A gazda a gereblye nyelére támaszkodva nézi, amint az autó begördül a faluba. Én a kormányba kapaszkodva nézem, amint a gazda méreget engem, miközben az autóval begördülök a községbe, Kunpeszérre. Hiba. Mert a kígyót csak késve veszem észre. Éppen átkel az úton, igyekszem a két kerék közé venni, hogy ne üssem el. Sikerül. Féknyom a fáradt aszfalton, óvatos tolatás, hogy lefényképezzem, de már csak azt láthatom, ahogyan a magas aljnövényzet közt belekanyarodik az út melletti csatornába.
– Miért nem gázolta el, maga barom? – kérdezi a paraszt.
– De hát csak egy vízisikló volt – válaszolom önérzetesen, ám nem hatom meg az öreget. Hátratolja ősz fején a zsíros svájci sapkát, majd ezt mondja: minden kígyót meg kell ölni. Azután legyint, és gereblyéz tovább.
Veszélyben a rákosi vipera
Én is gereblyézem. A fejemben a gondolatokat, mert nem a közbiztonság szempontjából piti siklók, hanem egy sokkal nehezebb ügy, a rettegett a viperák, jelen esetben a rákosiak miatt jöttem ide, ezeket ugyanis a falu határában tenyésztik államilag. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága a 2018 tavaszán közölte, hogy egy határon átnyúló együttműködési programmal, erdőirtással növelik a kihalással veszélyeztetett rákosi vipera élőhelyét. A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) a magyar gerincesek legveszélyeztetettebb faja, vadon élő állományát a szaporításuk előtt 500 példányra becsülték. Ráadásul ez az alfaj (a rákosi a parlagi vipera alfaja) mindössze Magyarország két területén: a Hanságban és a Kiskunságban maradt fenn.
Talán két évünk van az élővilág pusztulásának megállítására | Magyar Hang
A természetpusztítás hátterében lévő mozgatórugó a túlfogyasztás, a túltermelés, a piac uralása, a mindenáron való profitszerzés, a luxus életmód.
A falu szélén virágzó Hubertus Sörözőnél találkozunk Péchy Tamással, a Rákosivipera-védelmi Központ vezetőjével. Azért itt, mert ez az egyetlen értékelhető tájékozódási pont a településen. A központ kint van a környező tanyavilágban. Pont úgy néz ki, mint egy bolgárkertészet: csinos kis parcellák mindenütt, csak itt nem hónapos retek nő, hanem évelő vipera. Nem látjuk őket, elbújtak a tűző nap elől, amit tulajdonképpen csak a remélt fotók miatt bánok.
Beesnek az első lyukba
– Mi a baj az erdőkkel? – kérdezem Péchyt, hogy eltereljem a figyelmet a fűből rám leselkedő több száz mérgeskígyó tényéről.
– Az, hogy elfoglalták a magaslatokat – válaszolja. Más gyeplakó fajokkal együtt a vipera is leszorult a mélyebb térszínekre, miután az 1800-as évektől elkezdtük szabályozni a folyókat, ezzel leszárítottunk területeket, amiket beszántottunk, beerdősítettünk. Maradtak a mélyebb térszínen lévő területek, ahol 5-7 évente nagyon magas a vízállás. Ilyenkor a talajlakó állatok belefulladnak a telelőüregeikbe. A vipera, a gyíkok, a siklók, az ürge nem mennek el egy kilométerre, hogy a dombon biztonságosan telelhessenek, beesnek az első lyukba, aztán vagy sikerül átvészelniük a zord időket, vagy nem.
Hogy miért nem mennek odébb? Az emberi beavatkozás a természetbe csupán másodpercnyi idő az evolúciójukban, nem tudnak ilyen gyorsan reagálni. És hát ezek a fajok a réten élnek, nem az erdőben.
