Van valami szívós, ösztönös méltóság a balkáni vörösekben. Nem bólogatnak udvariasan, nem tetszelegnek elegáns, hordós árnyalatokban – cserébe hoznak valamit abból a szenvedélyből és komolyságból, amit a déli napsütés és az évszázados borászati tradíciók együtt érlelnek. A Balkán borvilága sokkal gazdagabb, mint amit a hazai borkereskedések kínálata mutat. Olyan helyi fajták őrzik a hagyományokat, mint a szerb Prokupac, a montenegrói Krstač vagy az ismertebb, mélyvörös Vranac. A régió domborzata és történelme éppoly tagolt, mint a borstílusai; mi most két eltérő világlátású bort választottunk ki: a szerémségi Probust és a montenegrói Vranacot.
A Vranac (vagy észak-macedón írásmóddal Vranec, jelentése: „fekete”) Montenegróban és Észak-Macedóniában szinte a nemzeti identitás része, de jóformán minden környező ország magáénak tudja, parttalan vitákat és heves villongásokat eredményezve még borszakírói körökben is. A fajta először a 15. századi dokumentumokban bukkan fel, de genetikai és történeti kutatások szerint már az ókorban is termesztettek hasonló karakterű szőlőt a térségben. Mély színű, vastag héjú bogyói vannak, kései érésű, meleg, napos fekvést igénylő fajta – nem véletlen, hogy Dél-Montenegró és a Tikveš borvidék szinte természetes közeg számára. A Vranacok a nemzetközi közönség számára is izgalmasak lehetnek: „ha a mediterrán világ robusztus gyümölcsösségét ötvözzük a Bordeaux-i típusú struktúrával, Vranacot kapunk” – írja Per Karlsson borszakíró.
A fajta általában magas alkoholtartalommal bír (14–15%), gyakran hordóban érlelik, és idővel bonyolult, rétegzett karaktert fejleszt. Klasszikus jegyei közé tartozik a feketeribizli, szilva, fekete cseresznye, néha bőr, dohány, étcsokoládé – de a különlegesebb tételekben megjelennek szárított gyümölcsök és gyógynövényes tónusok is. Érdekesség, hogy a Vranac sokáig csak helyi fogyasztásra készült: a jugoszláv időkben az állami Plantaže pincészetnek kvázi monopóliuma volt, és kétezer hektáron termesztette a fajtát. Ma viszont számos kis- és középbirtok is dolgozik vele, különösen Észak-Macedóniában, ahol a fajta kiemelkedő borai egyre több nemzetközi díjat nyernek. A Tikveš borvidék például ma a Vranac minőségi reneszánszának egyik központja. Külön figyelmet érdemelnek a Pro Corde feliratú palackok (mi is egy ilyet kóstoltunk), különlegességük, hogy a szőlőt hosszabb ideig tartják együtt a héjjal és a magokkal, ami gazdagabb tanninokat és magasabb antioxidánstartalmat eredményez. A termelők marketingjükben tudatosan emelik ki a Vranac polifenolban gazdag, szívbarát tulajdonságait. Az általunk kóstolt tétel jelentőségét emeli, hogy nemrégiben az egy évvel későbbi, 2021-es évjáratát választották a balkán legjobb borának.
A Probus a Vranactól eltérően nem ősi fajta, de szervesen kapcsolódik a vajdasági borok történelméhez. Nevét Marcus Aurelius Probus római császárról kapta, aki Kr. u. 276–282 között uralkodott, és katonáival szőlőt telepíttetett Pannónia provincia területén – köztük a mai Tarcal hegység (szerb nevén Fruska Gora) dombjain is. A császár intézkedéseit a kortárs források szerint nemcsak a gazdasági fellendülés, hanem a helyőrségek ellátásának megkönnyítése is indokolta, és ezzel tulajdonképpen megalapozta a vajdasági szőlő- és borkultúrát borászatotó.
A mai Probus szőlő újkori szerb nemesítés: a fajta a Kadarka és a Cabernet Sauvignon keresztezéséből született Újvidék közelében, a karlócai (Sremski Karlovci) kutatóintézetében. Fajtavédettséget 1983-ban kapott. Késői érésű, nagyrészt a Tarcal lejtőin termesztik. A Probus mindkét szülőjétől örökölt valamit: a Kadarkától annak játékosságát és fűszerességét, de hordozza a Cabernet sauvignon strukturált testét és mélységét is. Sötét rubinszínű, gyakran étcsokoládés és dohányos jegyek, erőteljes, kerek tanninok jellemzik. Olyan, mintha egy a miénktől eltérő ízlés számára készült volna – egyszerre ismerős és egzotikus.
