A Budakeszi út felől felhangzott az ismert családi jel: Huuhuu! Egy pillanatra talpra szökött az egész társaság, Jönnek! Nagy kapkodás a sziesztázók között, és futólépésben szaladnak le a Budakeszi útra. Jönnek a honfoglalók. Feleségem és gyermekeim az élen, kezükben csomagokkal, kipirulva, boldog mosolygással, mögöttük pedig szétszóródva egy nagy gyermekcsapat. A Budakeszi út ezen a részen nagyon meredek, és bizony nem könnyű csomagokkal ezen a részen feljönni. De mindegyik bugyros gyerek kipirulva hozza a cuccát, és nevetve vagy mosolyogva néz a rügyező fákra. Ez lesz az új otthon környéke? Mennyi fa? Mennyi erdő? Szinte nincs is ház? Hol vannak a házak? A vándorló csoportot két kocsi zárja be, amin jól megrakva ágyak és matracok vannak. Egy csoport gyerek nagy hűhóval tolja és támogatja a kocsikat. Remek látvány ez nekem, teli mozgással, élettel, örömmel – idézte fel Háromszázhatvanöt nap címmel kiadott memoárjában a Pax gyermekotthon első pillanatait Sztehlo Gábor. Az evangélikus lelkész 1945 tavaszán a Zugligetben, a Weiss család egykori villájában (és később más környékbeli épületekben) rendezte be a Gaudiopolisnak (örömváros) elnevezett intézményt: a háborúban (fél)árván maradt, jellemzően 5 és 18 éves kor közötti gyerekek százai leltek menedékre az otthon falai között.
Vidám, optimista lények
Sztehlo Gábor felső középosztálybeli családban nőtt fel, a harmincas évek elején ösztöndíjasként került Finnországba, a helyi egyház szociális tevékenysége és az ottani népfőiskolai rendszer nagy hatást gyakorolt a gondolkodására. 1935-től Nagytarcsa evangélikus lelkészeként megkísérelte a hazai viszonyok között alkalmazni a finn oktatási modellt. 1942-ben került Budapestre, a nevelés a fővárosban is munkájának meghatározó eleme maradt. 1944 tavaszán a református Jó Pásztor Bizottság felügyelete alatt gyermekotthonok létesítésébe fogott, ám kellő tőke és – társadalmi, egyházi – támogatás hiányában igyekezete kudarcba fulladt. Nyár végén a Nemzetközi Vöröskereszt Friedrich Born svájci diplomata vezette budapesti irodája karolta fel az ügyet, Sztehlo az év végéig több tucat védett otthont alakított ki, ahol gyermekek és felnőttek is menedékre leltek a deportálások és a nyilas terror elől. A lelkész állhatatos munkájának köszönhetően több ezer életet sikerült megmenteni. 1945 tavaszán – az ostrom végeztével – szervezte meg a gyermekotthont, amelyet az 1950-es államosításig vezetett. Háború alatti tevékenységéért Világ Igaza címmel tüntették ki.
– Már az ostrom előtt feladatomnak tekintettem a veszélyben levő életek és lelkek megmentését – mondta a Magyar Nemzetnek 1947-ben „a nyílt tekintetű, szelíd, de egyúttal határozott fellépésű nagytiszteletű úr”. – Úgy gondoltam, hogy az ostrom után, a felszabadulás első heteiben, mindenki meg fogja találni hozzátartozóit és az 1500, politikai és származási okok miatt üldözött gyerek, akiket 25 otthonban helyeztem el, találkozik szüleivel. Nem így történt azonban. (…) A 252 gyerek közül, akiket most intézetünkben nevelünk, 60 százalék félárva, 18 százalék teljesen árva, 20 százalék pedig a gyermekbíróságról került hozzánk. Ezekből akarunk olyan embereket nevelni, akik nemcsak hasznos tagjai a társadalomnak, de kiegyensúlyozott, vidám, optimisztikusan gondolkodó lények – mondta Sztehlo Gábor a lapnak.
A gonosz banalitása és a drága kegyelem
Eredeti formájában olvasható a gyermekmentő evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor háborús memoárja.
