselte meg ez őt?
– Azért azt is hozzá kell venni, hogy az ötvenes években sokáig mást gondolt a dolgokról. A háborúból, hadifogságból tért haza, és hirtelen megcsapta őt az akkori látszólagos béke, egy ország újrakezdésének lázas hite. Egy ideig rózsaszín szemüvegen át látta a világot, aztán 1953-ban papírra vetette az Írás közben című „felébredését”, megrendítően elevenítve fel egy sztálinvárosi élményét. Egy súlyos, szinte szimbolikus erejű pillanatban elemi erővel szembesült a rendszer totális hazugságával. Egy koszos étkezőbe tért be, ahol a halálfáradt emberek falták, ették, marcangolták a csomagjaikból elővett másnapos kenyereket. Mindeközben Sztálinváros építéséről a korabeli sajtó ódákat zengett. Ezt az élményt a fokozatos kijózanodás követte, majd 1956, amelyben tevőlegesen ugyan nem vett részt, de néhány bátor szavú írása miatt évekig eltiltották a publikálástól. Hosszú ideig egy gyógyszergyárban dolgozott, hogy eltarthassa a családját.
– A hatvanas–hetvenes években jó néhány színpadi művet betiltottak. Hogyan lehetett ezt tudomásul venni?
– Ha jó a dráma, akkor nagyon meg tudja szólítani az embert, sokkal intenzívebben, mintha egy könyvet olvasna. A hatalom pedig éber volt, dolgozott a cenzúra. Rengetegen figyeltek arra, nehogy „a szabadság ártó szelleme” átjusson a hálón, és színre kerüljön. Egy-egy előadásnak mégis sikerült. Ezt tudtuk, ennek mentén dolgoztunk. És mindig is voltak erőt adó kivételek, az akkori függetlenek például: Jeles András, Paál István, Halász Péter.
– Miket hoztak fel a darabokkal szemben?
– Rendszerint azt, hogy egyoldalúan, eltorzítva mutatják be a szocialista valóságot. Hogy nem mondják el, a rendszer mennyit tett az emberekért. Ehelyett inkább a hibákat, a kudarcokat nagyítják fel. Mondok egy példát. A háború után évtizedekig nem lehetett beszélni a 2. magyar hadseregről, mert a németekkel szövetséges, ezáltal szovjetellenes képződménynek könyvelték el. Nemeskürty István nagy visszhangot kiváltó kötete, a Rekviem egy hadseregért erről a Don-kanyarban megsemmisült magyar hadseregről, a magyar emberek pusztulásáról, szenvedéseiről szólt. Először az igazság hangján. Örkény István is a Don-kanyarnál szolgált, és csak a csodálatos életszerencse és kegyelem miatt térhetett haza. Szóval tudta, mit jelentett ebben a pokolban részt venni. Nemeskürty könyve mélyen megrendítette, és elhatározta, ebből darabot kell írni. Olyasfajta adaptációt, amibe a legszemélyesebb élményeit is beleírta, előhozva emlékeit hadifogolytársairól, a többi munkaszolgálatosról. Ez volt A holtak hallgatása. Várkonyi Zoltán megrendezte a Pesti Színházban, csodálatosan. Elképesztően puritán, mégis magával ragadó előadásra sikerült. És emlékszem, ahogy a kövér, tányérsapkás katonák jöttek a minisztériumból a főpróbára, ellenőrizni a látottakat. Ilyenkor tüneményes volt ez a két ember, Várkonyi és Örkény. Leültek, meghallgatták, ahogy a mindenféle butaságot vagy értelmesebb dolgot, a fenyegetéseiket előadták ezek az elvtársak. Ők ketten meg bólogattak, hogy igen, meggondolják, utánanéznek.
– Azt szokta mondani, hogy a politizáló színház tud igazán jó lenni, de ezt ma már kevés előadás engedi meg magának. Ott van Pintér Béla, aki felvállalja a politikát, ám kissé magányosnak tűnik ebben.