A két fajta karaktere tehát nagyon különböző: a Vranac robusztus, erőteljes és idővel mélyülő, a Probus elegánsabb, strukturáltabb, mégis keletiesen fűszeres. Az egyik a mediterrán határvidékből merít, a másik a Kárpát-medence és a Duna menti világ találkozásából. Míg a Vranacot már a nemzetközi borkritikusok is felfedezték, addig a Probus inkább egy titkos tipp, olyan bor, amely még keresi saját közönségét. A Balkán mindig is a találkozások és átfedések földje volt. Miért lenne ez másként a borok világában?
Narancsbor – újdonság az ősidőkből
Újra felfedeztük a spanyolviaszt? 21. századi hóbort? Natúrbor 2.0? Igen is, meg nem is. Időről időre felbukkan a magyar borfogyasztók előtt egy titokzatos kategória: a narancsbor, mégis keveset tudunk róla.
Đurđić Borászat (Szerbia, Karlóca, Szerémség) Probus, 2021
(Bérczessy) Már-már marhavér textúrájú és színű folyadék omlik olajosan elénk a palackból. Az érzékek tintája ez, poharam a kalamáris, nyelvem a penna hegye... Üdén telt, rozmaringillat árad belőle – olyan, amit forró-illanó nyári zápor után érezni, amikor rásüt a nap a növényre. (Ha forralt bort készítenék belőle, szinte csak melegítenem kellene.) A kétezres évek elejének mára kissé ódivatúvá lett villányi nagy vöröseire hajaz íz-emlékezetemben, orromba karamellizált zöldségek komplex édessége érkezik, miközben aszalt meggyes, pisztáciás ízekkel kerekedik íze a számban, ezeknek azonban már kicsit viaskodnia kell a Probus uralomra törő alkoholkarakterével. És ez így rendben is van, nem akarok kételkedni abban, hogy egy nehézfiúval ülök egy asztalnál. Tetszik a stílusa, nem érdekel, hogy hány karátos a fux a nyakában. (És ha már: italunk barbecue oldalasért kiált! De ezt majd legközelebb...)
(Csécsi) A pohárban sötét rubin színben csillan, a széleit már megfestette az idő: picit téglás, mint egy antik könyv lapjainak széle. Illata közepesnél erősebb: érett áfonya és dohányfüst, egy csipet fűszer, egy kocka étcsokoládé. Az alkohol is teret kér magának, nem is túl diszkréten. A korty nem múlja alul a várakozásokat: erős közepes sav, markáns, telt, kerek tannin – egy ideig ez a jegy viszi a szót, néha túl is beszéli a gyümölcsöket. A 15%-os alkohol sem marad észrevétlen, jelenléte határozott. Az ízvilágban a gyümölcs inkább lekváros jellegű, sűrű és koncentrált, mellette étcsokoládé, kis füstösség. A lecsengés nem hosszú, de határozott, mint egy jó kávé utóíze. Újrakóstoláskor bonbonmeggy bukkan elő benne – mint a tavasszal levetett télikabát zsebéből a régi mozijegy. A Probus egy másik világ borának tűnik: mintha egy másik kultúra szájízére, egy idegen asztaltársasághoz hangolták volna. Aki kedveli a koncentrált, mély hangú, magas alkohollal bíró vörösborokat, ebben a Probusban gazdag élményre talál. Az igazi arcát azonban akkor mutatja meg, ha nemcsak a palackot, hanem a hozzá tartozó tájat is megnyitjuk: ha megmásszuk érte a Tarcal emelkedőit, vagy ha a Duna partján, egy karlócai étterem teraszán kortyoljuk tűzforró csevap, hűsítő sopszka saláta és zsibongó asztaltársaság kíséretében.
(N. Fejérváry) „Bimbózok, kinyílok, virágzok” Hol láttam már ilyet? Ilyen lilás-tintás, fröcskölős áfonya színt. Megvan! Villányban, amikor Kékoportót ittam. Igazi gyümölcsleves, várom, hogy fekete ribizli héja buggyanjon ki a palack száján. Nem buggyan. Viszont olyan virgonc a pohárban, olyan ide teszem, oda teszem táncot jár, mint csípőre tett kézzel a táncházi Milica. Az illata is egész olyan. Bűzlik az örömtől. (Közben Goran Bregovic üvölti a mikrofonba angolul – if jú dont gó krézi, jó ár nát normááááál! Működik a YouTube algoritmus, na!) De az illatára vissza: cseresznye (mint a szája), szilva (mint a…), égetett cukor és (nem hazudok!) garatra tapadós tannin. Aztán – még mindig az illatában – tolakszik a meggy féltékenyen, élénkül az alkohol, ahogy pirosodik az arca a táncban. Derékon kapom (vékony, izmos a teste), épp ideje már, belecsókolok, feszes a csókja, mint a sejhaja, seje-haj! Tele van élettel, vibrálnak a savai, szépen húz a csersav, inkább a szőlőé, mint bármi más fáé, ahogy megtelepszik a nyelvemen, földes-céklás lesz az íze meg eső után szedett meggy. Hevül-hevül az alkohol, kicsit ki is nyújtózik a kortyból, mint egy elhibázott szemtelenség a flörtben. De meg is édesít, tud ilyet, Merlot-ban legtöbbször, de ez nem francia lány, balkáni fruska pedig. Mikor már unnám meg, mandulát roppant a fogaival, aztán fűszereket szór az arcomba, kapor és kakukkfű kavarog a körtáncban. Jurijjjjj, üvölti Goran. Talán az ő nője ez a Milica. Valaki elsüt egy Kalasnyikovot. Jobb lesz menni.