A gyermekotthon köztársaságként működött, a lakók saját magukon tanulhatták meg a demokrácia működését: választottak miniszterelnököt (elsőként Keveházi László későbbi evangélikus lelkészt) és különféle minisztereket (a később televíziós rendezőként megismert Horváth Ádám a kultuszminiszteri tisztet töltötte be); de az államnak saját alkotmánya, törvénykönyve és törvényhozása is volt. És az állampolgárok komolyan vették a demokráciát, a politika sokkal több volt számukra holmi játéknál.
„Múlt tavasszal olyan viharos krízisen estünk át, hogy attól féltem, belebukik az egész közösség – mesélte a Szivárvány című magazin 1947-es riportjában Sztehlo. – Idősebb fiú került hozzánk. Megnyerő külsejű, jó modorú »úrifiú«. Osztálygőgöt hozott magával, azt hangoztatta, hogy neki »gyerekszobája« volt és különösen antiszemitizmusát nem titkolta. Alig hogy megjelent közöttünk, megkezdődött a pártoskodás, a belső hasadás. (…) Kormányválság tört ki, a népgyűlés, a mi ősdemokráciánk parlamentje bizalmatlanságot szavazott a kormányfőnek. Le kellett mondania. Kiírták az új választásokat és megkezdődött az agitáció. Látta volna, micsoda »felnőtt« kortesfogásokat használtak! Még a tanerők egy része sem tudta magát teljesen kivonni a politikai gyűlölet robbanásig feszült légkörének hatása alól. (…) Az új fiú miniszterelnök akart lenni. Remegtem a választástól, de természetesen nekem hűnek kellett lennem az ifjúsági önkormányzat elvéhez és még véleménynyilvánítással sem avatkozhattam a dolgok menetébe. De Gaudiopolis szelleme diadalmaskodott: a többi jelöltre 60-80 szavazat esett – az »úrifiú«-ra csak öt. Néhány nap múlva el is költözött tőlünk.”
A meleg tavaszban is fáztak
A zugligeti köztársaságban lelt menedékre a már említetteken kívül Sárközi Mátyás, valamint József Attila unokaöccsei, Makai Péter és Ádám is. Ugyancsak az intézmény lakója volt – 1945 májusától – Orbán Ottó, aki felnőttkori visszaemlékezésben árnyalta a gyermekotthon idilli világáról kialakított képet.
„Ez a csodahely nekem valamiféleképpen Kafka kastélya lett – fogalmazott a költő a Színpompás ostrom című életműinterjúkötetben. – Az egész közeg valami teljesen arctalan, formátlan rémületet keltett bennem. Valami összeszorított fogú, nem is dac, hanem valahol az erőtartalékaim maradéka gondolta azt, hogy megint valami, amit túl kell élni” – mondta Orbán Ottó, aki ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem Sztehlo Gábor munkáját minősíti, sokkal inkább a háború hatása volt, és a traumáival nem volt egyedül. „Akik Sztehlo védőszárnyai alatt élték át az ostromot, és csodával határos módon menekültek meg, valahogy épebb lélekkel élték az életüket, mint azok, akiket aztán mindenféle kocsironcsból meg romházból sokszor úgy hoztak oda, hogy azt se tudták, hogy voltaképpen kicsodák, meg kik a szüleik.”
Sztehlo Gábor csak ürügy egy társadalmi réteg fölötti kollektív és sablonos ítélkezéshez
Kende Tamás könyvének csak látszólagos főszereplője Sztehlo Gábor. A középpontban valójában azok állnak – nagyiparosok, jómódú emberek –, akik a lelkész munkáját például rokonként is segítették.
Az 1947-ben bemutatott Valahol Európában című film készítőit is megihlető Gaudiopolis eleinte a Nemzetközi Vöröskereszt, amerikai segélyszervezetek, a magyar kormány, illetve magánszemélyek támogatásával működött, később a Svájci Vöröskereszt vette szárnyai alá, az utolsó időszakban pedig fővárosi fenntartásba került. Sztelho Gábor intézménye a gyermekek mellett felnőtteknek is otthont adott. – Bizony az ostrom után ezen a tavaszon egészen új emberek jelentkeztek és kerestek menedéket. Érdekes, hogy ebben a megújuló világban mennyi olyan ember volt újra, akinek az élete hajótörést szenvedett, akiknek a számára nem volt otthon, akik a meleg tavaszban és napsütésben is fázva menekültek a Budakeszi úti otthonokba – írta memoárjában a lelkész.
