Egy friss tanulmány szerint a csontlágyulás nem csak az ipari forradalom idején számított népbetegségnek, hanem már kétezer éve is sokan szenvedtek tőle.
Noha már az ötvenezer éve élt neandervölgyi embereknél is kimutatták, az angolkórként is ismert csontlágyulást alapvetően az ipari forradalom egyik „népbetegségeként” tartották számon, amikortól sok ember kezdett élni városi környezetben, ahol jellemző volt a légszennyezés és a kevés napfény.
A napfényhiány miatt a szervezetben fellépő alacsony D-vitamin-szint következtében csökken a kalcium és foszfor felszívódása a belekben, amely kóros csontelváltozásokat eredményez: dongaláb, a gerinc, a medence és a mellkas torzulása, egyes csontok megvastagodása, például a térdben, a csuklóban, a bokában. Az angólkorban elsősorban a gyerekek szenvednek, mivel náluk a csontozat még fejlődik, ám a D-vitamin-hiány a felnőttekre is kihat, mi több, a betegségre való hajlam öröklődhet is.
Egy friss tanulmány szerint azonban a csontlágyulás nem csak modernkori nyavalya, hanem már az ókori rómaiak idején is sokan, leginkább a háromévesnél fiatalabb gyerekek szenvedtek a napfényhiánytól. A kanadai McMaster University, a brit kormányzat műemléki környezetet védő Historic England nevű szervezete és a szintén a műemlékvédelmben aktív English Heritage Trust közös kutatása tizennyolc római kori temető 2787 csontvázát vizsgálta Észak-Britanniától Dél-Spanyolországig, köztük Róma kikötőjét, Ostiát is. Eredményeiket az American Journal of Physical Anthropology című szaklapban publikálták, amelyet az amerikai CNN hírtelevízió honlapja is idézett.
Vizsgálataik szerint függetlenül a ködös Albiontól, vagy épp a napfényes Hispániától, nagyjából minden huszadik gyerek D-vitamin-hiányos volt (5,7 százalék), míg a felnőtteknél ez az arány 3,2 százalék körül mozgott. Ez ugyan nem olyan súlyos mértékű, mint az ipari forradalom idején vagy mint ma Nagy-Britanniában – ahol egy 2014-es egészségügyi felmérés szerint kortól és nemtől függően a gyerekeknél ez az arány 8–24 százalék között, míg a felnőtteknél 20 százalék körül van –, ám mégis azt mutatja, a római korban is problémát jelenthetett. Külön érdekes azonban, hogy az ókori minták alapján nemigen akadt különbség a városi és vidéki lakosság között, miközben a korábbi tapasztalatok szerint – ahogy azt például a viktoriánus kori Angliában megfigyelték – a csontlágyulásnak inkább az indusztriális, az ipari szennyezés miatt jobban sújtott környezetben kellett volna jelen lennie.
[caption id="attachment_5284" align="aligncenter" width="2400"]
Az ókori Ostia utcahálózatának látképe a fórumkörzet mellett álló egyik tömbház harmadik emeletéről. (Fotó: Balogh Roland / Magyar Hang)[/caption]Ez elsőre meglepő lehet, ahogy a korszakválasztás is, bár mindkettőre akad teljesen racionális magyarázat. Az antik Róma gazdaságát a forrásokból (irodalmi szövegekből, papiruszokból, feliratokból stb.) nyert információk alapján, kiegészítve azokat modern kutatási eredményekkel, a gőzgép és az elektromosság feltalálása előtti premodern világ legfejlettebbjének tekinthetjük. Ahogy korábban Grüll Tibor A Római Birodalom gazdasága című hiánypótló monográfiájáról írt recenziónkban jeleztük, ezt igazolják többek között a korabeli légszennyezettségi adatok is. A grönlandi jégmagok kilencvenes évekbeli vizsgálata ugyanis megmutatta, hogy a levegő nehézfém-szennyezettsége az ókori római gazdaság csúcskorszakában, vagyis a Krisztus utáni I–II. században akkora mértékű volt, mint az első ipari forradalom idején.
A kérdés már csak az, miért nem volt nagy különbség a napfényhez jutás tekintetében a római kor vidéki és városi lakossága között? Ugyan a magyarázat provinciánként mutat némi eltérést, de mégis egy tőről fakad, egyúttal következménye a római életmódnak, lakhatásnak. Simon Mays, a tanulmány egyik társszerzője szerint a közös nevező a gyerekek négy fal közé zárása. A ködös, kevéssé napos Britanniában a hidegebb, zord idő, valamint az elvadultabb táj miatt a szülők gyakran nem engedték ki a szabadba a gyerekeket, egyúttal ők is több időt töltöttek bent, így a felnőttek továbbadták a D-vitamin-hiányt a születendő utódoknak is. S hogy a helyzet a déli, napfényesebb mediterrán tájakon sem volt jobb, azt az építészeti, lakhatási szokások okozták.
[caption id="attachment_5291" align="alignleft" width="800"]
Fedett oszlopcsarnokból és sötét sikátorból bőven akadt Ostiában, a szegényebb negyedek gyerekei nem sokat találkozhattak a napfénnyel. (Fotó: Balogh Roland / Magyar Hang)[/caption]A római lakóház ugyanis kifelé zárt konstrukció volt, kevés és kis méretű ablakokkal, így a fény alig-alig jutott be – leginkább a felül nyitott központi helyiség, az atrium tetőnyílása felől érkezett. Nem volt jobb a helyzet a többemeletes bérházakkal, valamint a közöttük kacskaringózó szűk sikátorokkal sem, ahová szintúgy alig szűrődött napfény. A kevéssé tehetős városrészekben, nyomornegyedekben – akadt belőlük bőven – felcseperedő gyerekek így folyton árnyékban szaladgáltak.
Nem volt ez másképp Ostiában sem, ahol – miként arról a tanulmány másik szerzője, Megan Brickley, a McMaster University kutatója is említést tett – szintén sok volt a szűk sikátor, a fedett oszlopcsarnok. A bérházaknak pedig ugyancsak kis ablakaik voltak, és egész tömbök csak a központi udvarról kaptak némi napfényt. Ráadásul e lakónegyedekben még sötétebb lehetett, mivel a háztömbök akkor még magasabbak voltak – a felső szintek mára sok helyen leomlottak.
Tágas, napfényes belső nagykertekkel szegélyezett városi villákat csak a leggazdagabbak, a szenátori és lovagrendiek, vagy a városvezető arisztokrácia engedhetett meg magának.
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
