Március végén, április elején köszönt be a medvehagyma (Allium ursinum) szezonja, ilyenkor nincs olyan nap, hogy ne kerülne asztalra ebből a zöld aranyból. Bár az utóbbi pár évben vált igazán közkedveltté – olyannyira, hogy védetté is kellett nyilvánítani –, története régre visszanyúlik: a germán és a kelta törzsek is előszeretettel fogyasztották. Az ókori görögök a kakasviadalokon használták, míg Ovidius idejében inkább nemi izgatószerként alkalmazták, Nagy Károly pedig kötelezővé tette a termesztését. Ősi nevét a germánok adták a barnamedvéről, de vannak, akik úgy tartják, a téli álmukból felébredő medvék tisztították meg ezzel a gyomrukat, innen az elnevezés.
Nekünk azonban nem csak ez az egy kifejezésünk van rá, hívjuk még vadfokhagymának, jurdának, sajamásnak, erdei, kígyó-, sási, boszorkány-, de még poroszhagymának is. A bükk és a gyertyános-tölgyes erdők lakója ez az egyszikűek osztályának spárgavirágúak rendjébe, ezen belül az amarilliszfélék családjába tartozó faj. A hivatalosan védetté nyilvánított területeken kívül bárhol szedhetjük, ahol megterem, itthon főleg a Mecsekben (Orfű környékén például a Fokhagymaszagú-völgyben) és a Gerecsei Tájvédelmi Körzetben találni belőle bőven. Szezonja májusig tart, de leveleit addig érdemes leszedni, míg a fehér, csillagszerű virágai megjelennek, ugyanis ekkor a legízletesebb. Szüreteléskor mindig ügyeljünk arra, hogy csak a levelek felét szedjük le egy-egy tőről, mert így nem gátoljuk meg, hogy virágozzon, és a magok újra elszóródhassanak. Vigyázzunk arra is, nehogy összetévesszük a mérgező gyöngyvirággal. Hogy biztosra menjünk, dörzsöljük meg a leveleket, ha fokhagymaszagot árasztanak, akkor nem lesz bajunk.
Szinte nincs olyan kór, amire ne lenne gyógyír a medvehagyma: csökkenti a vérnyomást, a vércukor- és a koleszterinszintet, javítja az emésztést, tisztítja a vesét, gyógyítja a sebeket, erősíti az érfalak rugalmasságát, antibakteriális hatásának köszönhetően enyhíti a gombás bőrfertőzéseket, de magas a K- és C-vitamin-tartalma is. Bár frissen a leghatékonyabb, de a leveléből készített tea kiválóan gyógyítja a felső légúti megbetegedéseket. „Az örökké betegeskedő embereknek, a sömörös, pattanásos, korpázó arcbőrűeknek, a reumásoknak és görvélykórosoknak úgy kellene tisztelniük a medvehagymát, mint az aranyat” – Johann Künzle svájci protestáns lelkész és természetgyógyász így írt róla az 1911-ben megjelent gyógyfüves könyvecskéjében, a Chrut und Uchrutban.
Illatában és ízében a fokhagyma jegyei dominálnak, de aromája a snidlinghez is hasonlatos, ahogy van benne némi a spenót értékeiből is. Önmagában is remek eledel, de salátában remek társa a reteknek és az uborkának. Lehet belőle krémleves, főzelék, tésztába töltelék, új szintre emelhetjük vele a rakott krumplit, vagy megspékelhetjük vele a húsgombócot, keverhetünk belőle fűszervajat vagy valamilyen mártást, belesüthetjük pogácsába, de akár fűszerolajként vagy pestóként üvegekbe is tölthetjük, hogy későbbre is legyen elegendő muníciónk. Bár hallani olyan elvetemültekről is, akik bort és pálinkát is készítenek belőle.
Medvehagymapesto
Hozzávalók: 1 nagy csokor friss medvehagyma 1 marék fenyőmag 5 dkg parmezán sajt 1 dl olívaolaj só, bors A medvehagymát megmossuk, szárazra töröljük, majd feldaraboljuk. A többi hozzávalóval együtt aprítóba tesszük, és selymesedésig turmixoljuk, végül sózzuk, borsozzuk. Nemcsak tészták tökéletes kísérője, de akár szendvicsre is kenhetjük. Üvegben, tetejére öntött olívaolajjal 2-3 hétig eláll.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/14. számában jelent meg április 1-én.
