I van Patzaichin a román kenuslegenda: négyszeres olimpiai és nyolcszoros világbajnok. A Duna-delta szülöttje, egy lipován nemzetiségű halászcsaládból. Sportsikerei után a szülőfalujába, a Mila 23 nevű halásztelepülésre vonult vissza, országos hírű egyesületet hozva létre a térség felemelésére: hagyományőrzéssel, gasztronómiával, turizmussal foglalkozott 2021-es haláláig. Pragmatikus ember lévén nem szerette a bürokráciát, ezért 2016-ban saját koncepciót alkotott az úgynevezett Helyi Gasztronómiai Pontok létrehozására, és ebből 2018-ra jogszabály lett Romániában. Ma már közel félezer ilyen családi étterem működik az országban, ahol helyi receptek szerint és helyben termelt alapanyagokból készült házias ételeket kóstolhatunk.
Tavaly augusztusban a „Románia vonzó” (Romania Atractiva) elnevezésű turisztikai kezdeményezés meghívott egy főként külföldi újságíróknak szánt sajtóútra. Zsúfolt programot szerveztek, a fél életünket egy kisbuszban töltöttük (keleti szomszédunk területe két és félszerese Magyarországénak), de a kedvenc részem az volt, amikor kis falvakban álltunk meg, hogy helyi portákon költsük el az ebédet. Sokat járok Romániába (különösen Erdélybe), de bevallom, ezekről a gasztropontokról eddig nem hallottam.
Ezek olyan egységek, amelyeket vidéki házak magánkonyháin lehet létrehozni – városban nem, csak falvakban vagy akár tanyákon is –, ahol egyébként nem élne meg egy étterem. Egyszerre legfeljebb tizenkét főt lehet asztalhoz ültetni, csak a családtagok dolgozhatnak itt, és legalább 66 százalékban saját termelésből, illetve környékbeli termelőktől származó alapanyagokból kell főzni, helyi receptek alapján. Létrehozásuk nagyságrendekkel egyszerűbb, mint egy étteremé: csak az alapvető higiéniát kell betartani (például legyen hideg és meleg víz, nem lehetnek penészesek a falak, lennie kell gáztűzhelynek és hűtőszekrénynek, illetve tisztán kell tartani mindent). Az ételnek aznap kell megfőnie (másnap már nem szolgálható fel), de bátran lehet a kamrában lévő dolgokat használni (lekvár, befőtt, eltett savanyúság, szörp, zakuszka, hústermékek), amelyek megfelelnek a feltételeknek. Ezek nem vendéglők, hosszú étlappal; a szabály szerint legfeljebb kétféle lehet mindenből: előételből, levesből, főételből és desszertből, de rendszerint csak egy-egy van. A helyi gasztronómiai pontok létrehozása hozzájárul a térség fejlesztéséhez, hiszen nemcsak új munkahelyeket jelent, de lehetőséget is teremt a saját gazdaságból származó alapanyagok és a helyi termékek felhasználására, valamint fejleszti a turizmust: hogyan lehetne egy régió gasztronómiáját jobban megismerni, mint egy család konyhájában? Egy családnak egy ilyen gasztropontja lehet, akár a legegyszerűbb vállalkozási formában.
Ráadásul egy falusi portán nem nagy kihívás egyszerre tizenkét embert asztalhoz ültetni – a különféle családi eseményeken vagy piros betűs ünnepeken ez amúgy is gyakran előfordul. Székelyföldön valamiért még nem terjedt el nagyon a rendszer: Hargita megyében jelenleg csak nyolc ilyen gasztropontot találunk, Kovászna megyében pedig egyet.
A tavaly augusztusi sajtóút szervezői egy Medgyes melletti román, egy Nagyszeben környéki szász és egy torockói magyar portára hívtak meg ebédelni, de egy beugrás erejéig még sok minden mást megkóstolhattunk a családi konyhákból: például Berethalomban a szász Hanklischt (kovászos tésztával, tojás, vaj, tejszín, túró és gyümölcs hozzávalókból készül), vagy egy román pakulár esztenán a juhtejből készült vajat és a zsendicét.
Szászföldön egy csempekészítő családnál ebédelhettünk (a kiadós étkezés után megnézhettük a házigazda műhelyét is a jellegzetes, vagyis kék-fehér csempekályhákkal) Kisdisznód (románul Cisnadioara, németül Michelsberg) településen. A román porta Axente Severben (Asszonyfalva) volt (Frauendorf helyi gasztropont), ez a Via Transilvanica turistaút egyik pecsételőállomása, és fantasztikus savanyúságaik, sajtjaik és bográcsban főtt főételeik voltak. Torockón a magyar konyha választéka a tárkonyos pityókaleves füstölt hússal vagy házi tyúkhúsleveles volt; főételként csirkecomb zöldséges rizzsel és csalamádéval vagy töltött káposzta csülökkel és torockói tejföllel volt az opció; desszertnek pedig barackdzsemes palacsinta és szilvás gombóc közül lehetett választani.
Mint a fentiekből látható, eddig csak erdélyi gasztropontokba sikerült eljutni, pedig a legtöbb ilyen – nem véletlenül – Tulcea (azaz Tulcsa) megyében van, főként a Dunából kifogható halakra specializálódva. A kezdeményezés működik, rengeteg turistát vonz – jó tudni, hogy ezekre a helyekre ajánlatos előre bejelentkezni, mert ha nincs foglalás, nem biztos, hogy meg tudják osztani a családi ebédet.
Nem szándékom a bezzegromániázás, de a példa adott, Magyarország is lemásolhatná. Amíg nem lesznek nálunk ilyenek, a Romania-atractiva.ro honlapon magyar nyelven is segítséget kaphatunk a gasztronómiai túrákhoz.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/17. számában jelent meg április 25-én.