Fű kell nekik
A rákosi vipera Európa legveszélyeztetettebb mérgeskígyója. Ami a megmaradt élőhelyeken sem érzi jól magát. Mert jött az ember, csutkára lekaszálta a réteket, ami nem volt jó semmire: se takarás, se táplálék, se búvóhely nem maradt a talajlakó állatoknak. Most ezeken a területeken tilos a kaszálás, csak legeltetni szabad, arra is odafigyelnek a szakemberek. A gazdák állami támogatást kapnak, ha betartják a szabályokat. Nem annyi állatot tartanak, amennyit szeretnének, nem akkor hajták ki őket, amikor akarják.
Hiú(z)ság vására | Magyar Hang
Miért ezzel a szerencsétlen, Magyarországon fokozottan védett hiúzzal népszerűsítik a preparátorversenyt?
– Megpróbálunk odafigyelni – mondja Péchy Tamás –, hogy a térségben olyan gyepszerkezet maradjon meg, ami megtermeli a viperáknak a fő táplálékukat, a tücsköt, sáskát, szöcskét. És hogy búvóhelyet adjon, mert a kiskígyót megeszi minden: a kis négylábútól a nagy négylábúig, a kismadártól nagy madárig bármi. A rákosi viperának akkor van esélye az életben maradásra, ha dúsabb, magasabb füvű területen él.
Sokkal rosszabb volt a helyzet, mint gondolták
A hatalmas, traktor elé köthető gépkaszák 100 hektárt 1 nap alatt teljesen levágtak. Augusztus végére, a vonulás előtti gyülekezéskor nem volt ritka, hogy több száz bíbic, gólya, egyéb madarak várták a terített asztalt, amit a levágott fű adott meg nekik. A rákosi viperák száma a 80-as évek közepére jelentősen lecsökkent, a szakemberek a 90-es években kezdték el szisztematikusan felmérni, hogy hol mennyi egyed maradt. Ekkor döbbentek rá, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint gondolták. Beszédes tény, hogy a rákosi vipera a nevét adó területről, Budapest XVI. és XVII. kerületéről a város terjeszkedése miatt teljesen eltűnt.
A rákosi vipera 1974 óta védett, 1988 óta fokozottan védett, 1992-től pedig természetvédelmi szempontból a legkiemeltebb kategóriába tartozik, természetvédelmi értéke egymillió forint. Kizárólag Magyarországon fordul elő, bár a karcagi birkapörkölttel, magyar nótával, védőnői szolgálattal ellentétben nem hungarikum.
„A kígyót ütni-vágni kellett”
Megmentése úgy kezdődött, hogy Péchy Tamásék 2004-ben engedélyt kaptak huszonegynehány állat befogására, hogy szaporíthassák őket. A telepen azóta két és félezer állat született. A szakemberek 2010 óta engednek szabadon viperákat, eddig körülbelül 500 példányt helyeztek ki.
A visszatelepítés körülbelül 30 százalékos túlélési eséllyel kecsegtet. Ahogy Péchy Tamás fogalmaz, nagy a predációs nyomás, azaz brutálisan sok ragadozó (például róka, borz, egerészölyv, más madarak) fogyasztja az állományt. Ezért itt, a központban villanypásztor és háló védi a bolgárkertészeti parcelláknak kinéző keltetőket. A szakember szerint úgy 25 év kell még ahhoz, hogy stabilizálódjon az állomány. Akkor talán majd ezt a telepet is be lehet zárni.
Gyűjtsd a tőkét, döntsd a fát | Magyar Hang
A JEFTA-tól az erdőt: elképesztő természeti károkat okozhat a szabadkereskedelmi egyezmény.
Egyelőre viszont maradnak a kiábrándító tények: a kunpeszériek elbeszélése szerint régen egy délelőtt 40 kígyót fogtak, most 40 nap alatt egyet sem. Nem ez a lényeg, de nagyon érdekel, vajon miért fogtak meg régen a fiatalok annyi kígyót.
Rákosi és a rákosi
– Ez volt a korszellem – válaszolja Péchy Tamás –, a kígyót ütni-vágni kellett. Nem csodálkozom, hiszen már Zrínyi Miklós is azt írta a Szigeti veszedelemben, hogy „Csusz haszontalanul rút kigyó az réten”.
