Mivel sok olyan személy ajánlotta, akinek adunk a szavára, a közelmúltban felkerestük a Kicsi Japán nevű műintézményt. Az nem derül ki, a név arra utal-e, hogy egy kicsi Japán nyílik meg előttünk, ha betérünk a miniétterembe, vagy netán egy olyan úrról (vagy hölgyről) nevezték-e el, aki a japán nemzethez tartozik, és alacsony, netán a cégér egyben úgynevezett beszélő név, mint hogy a szerkesztőséghez és a Corvin mozihoz közeli étteremke kicsiny, valamint japán konyhát visznek.
Annak nyomát, hogy magyarok, európaiak egyáltalán járnának ide, viszont nem találtuk. A tulajdonosok amit lehet, japánul írnak ki, nem túl hosszas tartózkodásunk során európai személy rajtunk kívül nem jelent meg a helyen vendégként sem. Ez persze nem szegte a kedvünket, sőt, úrrá lett rajtunk a sokszor csalóka „ha a japánok itt esznek, akkor ez autentikus”-érzés, amely kivételesen nem tréfált meg bennünket.
Kezdetnek miszólevest (miso) rendelünk, ami sokkal gazdagabb, mint ami Magyarországon fellelhető, vagy amit Magyarországon megszoktunk. Egyrészt az ízek is tovább tartanak, mint az idehaza megszokott, ami egy olyan levesnél, amelynél rendszerint rettentően összpontosítanunk kell, nehogy elillanjon az ízhatás, nagy szó. Ha már ízhatás, talán úgy fogalmazhatunk a legpontosabban a Kicsi Japán miszóleveséről, hogy „tengeribb” ízű, mint amit eddig ismertünk. Ez persze sokaknak lehet taszító információ is, nekünk éppen ellenkezőleg. Még a levesben úszkáló zöld levélkéknek (a vakame nevű tengeri algának) is van íze, de legalábbis ízletesebb, mint másutt tapasztaltuk. A nagyevőknek viszont van egy rossz hírünk: az adagok illeszkednek az étterem elnevezéséhez.
A fentieken túl a Kicsi Japán nagy előnye, hogy az orrunk előtt folyik az egész ételkészítési folyamat, és a séf igazán művészi fokon és hagyományos készítési módszerrel űzi a szakmáját. Kézműves módon – mondhatnánk, ha nem volna elkoptatva ez a kifejezés. Már maga az étel elkészítésének látványa is esztétikai élményt nyújt a vájt torkúaknak.
De térjünk rá a szusi próbájára, az evésre! A Kicsi Japán szusijai olyanok, mint a miniétterem hangszóróiból szóló zene: halkak és lágyak. Kalifornia makit rendeltünk, és nem csalódtunk. Még a szurimi (rákrúd) is utóíz nélküli, ami ezen a hosszúsági körön több mint ritka. A nigirikről (hal, halikra rizs ágyon) éppen az ellenkezője igaz, mint amire nagyevő olvasóink figyelmét a miszóleves kapcsán felhívtuk. A nigirik nagyobbak, mint a szalagon futó szusis helyeken megszokottak. (Már aki azok minőségéhez hozzá tud szokni.) Megint csak megállapítható, hogy jobb minőségű halakat találunk a nigiriken, mint a magyar átlag, ami viszont azt is jelenti, hogy ugyan finomabb, ám kissé rágósabb a hal. És ez szusi esetében nem számít bírálatnak.
Sajnos nemcsak a minőség, de az árak is egy fokkal magasabbak, mint amit idehaza megszoktunk a szusiéttermektől, de aki színvonalat keres, ritkán megengedhet magának ilyen fényűzést. Ahogy a magyar gazdaság állapotát nézzük, egyre ritkábban.
Kicsi Japán (1082 Budapest, Üllői út 40.)
Ár/érték: ★★★★★
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/25. számában jelent meg június 17-én.