Plantaže Borászat Vranac Pro Corde (Montenegró) 2020
(N. Fejérváry) „Körülcsókolnak a nyári szelek” Milica után el kellene hallgatnom, de dugópróbával kezdek egyből. De milyen illata van, ennek már nem is öröm, hanem mennyei elégedettség (amúgy belga csokoládé, de a hangulata legalább olyan fontos, mint a megfejtése). Vagy több is annál: a téglás veresség a csúcson visszavonult borok (és asszonyok) első pírja, ami már nem a szerelemé, hanem a fáradásé. De itt erről szó sem lehet, fiatal ez még, öt éve még tőkén volt, Skhodrai-tó melletti tőkék kocsányán Montenegróban. Ahogy úszik a kehelyben, abban is inkább kellem bujkál meg hamiskás mosoly, mint nyugalmazott cédák ásító kedélye. Az illata meg! Szamócalekvár, csoki fondü, felharapott nyers hús, ibolya (Kadarkákkal kergetőzött Skadarban?), zöldes-poloskák buké (átteleltek?). Megnyalom, mert ennyi titkot csak szájjal lehet megfejteni, és eláraszt a cseresznye, szilvamag fészke (az a ráncos-recés középütt, tudják), túlérett meggy, füstös paprika, éppen nem sok tannin. És akkor rájövök a zöldre is: ez a tannin nem a hordó, hanem a szőlőkocsány csersava, bogyószárak kesernyéje. És, ami zöld, az sosem öreg. Megrázza az üstökét, kócos lesz, mint egy féktelen kamasz, humora is van. (Itt és ekkor kezd erőre kapni a végig benne lappangó fekete ribizli és a magaslati Syrah.) Amikor visszakalandozom hozzá nem sokkal később, élénkebb, mint volt, buja, zabolátlan, életre kelti a levegő. Hűvös tavasz van, de most körülcsókolnak a nyári szelek.
(Bérczessy) Személyes kedvencem ez a fajta, amióta jó húsz éve először ízleltem Montenegróban: szívbéli folyadék, amire nem tudok elfogultság nélkül gondolni. Azóta, ha hozzájutok, mindig veszek egy-két palackkal. Szeretem. Mostani tételünk orrba érkező első molekulái ibolya és orgona esszenciát hordoznak, ehhez társul a nyitott kéményes nyári konyhák füstös illata. Színe bársonyos sötétbíbor. Íze egyszerre gyümölcsös és földes, frigyre lép a szeder és a cékla, az ég és folyó, a hegy és a tenger. Montenegró veleje ez. Bár mostani borunk maholnap öt esztendős, még messze nem mutat meg mindent magából; érezhető nyerseségében is magával ragadó. Amúgy meg: a Vranacnál felejtsük el, amit tudunk-gondolunk a vörösekről! Ez bizony valami más, mugliknak nem való.
(Csécsi) A Vranac nem kér engedélyt a belépéshez – sötétvörös, komoly testtel foglalja el a helyét, elegáns és kissé titokzatos. Illatában feketeribizli és hordófűszerek nyitják a sort, majd jön a bőr, a kávé, a feketebors. A háttérben gomolyog – mintha a szomszéd szobából szűrődne át – egy enyhe dohányillat. A korty eleinte szigorú: magas sav, erőteljes, kissé zöldes tannin – mintha még nem bízna bennünk. De aztán lassan megnyílik. Előkerülnek a fekete bogyós gyümölcsök, amelyek dekantálás után aszalt jelleget öltenek. Valahol a háttérben megvillan egy különös, almás aroma – mint amikor egy borospince mélyén gyümölcsös ládák közt sétálunk. A garatban kivirágzik az alkohol, a lecsengés hosszú, koncentrált. Ez a bor nem rögtön kínálja magát – időt kér, és cserébe rétegzettséget ad. A Vranac az a vendég, aki nem szaporítja a szót a vacsorán, de akinek a mondatain még napokkal később is eltöprengünk. Aki gyors válaszokat keres, nem biztos, hogy megérti. De aki időt ad neki, aki hajlandó bejárni az ízek és jelentések ösvényeit, az valami lényegit kap vissza. Olyan, mint a szülőhelye: ahol a szelíd tengerpart fölé szurdokok magasodnak, ahol az életöröm harsány, és ahol a történelem kéretlenül odatelepszik az asztalokhoz.
Da bibere: a zalai Megváltó
Bakonyi Károly egyetlen államilag elismert kékszőlőjének bora került most elénk.
