A szagost azt értjük (sőt éreztük is), de mi az a Bajnár? A németek gúnyneve? Rokona a bunkóliliom vagy a dögcsillag? Eszik vagy isszák? Őshonos rettenete a Kárpár-medence szőlőkultúrájának, netán idegen hatalmak aljas támadása a jó ízlés ellen? Utánajártunk, utánakóstoltunk, megírtuk. No Bajnár, no party!
Hirdetés De kezdhetnénk úgy is: ha valami ritka, az alanyi jogon érdekes és értékes is? Mert, ha igen, itt krőzusi dologgal állunk szemben: Szagos Bajnár szinte csak a Mecsek környékén, így Pécsett volt ismert, és ha egy Horváth Antal nevezetű hobbysta nem karolja fel a 19. század végén, talán nem is tudnánk róla – és talán Szabó Zoltánnak sem fájdul meg rá a foga. Ugyanakkor a forrásokkal sem mehetünk biztosra, a Borászati Lapok 1859. évi egyik számában Kiskun-Halas város borászata című írásában Székelyfi Gyula elkottyintja, hogy e név alatt néhányszor bizony a Gohért értették.
„Legelterjedtebb faj a fekete kadarka, ezenkívül van két faj fehér szőlő, egyik keményebb természetű, nem könnyen rothadó, másik lágyabb, s rothadásra hajlandó; továbbá van fehér és fekete gohér, itteni néven bajnár, az első kedvező években aranysárgára kifejlődött s megránczosodott szemű fürtjeiből a legjobb bort adja, kevés vörös dinka és czigányszölő; asztaliszölök közül nagyfürtü fehér kecskecsecsü, és a ritkábban előforduló, itt szagosnak nevezett, muskatálszölő; legtöbb s legjobb bort ad a fekete kadarka és kemény fehér.” Ezt erősíti a Czuczor–Fogarasi-féle szótár is, amelyik hozzáteszi: „Zalában: bajnák, Győrben és Tolnában: bajor, Borsodban: sombajom. Mindezek talán a bajor (bajorhoni, bajorországi) szótól eredtek.” De mindez mostanra mindegy, mert jószerivel Gohér se, Bajor se, bajnár se igen terem (Fehér Gohér meg a Feketefájú bajor Szentesi Józsefnél s pár helyen még éppen mutatóba), Szabó Zoltán egypár tőkéjétől eltekintve csak a Pécsi Kutató tart a Bajnárból is – „névben él csak, többé nincs jelen”. A magyar borkultúrát jól dokumentált kilépésével szegényebbé tévő Szabó így jellemezi egy korábbi bejegyzésében a fajtát: „Néhány szó a fajtáról: kifejezetten későn fakad, virágzik, majd időközben belehúz és idejekorán fogyasztásra csábítja magát. Egyedi, intenzív aromatikával bír, általában vagy imádják vagy csípőből elutasítják, akiknek szerencséjük volt hozzá. Ha jól megfigyeljük, igen hasonlít a két nappal korábban taglalt gohérhoz, a bajnár amúgy a gohér régies baranyai elnevezését takarja (1829, Görög Demeter), a genetikai kutatások szerint viszont nem állnak rokoni kapcsolatban: a halhólyag és a lisztes természetes hibridje. Ami alapján elkülöníthetjük, az a már-már narancssárgába hajló bogyószín teljes érésben és a képen is jól megfigyelhető szeplőssége. Még két napig gyönyörködöm benne, aztán többedmagával átlényegül...”
Pécsi Napló 1914 októberi kiadása, bár a bemutatott kísérletnek a trágyázás hatékonysága, és nem az ellenállóság volt témája, közvetve arról tudósít, a megbízhatóbb szőlők közé tartozik a Bajnár. „A kísérleteket úgy kellett beállítanunk, hogy lehetőleg egykorú és egyfajta szőlőkkel kísérletezzünk. Ahol ezeket beállítottuk, oly helyek voltak, melyek 16–17 év óta trágyázva nem voltak, tehát a tulajdonosnak magának is nagyon is érdekében állott megtudni, vajjon lesz-e eredménye a kísérletnek? Négy alkalmas helyet találtunk. Ezek közül időközben egyikben a fagy tett elég nagy kárt, másikat pedig a beálló gyors rothadás következtében kellett hirtelen i mázsálás megejthetésenélkül megszüretelni. A kísérlet eredményének feltüntetésére, leszüretelésre így maradt egy kísérleti parcella a szagos bajnárban(0.3 kát. hold) és egy, a gamais blanche és rizlingben (1.35 kat. hold).”
Sokkal többet viszont nem tudunk, viszont ha már Ercsey Dani közvetítésével hozzájutottunk egy palackhoz, meg akartuk szerezni azt a tudást legalább, ami kiiható egy pohárból.
