Mindenkinél másképp jelentkezik az életközepi válság, melyet az anyagi lehetőségek is behatárolnak. Van, aki egy Mercedes-Benz G 500-as terepjáróval vigasztalódik, mint Rákay „Kétmillióanvagyunk” Philip, van, aki öregecskedő feleségét cserélné fiatalabbra, megint mások brüsszeli ereszeken csusszannak át kapuzárási pánikjukban.
Nekem a fentieknél konzervatívabb lehetőségek jutottak, anyagi helyzetem, ízlésem és nem utolsó sorban bátorságom okán. Elhatároztam, hogy kipróbálom a magyar főváros e-roller rendszerét, a Lime-ot. Oly’ sok coollistára kívánkozó arcot láttam már ezeken a közlekedési eszközön tovasuhanni napszemüvegben, felhajtott piképólóban, hogy éreztem, ez lesz az én eszközöm életközepi frusztrációim elnyomására.
Próbaútként egy nem túl bonyolult földrajzi probléma áthidalását választottam. A ferencvárosi szerkesztőségből kellett eljutnom a Jászai Mari térhez közeli fodrászomig. Az elején minden flottul ment, azt éreztem, hogy én is az e-rolleres laza pesti arcok közé kerülhetek. A szerkesztőség bejárata előtt parkolt egy másvalaki által otthagyott járgány, letöltöttem az okostelefonos alkalmazást, hozzárendeltem az iPay fiókomhoz, hogy minél egyszerűbben, a telefonommal tudjak fizetni, feloldottam, (ha ezt nem tesszük meg, hanem csak úgy ráállnánk, akkor megszólal a roller riasztója) és már indulhattam is. A legegyszerűbben úgy hozhatjuk működésbe a járgányt, hogy egy közepes lökéssel elindulunk és közben elkezdjük húzni az elektromos „gázt”.
A szabadság szellőjét éreztem nem túl dús hajamban és szakállamon, amikor elindultam vele. A maximális sebesség úgy 25 km/óra körül lehetett, ami a sétához szokott szervezetemnek száguldásnak tűnt. A kalandban engem követni igyekvő vad motorosoknak a tanácsom, hogy nagyon figyeljenek az apró kátyúkra is. Mert rettentő nagyot tud dobni a gépezeten egy apró lyukacska is. Az általam választott Lime-rolleren rettentő gyenge volt a fék, ezt is érdemes ellenőrizni elindulás előtt és inkább egy másik példányt választani, ha gyengének bizonyulna a fékezés.
A Nagykörútra kiérve azt a lehetőséget választottam, hogy ahelyett, hogy a járókelőket kerülgetem a belvárosban, a biciklisávot használom célom eléréséhez. Jegyezzük meg, hogy az e-rollerek a közlekedési senki földjén helyezkednek el: biciklinek nem bicikli, így azt a sávot legálisan nem használhatnók. A járdán közlekedni a járókelőkre nézvést, míg az autók között a rollersofőrökre nézvést életveszélyes. A vezetési élmény valóban élménynek nevezhető, különösen, hogy középkorú pocakosként ciszheteró férfiként előzhetjük a huszonéves szálkás hipsztereket. Ráadásul még rosszalló tekinteteket is begyűjthetünk a „hétköznapi” (értsd: nem rollerrel közlekedő) budapestiektől egy-egy merészebb manővert követően, ami szintén csökkentheti kapuzárási pánikunk erősségét.
Viszonylag pontosan, pár perccel a foglalt időpontom előtt érkeztem a borbélyhoz, leparkoltam a XIII. kerületi üzlet elé. Ekkor ért a sokk. Le akartam zárni az utat, amikor is az alkalmazás nem engedte ezt, ám csak annyit írt ki: „Itt nem parkolhatsz”. Gondoltam, valamiért – például a gyalogos lúzerek érdekei miatt – tiltott éppen azon pár négyzetméteren ott hagyni az eszközt, ezért arrébb gördültem kissé vele. Ám ott sem engedte befejezni az utat. A csavaros magyaros észjárás itt nem segít, ha nem történik meg a lezárás, akkor tovább ketyeg az óra, nem lehet csak úgy ott hagyni az e-rollert.
Ekkor már volt egy rossz sejtelmem, rákerestem, mi lehet a baj. Kiderült: az egész kerületben tilos megállni ilyen járművel, az angyalföldi önkormányzat határozott így. Ezt a lényeges információt az alkalmazás sem az elinduláskor nem jelzi, sem amikor tiltott területen akarsz parkolni. Csak annyit ír, hogy éppen ott nem állhatsz meg, de hogy az egész kerület no-go zóna az elektromos rollerek számára, azt neked kell kiderítened. Gondoltam, sebaj, van még pár perc a fodrászterminemig, átsuhanok a körút másik oldalára, az már az V. kerület, majd ott intek búcsút a járgányomnak.
Ahogy azt M̶ó̶r̶i̶c̶k̶a̶ Balázska elképzelte – mondta a fejemben lévő boomerhang. Ugyanis miután átkerültem az út túloldalára, kiderült: az V. kerület is tiltással sújtja tragacsomat. Ekkor már azt éreztem, hogy nem rolleres cool arc, hanem egy hülye lúzer vagyok. Visszaoldalogtam a Nyugati térig, melynek egyik oldala a liberális világnézet paradicsomához: a VI. kerülethez tartozik. Ez onnan is felismerhető volt, hogy az elhagyott e-rollerek kis dombokat képeztek. Hűtlen szeretőként az egyik ilyen kupac tetejére helyeztem a járgányomat és így végre lezárható volt az utam.
Majd felszálltam a hétköznapi emberek járművére, az úgynevezett villamosra, mellyel meg sem álltam a Jászai Mari térig. A villamoson senki sem nézett meg, hiszen egy voltam közülük és végre önazonos: egy átlagos középkorú férfi. Késtem a fodrásztól, de ember nem gyógyult még ilyen gyorsan ki az életközepi válságából. Nem akartam más lenni, mint ami vagyok. Már nem a gyalog vagy tömegközelkedéssel utazókat néztem le, hanem a kabriókban tovasuhanó, kapuzárási pánikos, kopaszodó koponyájukat bézbólsapkával fedő és elfedő egykori sorstársaimat.
A terápiám, ha jól meggondolom, még olcsó is volt, egy pszichológus, egészen biztosan többet kért volna egy kanapén fekvős, „akar-róla-beszélni?” kúráért: 1700 Ft-ot vont le a kártyámról a túráért a Lime e-roller, és 350 Ft-ot fizettem a villamosjegyért.
