Egy haszid zsidó férfinak legalább három kalapja van, Williamsburgben egész más stílus dívik, mint a Borough Parkban, a kalapok karimája pedig egyfajta rangjelzés: jól tudják ezt egy alsó-gödi magyar vállalkozásnál. A Sunemar Kalapház évi húszezer kalapot gyárt, nagy részüket Izrael és az Egyesült Államok zsidó közösségei vásárolják meg.
Magyarországnál szerencsésebb történelmű országokban nem ritka, hogy egy vállalkozás több generáción keresztül egy család birtokában marad. A mesterséget a szülők, nagyszülők örökítik tovább a gyermekeikre, unokáikra. Ők pedig a saját utódaikra. Sajnos Magyarországon az efféle családi tradíciókra épülő vállalkozások nagyon ritkák. Kevés fiatal talál örömet a felmenői munkájában. A gödi Sunemar Kalapház ezen ritka kivételek egyike. Százados Zoltán, a vállalkozás alapítója az 1960-as évek végén tanulta ki a szakmát az állami kalapgyárban, majd a 70-es években kisiparosként folytatta a munkát. A rendszerváltás után, 1992-ben alapította meg a vállalkozását, és kezdett tradicionális férfikalapok gyártásába saját technológiával. A gyári és a kézi (kisipari) eljárásokat ötvözve. A minőség hamar utat talált magának a világpiacra, az Egyesült Államok és Izrael zsidó közösségein túl világhírű olasz márkáknak is szállítanak, és sokáig a gábor cigányok jellegzetes fejfedőit is gyártották.
Gép a Sunemar Kalapház műhelyében (Fotó: Végh Lászó/Magyar Hang)
Százados Zoltán fia, Csaba fiatalon nem igazán érdeklődött a kalapkészítés iránt, bár kitanulta a mesterséget. Ma már ő vezeti a vállalkozást. Hogy miként tudnak talpon maradnia dömpingáron árusított konfekcióáruk korában? Csaba szerint a kulcs az édesapja által kidolgozott technológiában és a minőségi követelményekben rejlik. A munka alapvetően gépekkel történik, de megköveteli a kézügyességet is. – Ezek nem automata gépsorok, hanem 60-70 éves gépek, melyeket már be sem lehetne szerezni a piacon, ezért a karbantartásukat is mi végezzük – jegyzi meg Csaba. Mivel minden kalap egyedi, rengeteg szerszámra, odafigyelésre és szakértelemre van szükség. Ezekkel az eljárásokkal a nagyüzemek nem tudnak versenyezni. Évente húszezer kalapot gyártanak, mindegyiket egyenként kezelik. Miután Portugáliából megérkezik az alapanyag (ami nagyrészt nyúlszőrből készül, és aminek már egészen kalap formája van) még több mint száz munkafázison esik át, mielőtt dobozba kerülne, és elindulna a világ távoli pontjai felé. – Egy haszid zsidó férfinak általában legalább három kalapja van. Az egyiket az ünnepek alkalmával, a másikat szábbát napján, a harmadikat a hétköznapokban viseli – árulja el Százados Csaba.
A férfiak évente legalább egy új kalapot vásárolnak. Ez fontos alkalomnak számít. Általában barátokkal, családtagokkal mennek kalapot választani, és órákon keresztül szemrevételezik a kínálatot. Miután döntöttek, a kereskedő feljegyzi, milyen kalapot szeretnének, és amikor elég megrendelés összegyűlik, továbbítja azokat a Sunemar Kalapháznak. A kalapok külön kasztokat képviselnek. Vannak keményebb, puhább, magasabb, alacsonyabb, szélesebb, keskenyebb karimájúak. A színük kivétel nélkül fekete, ahogy a rajta futó szalag is, bár van, ahol ez kisebb díszítést, például aranycsíkot kaphat. A kalapok bélése hozhat egy kis változatosságot a tradicionális megjelenésbe.
Hogy melyik közösség milyen jellegű kalapot használ, az elsősorban a hagyományoktól és a helyi rabbi döntésétől függ. A New York-i Williamsburgben például egész más stílus járja, mint a város másik részén fekvő Borough Parkban. Ezek a különbségek avatatlan szem számára többnyire észrevehetetlenek, mivel néhány milliméternyi különbségekről van szó, de akik értenek hozzá, meg tudják mondani, hogy a viselője honnan származik. Ahogy a társadalomban elfoglalt helyét is. A kalapok karimája ugyanis egyfajta rangjelzésként szolgál. Egy idősebb rabbinak nagyobb karimájú kalap dukál, ami tekintélyt ébreszt a környezetében. Az, hogy a kalapokat készítő vállalkozás tulajdonosai keresztények, egyáltalán nem jelent problémát. Mint Százados Csaba megjegyzi: – Nincs abból probléma, hogy más a vallásunk, a közös nevező a kalap. Mindig nagy tisztelettel közelednek hozzánk, nagyon megbecsülik azt, hogy minőséget tudunk nyújtani.
A Sunemar Kalapház (Fotó: Végh Lászó/Magyar Hang)
Amikor a vevőik és az ismerőseik megtudják, hogy Csabának kalapgyára van, rendszerint megjegyzik, hogy biztos nagyon gazdag ember lehet. – Erre én azt szoktam válaszolni, hogy igen, az vagyok. Négy szép fiam van, és egy olyan szakmám, amit szeretek és amit kevesen tudnak. Ez az én gazdagságom – jegyzi meg. A négy fiú a biztosíték a családi hagyomány továbbélésére. A legidősebb, aki 18 éves, már el is kezdett dolgozni a gyárban, ahogy annak idején az édesapja is tette. Fokozatosan ismerkedik a gyártási és az üzletifolyamatokkal. Sajnos ma már csak a családi üzemben van erre lehetősége, mert Magyarországon már sehol nem lehet kalapkészítést tanulni. Az emberiség történetének nagy részében az volt a természetes, hogy a szülők tanították meg a mesterségükre a gyerekeiket. Miért ne működne ez a módszer a XXI. század kalapkészítőinél is? Ha minden a Csaba reményei szerint alakul, idővel a fiúk vihetik tovább a családi tradíciót.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022./10. számában jelent meg, március 4-én.