(Bérczessy) Mintegy a dolgok közepébe vágva érkezik poharamba a bor. (A társaság épp befutott az évszázados balatoni nyaraló teraszára.) A Bajnárral együtt ocsúdunk a tavaszi szélben, miközben a pohárból már-már mételyezően kénes lehelet pöffen. Nyitánynak kissé bizarr, de sokat próbált borisszaként és kisipari műélvezőként ennyitől még nem fintorodom. A gyógy- és borvizes beköszönés boszorkányüst-párájából kacérabb alak sejlik fel. Az említett földmélyi folyadékok ásványos-vasas karaktere kitart, kellemes-hűs ízek övezik – a jégcsoki kettősségével.
Ezen túl sok fondorlat nincs benne, szikár ital ez, hogy savanyája vackor-e vagy Olympos citromlé, hirtelen nem is tudom, de kellemesen társuló testesebb fanyarsága kedvemre való. Tisztességben megöregedett fahordókból frissen lopózott háziborok (gondosan válogatott kiskerti küvék) nyelv-emléke tör rám… És mint a mesében, itt a vége, fuss el véle, nincs tovább. Úszom az árral, a Bajnárral.
(Csécsi) Hirtelen nem is tudtam, örüljek-e vagy gyanakodjak. Amikor megcsapta az orromat a szag – illatot írnék, ha nem lenne túl nagyvonalú – szinte hátrahőköltem. Istvánt, aki leginkább kibicként szokta definiálni magát, ha néha betársul hozzánk kóstolni, a gyógyvízre emlékeztette. Találó. Ahogy beleszippantottam, nekem is a bükkszéki gyógymedence színes úszósapka-mezeje ugrott be.
Persze volt benne más is: halvány virágillat, egy leheletnyi hársméz, némi ásványosság. Csak azt a kénes bukét tudnám feledni! Kortyolva más arcát mutatta. Az alkohol rendben volt, a sav viszont túlpörgött – mintha mindig egy lépéssel a többi előtt járt volna. A hársas karakter tartotta magát, de megjelent mellette egy nyers, grapefruitos fanyarság is, ami nem minden pillanatban simult bele a kompozícióba. És ott bujkált benne egy kis tannin is – nem tolakodó, de érezhető. Aztán megint az a bizonyos szag: mintha húsz körömmel kapaszkodott volna bele a kortyba. Nem mondom ki, mi jutott róla eszembe – talán palackhiba volt, talán nem, de annyira nem lógott ki, hogy biztosat állíthassak.
A lecsengés korrekt volt. Egy különös almás tónus jelent meg benne – nem az a zamatos, piacon mosolygó fajta, hanem a zöld, kicsit éretlen, amit két harapás után félredob az ember. Ez a bor olyan, mint egy szoftver béta verziója. Az irány már látszik, de van még mit csiszolni rajta. Vagy csak a palackválasztással nem volt szerencsénk. Mindenesetre, ha újra szembejön velem, adok neki még egy esélyt. Lehet, hogy akkor jobb kedvében találom.
(N. Fejérváry) Nyitom, ahogy az ezer éveket föld alatt pihenő leleteket szokás. Tisztelettel, zabolázott, mohó kíváncsisággal. Ünnep az ilyen ritkaságokat barátokkal kóstolni. Nem is talpas pohárból isszuk, sima vizesből, flancolásnak tűnne, kéretlen okoskodásnak kehelyből. Ezt valahogy érezzük. Kitöltöm: közepesen mély szalmasárga szín, kis ködösség, de nem opál. Mozgása közepes testet, szép extraktot sejtet. Direkt szőlős illat csap meg, Szagos Izabella, Fekete Noa, Hey-ho szőlőital kis fűszerrel spékelve, de sajnos nehezen szellőző kénhidrogénnel rondítva. Nem kedvetlenít el teljesen, de az amúgy általam nagyon szeretett élesztős-seprős tónust is kisiklatja.
A kortyban zöldes íz, direkttermők vektoros zamata (van kiindulási pontja, hossza és iránya), finom keserű mandula, szerényen, de kitartóan zsizsegő tannin(!), kakukkfű. A konkrét szőlő és szőlőhéj ugyanolyan meghatározóan kíséri végig egészen a lecsengésig, akár a Lisztesnél, Hamvasnál, Vörös dinkánál tapasztaltam, viszont az azokban gyakori kézműves sörös zönge innen hiányzik (azaz hiányozni nem hiányzik, pusztán csak nincs benne). Ahogyan az almasav is alig érezhető, a bort átlengi egy tompa tejes textúra (nem a Chardonnay-nál gyakran emlegetett vajas keksz, hanem tej). Nehéz tisztán látni. Néha tartályt, néha hordót sejtek. Néha palackdohot, néha friss fejtést.
Egyszer nagyon tetszik, másszor hámozom ki a zavaró felhangok kakofóniájából az élményt. Több a titok, mint az állítás. De hát mit is várok? Még szőlőként sem láttam soha, nem ettem gyümölcsét, nem ittam borát, mégis hogyan mondhatnék ítéletet róla? Ha lesz szerencsém hozzá, biztosan megint nekiülök majd, mert unus testis, nullus testis.