Példa nélkül nincsenek követők
A zugligeti gyermekköztársaság az ott élők számára nyújtott menedéken túl ambiciózus pedagógiai kísérlet is volt. A belső rendszer, a lakók közösségéből kivirágzó demokrácia a nevelésben és az oktatásban is megmutatkozott. Mivel a gyermekek szinte mindent maguk hoztak létre a saját maguk számára, az alkotás szerepe természetes módon értékelődött föl, és az egyéni érdekeken túl a közösségért végzett munkává vált. Ugyanez a részvételi szemlélet érvényesült a pedagógiai módszerekben is. A háborút követő állapotok rányomták ugyan a bélyegüket az intézmény működésére, a tanárok azonban a szükségből is erényt kovácsoltak, a súlyos hiányosságokat kreativitással ellensúlyozták.
– Taneszköz nagyon kevés volt. A táblát, amire a számtani levezetéseket kellett írni, [Réti] Lenke néni találékonysága folytán sokszor egy rajztábla helyettesítette, vagy egy asztallap, amire színes ceruzával írta fel a matematikai feladatokat és tételeket – idézte fel Sztehlo Gábor, aki memoárjában hangsúlyozta, hogy a munkaiskola módszerét szerette volna megvalósítani. – Mindent, amit tanultak volna a gyerekek, azt igyekezzenek megvalósítani az életben is, ha lehet, azonnal. A tanítást egészítse ki a gyakorlat – írta az intézmény vezetője. Munkáját számos kiváló tanár, így a kor jelentős reformer pedagógusai, Rákosi Zoltán és Vargha Balázs is segítette.
A különleges pedagógiai modellről így írt Nemes Nagy Ágnes a Köznevelés 1947. májusi számában Egy példaadó gyermekotthon címmel megjelent cikkében: „Az új módszerek azonban igyekeznek azt az öncélúságot, mely gyakran együtt jár velük, összehangolni az otthon végső céljával: a testi, lelki, szellemi harmónia megteremtésével. A minőségi és társadalmi nevelés szerencsés egybefonódása teszi reményteljessé ezt a vállalkozást, egyelőre egyetlenként, csak mintegy kirakat üvege mögött. Példa nélkül azonban nem születhetnek követők.”
Hiába azonban a forradalmi kísérlet a háborús traumák enyhítésére, a demokráciára nevelésre, az „új honfoglalásra”, a (világ) politika valósága benyomult a zugliget intézmény univerzumába: a gyermekotthont 1950-ben államosították, a lakók közül az idősebbeket utcára tették, a kisebbek állami gondozásba kerültek, Sztehlo Gábort elbocsátották. A lelkészt nem törte meg a hatalom erőszakos beavatkozása, folytatta segítő munkáját, az ötvenes évek elején kitelepített családokat karolt fel, emellett a pesthidegkúti evangélikus szeretetotthont vezette. Amikor a felesége két gyermekükkel 1956-ban Svájcba disszidált, Sztehlo Gábor itthon maradt: nem hagyta magára a rábízott beteg gyerekeket és időseket. 1961-ben látogatta meg családját Svájcban, utazása alatt infarktust kapott, és az orvosok tanácsára már nem tért vissza Magyarországra. 1974-ben hunyt el a svájci Interlakenben.
Az Evangélikus Országos Múzeum (Budapest, Deák Ferenc tér 4.) kiállítással tiszteleg Sztehlo Gábor élete és munkássága előtt. Az Életiskola című időszaki tárlat bemutatja, „hogyan formált közösségeket lelkészként, a vészkorszakban embermentőként, majd gyermekotthon vezetőként, az egyházi szeretetszolgálat irányítójaként, Svájcban élő emigránsként”. A 2024-ben nyílt kiállítás május 18-ig látogatható.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/8. számában, a Budai Hang című mellékletben jelent meg február 21-én.