– Pintér Béla egy külön csoda. Olyan fantasztikus alkotó, aki mindent mer és mindent meg is tud csinálni, de az az ő saját világa, a saját egyénisége. A társulata olyan, mint egy kőszikla. A hang, amit képvisel írásban és rendezésben is, egészen különleges. Ő valóban aktuálpolitizál is, de nemcsak az újsághírek szintjén, hanem mélyebbre megy, társadalmi közérzeteket fogalmaz meg. És mindig eltalál valamit, ami aztán nagyon sokáig rezeg az emberekben. Az irodalmi dráma, amit nem színházi emberek hoznak össze, hanem önálló írói műként létezik, sajnos most sokkal kevésbé virulens, mint korábban. Aki megpróbálja, az nagyobb rálátással akar vagy tud dolgozni. Ha ezt nem találja meg az író, akkor inkább nem is ír társadalmi aktualitásokról, inkább a múltba fordul vagy a jelennek egy kisebb szeletét vizsgálja. Több szakember barátom azt mondta, erről a korszakról még nem igazán lehet átfogóbb módon írni, mert nincsenek olyan meghatározó tendenciái, amiket jól meg lehet ragadni. Illetve annyira gyorsan változik minden, egyik napról a másikra, hogy lélegzethez sem lehet jutni, nemhogy átfogó erejű drámát írni. A mostani háborús korszakra ez halmozottan igaz.
– Közben nem meglepő, ha az alkotók óvatosak. Alföldi Róbert is kapott bőven támadásokat az aktualizálásokért.
– Pedig látta a Mephistót? Micsoda elképesztő nagy előadás volt! Milyen alapvetően fontos társadalmi folyamatot fogalmazott meg, pedig a történet a múlt időkből való. Friss élmény Spiró György legújabb nagy erejű drámájának, a Főtitkároknak a bemutatója a Kamrában, Zsámbéki Gábor súlyos erejű rendezésében. Húsba vágó és mélyen felkavaró, miközben szintén a múltunkról beszél. Kádár János politikai életútját kíséri végig, jellegzetesen magyar mentalitásokat mutatva fel.
– Ideológiai támadások érték a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is. Miközben például az ott tanuló Visky Ábel kiemelte, hogy keresztény alkotóként abszolút otthon érezte magát, a hatalmat magukhoz ragadók mégis arról beszéltek, hogy nem jutott elég szerep a konzervatív értékeknek.
– Súlyos bűn, ami az egyetemmel történt: megszakították a magyar kultúra szerves folyamatát. Lehet mondani ellenségesen, hogy korszerűtlen monstrum volt. Teljesen természetes, hogy minden intézménynél van, amit meg kell reformálni, de nem így, hogy egyszerűen kettévágják. Pontosabban megszüntetik, és a hatalomnak tetsző részből, a hozzájuk csatlakozó tanárokból és hallgatókból megalakítanak egy új egyetemet a saját ízlésük és világnézetük szerint. Nem tudok arra választ adni, mi lesz most, hogyan tovább. Én természetesen az elszakadó Freeszfe-ben bízom, az ott maradó kiváló oktatókban, akik a hallgatókkal együtt vállalják a nulláról kezdés számtalan nehézségét. Remélhető, hogy a nehéz körülmények ellenére is a XXI. század gyerekei maradnak, szabad szellemmel megszólítva a konfliktusokkal terhes jelenünket és a jövőnket. Vagy lesz elég bátorságuk és tehetségük, hogy külföldre menjenek.
– Presser Gáborral együtt tavaly a II. kerület díszpolgára lett. Milyennek látja ezt a városrészt, mennyit változott az évtizedek alatt?
– Ne kívánja, hogy ne legyek elfogult. Előtte is békében és nyugalomban éltünk itt Örkény Istvánnal, és azóta is teljes mértékben otthon érzem magam. Van egy nagyon erős emberi és közösségi oldala a kerületnek, ami mindig is közel állt hozzám.
– Budapesten született, itt is futott be karriert. Nem vágyott másfelé?
– Nem, mindig Budapest volt az otthonom. Egyébként sem vagyok egy nagy utazó, sosem vágytam külföldre. Itt tudtam mindig kiteljesíteni magam, tisztességesen csinálni a dolgokat. A kapcsolataim is mind Budapesthez kötődnek. Sosem volt az, hogy akkor próbáljuk ki máshol.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/12. számában jelent meg, március 18-án.