A rákosit – amit Rákosi Mátyás pajtás kedvéért parlaginak kellett hívni, de nem csak a róla elnevezett korszak idején, hanem egészen 1989-ig –, ha nem verték agyon, akkor iskolai szertároknak, terraristáknak fogták be. Ennek a kígyónak jó volt a feketepiaci értéke, terráriumban viszonylag jól tartható rövid távon, nyugodt állat, gyenge a mérge. Olyannyira, hogy a szakemberek az alfaj leírása, 1893 óta nem tudnak halálos marásról. Mérgének hatása egy méhcsípésnek felel meg, de azért néhány napos ágyban hánykolódást is eredményezhet.
– Hogyan lehet egyáltalán megtalálni? – kérdezem. Méhcsípés ide, méhcsípés oda, a mosoly az arcomon nem őszinte. Itt vagyok több száz vipera között, de egyet sem látok, ami az álmoskönyv szerint nem túl biztató helyzet.
Felmelegíti a testét
– Igen, nehezen detektálható állat, nem úgy, mint egy madár – válaszolja Péchy, egy tovalibbenő barna rétihéjára mutatva. – De vannak időszakok, például a délelőttök – teszi hozzá –, amikor előjön felmelegíteni a testét.
Gyorsan rápillantok az órámra: szerencsére elmúlt dél. Persze nincs ez időhöz kötve, a rákosi vipera szereti 24-28 fokosan tartani a testét, ha úgy adja ki az idő, most is kijöhet napfürdőzni. Nem úgy adja ki, ezért mi megyünk be hozzá. Illetve ugye hozzájuk.
A parcella közepén lefordított virágcserép áll. – Figyeljen – figyelmeztet Péchy –, ha felemelem, gyorsan elinalnak.
És tényleg. Persze eszük ágában sincsen ránk támadni, mennek az árnyék felé. A genetikai vizsgálatok alapján összepárosított viperáknak átlagosan tíz utóda születik (elevenszülők) 2,5 grammos súllyal, a csöppségek négy évig növekszenek a telepen. Egy kifejlett példány 50-60 centi hosszú. Nem mélyültem el a megfigyelésben, de egyedi rajzolatuk van, a mamájuk fényképről is felismerné őket. Naponta étkeznek, a fővárosi állatkert tenyészt nekik egyenesszárnyúakat (tücsköt, sáskát, egyebet).
Eltűnnek a szabadban
Míg én lábujjhegyen fényképezek, a szakember arról beszél, hogy ki kell elemezniük az eredményeket, mert kevésnek tartják a szabadban életben maradó példányokat. – Lehet, hogy ez monitoring-probléma – mondja –, mert nem találunk meg eleget, lehet, hogy nevelési gond.
– Mit vesztenénk, ha nem lenne ez a kígyó? – próbálok cinikuskodni.
– Semmit, még a tápláléklánc szempontjából sem, mert az ugye már régen fölborult. És az ember szempontjából meg végképp semmit. Mindig elmondom, hogy nem is a kígyóról szól elsősorban ez a történet, hanem a gyepekről, élőhelyekről. Az útépítő munkás hétköznap legyalulja a réteket, mert kell az új sztráda. De vasárnap ő is ide jön piknikezni, hallgatni a madárdalt, nézni a virágokat. Kell az embernek szellemi táplálék és a gyep.
Helikopterekről dobálták a viperákat?
Visszafelé megállunk a Hubertusban egy kávéra. – Mit szólnak a telephez? – kérdezem kevergetés közben.
– Legalább jól lakik a gólya – válaszolja az egyik vendég a söröskriglijének.
– Egyszer egy haver kisütött egyet, és kergetett vele, hogy egyem meg – mondja a másik másfél deci kevert mellől.
– Viperát láttak már?
A társaság nagyobbik fele nem, egy fülbevalós nagyfröccsöt fogyasztó férfi viszont állítja, hogy többet is.
– Úgy 20 éve még megvolt a földünk, egyszer éppen dohányt szedtünk, amikor helikopterekről kezdték dobálni a viperákat. De annyit, hogy abba kellett hagyni a munkát és hazamenni.
Ezen a ponton mindenki elszörnyülködik és rendel még egy kört.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 1. számában jelent meg, 2018. május 18-án.
