„Gyönyörű húsz év” – többször is így jellemezte az elmúlt két évtizedet egy afgán nő az Európai Parlamentben. A jövő azonban teljesen kiszámíthatatlan és bár a társadalmi, közéleti szerepeket felvállaló nők maradnának a hazájukban, nem érzik magukat biztonságban. Ezért aki teheti, elmenekül.
Európai szemmel megdöbbentő változáson ment keresztül az afgán társadalom az amerikaiak 2001-es bevonulása óta, ugyanakkor az ország nagy részében semmi sem változott. Ez első olvasatra ellentmondásnak tűnik, az eseményeket testközelből megtapasztalók beszámolói alapján azonban kirajzolódik egy olyan kép, amely szerint a fejlődés és a változatlanság párhuzamosan létezhet Afganisztánban.
Az Európai Parlament nőügyi és jogi bizottságának együttes ülésén elhangzott, hogy 1999-ben még nem tanultak lányok az afgán iskolákban, 2003-ban viszont már 2,3 millióan, jelenleg pedig 3,5 millióan ülnek az iskolapadban. Az egyetemisták majdnem egyharmada nő, a fizetett munkavállalók 22 százaléka ugyancsak közülük kerül ki, és minden ötödik női dolgozó a közszolgálatban helyezkedett el.
Andreas von Brandt, az EU kabuli delegációjának vezetője ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a szövetségesek alulértékelték azt a tényt, hogy a vidéki Afganisztán még mindig teljesen más, mint a városi. Az ott élők sokkal konzervatívabbak, és a szociális jogoknak, a munkavállaláshoz fűződő jogoknak, a női jogoknak, szólásszabadságnak vagy a reprodukciós jogoknak egyszerűen még mindig nincs meg a kultúrája. Vidéken a mindennapokat nemcsak a szárazság, vagy az éhezés jellemzi, hanem a családon belüli erőszak is. A leköszönt (elmenekült) afgán kormány felmérése szerint az afgán nők több mint fele számolt be fizikai bántalmazásról, 17 százalékuk szexuális erőszakról és 60 százalékuk kényszerházasságról.
Saharzad Akbár (Shaharzad Akbar) az Afganisztáni Független Emberi Jogi Bizottság (AIHRC) elnöke arról beszélt, hogy rengeteg afgán értelmiségi kényszerült arra már eddig is, hogy elhagyja az otthonát. – Azt gondolják, hogy a világ elfeledkezett róluk, mert nem látnak konkrét lépéseket és akciókat Afganisztán biztonságossá tétele érdekében – mondta. Felhívta a figyelmet arra, hogy a tálibok a nyugat felé pozitív képet sugároznak magukról, de közben illegális fogva tartások, kivégzések zajlanak, egyenként átkutatják a házakat, korlátozzák a jogokat. Vagyis a Talibán tettei nincsenek összhangban az ígéreteikkel, miközben „az afgánok csalódtak a kormányukban és a világ többi részében is. De nem lehet ez a történet vége, nem szabad az összes reményünket elveszíteni” – próbált lelket önteni leginkább saját magába és sorstársaiba az afgán aktivista.
Egy másik szervezet, a Nemzetközi Emberi Jogi Szövetség (FIDH) nevében Gisszu Dzsahangiri (Guissou Jahangiri) alelnök így kezdte mondandóját: „Munkát, igazságot, oktatást, biztonságot – ez nem feminista aktivisták szlogenje Brüsszel, Párizs vagy Berlin utcáiról. Ezek 16 bátor nő szlogenje Herátból, akik a demokrácia új generációjának tagjai Afganisztánban.” Megemlékezett az első afganisztáni női polgármesterről, akinek köszönhetően a terhes nők könnyebben juthatnak el a kórházba, és regnálása alatt megtartották az első nemzetközi nőnapot is. „Most azonban – tette hozzá – az Afganisztánban maradt női aktivisták házkutatásokkal, fenyegető telefonhívásokkal kénytelenek szembenézni.” Giszszu Dzsahangiri szerint azok biztonsága érdekében, akiknek el kell hagyniuk Afganisztánt, az EU-nak vészhelyzeti vízumot kell adnia, „hogy egy napon Európában üdvözölhessük őket”.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/37. számában jelent meg szeptember 10-én.
