„Emberek legyetek” – kérte egy holokauszt-túlélő az Európai Parlamentben

„Emberek legyetek” – kérte egy holokauszt-túlélő az Európai Parlamentben

Margot Friedländer (Forrás: Európai Parlament)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Margot Friedländer 1921-ben született Berlinben. 1943-ban édesanyját és fiútestvérét Auschwitzba deportálták, ahol mindkettőjüket megölték. 21 éves korában bujkálni kényszerült, de 1944-ben elfogták és a theresienstadti koncentrációs táborba szállították. A családjából egyedüliként élte túl a holokausztot. Margot Friedländer az Egyesült Államokba költözött férjével, akivel korábban együtt raboskodott a lágerben. 2010-ben költözött vissza Berlinbe. Azóta is folyamatosan járja Németországot, és elsősorban iskolákban meséli el a történetét és azt, hogy mit tanult az élettől.

Az Európai Parlamentben a nemzetközi holokauszt emléknapon, az auschwitz-i tábor felszabadításának évfordulóján beszélt megpróbáltatásairól, tapasztalatairól, gondolatairól. Brüsszeli tudósítónk jegyezte le mondandóját.

„Ennek a napnak az emléke ma különösen nagy fontossággal bír. Nem csak Németországban nézte a lakosság tétlenül az eseményeket, nem keltek zsidó szomszédaik védelmére. Sok más országban is alig akadt valaki, aki tett volna valamit, hogy megmentse zsidó szomszédait a deportálástól. Tiszteletre méltó kivétel volt Dánia, ahol a lakosság a kormány tudtával védte és mentette zsidó polgártársait. De sajnos ez volt a kivétel.

A családomból én voltam az egyetlen, aki életbe maradt. Csodálatosan tehetséges öcsémet, Ralfot 1943. januárjában a Gestapo elvitte berlini lakásunkból és egy keletre tartó vonatra tette. 17 és fél éves volt akkor. Sem édesanyám, sem én nem voltunk akkor otthon. Amikor anya hazaért, a lakást lezárva találta és egy szomszéd mesélte el neki, hogy mi történt. Édesanyám nem várta meg, hogy hazaérjek, hanem feladta magát a Gestapónak, hogy elkísérhesse a bátyámat. Nekem pedig egy üzenetet hagyott a szomszédoknál, amiben arra kérte meg őket, hogy amikor hazaérkezem, a következőket mondják el nekem: Ralffal megyek, bárhová is visznek bennünket, Margot pedig próbáljon meg boldogulni, próbálja meg élni az életét. Ez volt az utolsó, amit édesanyámról és öcsémről hallottam. 21 éves voltam ekkor.

Szerencsére sikerült jó embereket találnom, akik elbújtattak. Ezek az emberek olyasmit tettek, ami az életükbe kerülhetett volna. Megosztották velem az otthonukat és az ételüket. Körülbelül 16-an segítettek nekem és sok helyen hosszabb ideig meghúzhattam magam. Többször kerültem veszélyes helyzetbe, mígnem 15 hónap után 1944 áprilisában elkaptak és a terezianstadt-i táborba deportáltak.

Terezienstradba rengeteg idős embert deportáltak. Az házastársakat elválasztották egymástól, az időseknek egy kis szobában kellett aludniuk, két szinten faállványra helyezett matracokon. Nem volt ott más, csak a faágy és a kevéske holmijukat egy szögre akasztottak fel. Nem volt WC, sem mosdási lehetőség, ki kellett menniük az épületből a primitív latrinákhoz és a kútnál mosakodhattak, még a téli hidegben is. Kevesebbet kaptak enni, mint azok, akik dolgoztak. Sokan éheztek, röviddel érkezésük után nyomorúságos körülmények között meghaltak.

1945 április végén többünket hívtak, hogy segítsük az újonnan érkezőkkel. Amikor marhavagonok hosszú szerelvényekkel érkeztek, nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Amikor kinyíltak az ajtók, olyat tapasztaltam meg, amit soha nem fogok elfelejteni. A zsúfolt vagonból emberek zuhantak ki, emberek, akik már alig hasonlítottak az emberekre, volt, akit kilöktek, az élőket alig lehetett megkülönböztetni a holtaktól. A szemük beesett, csak az orruk csúcsosodott ki hegyesen az arcukból. És szinte mindenki csíkos rabruhát viselt, de valójában már csak rongyok takarták a testüket. Cipő helyett klumpaszerű lábbelit hordtak, sokan már csak egyet vagy egyet sem. Sokuknak az ödémától megdagadt a lába, míg mások csak csont és bőr voltak. Hirtelen valaki a karomba zuhant, egy ember volt, aki olyan gyenge volt, hogy a karomban kellett őt vinnem. Pehelykönnyű volt.

Ők mindannyian Auschwitzből érkeztek. Röviddel Auschwitz január 27-i felszabadulása előtt halálmenetre küldték őket. Az SS mindent megtett annak érdekében, hogy a túlélők ne kerüljenek az oroszok kezébe, és a szövetségesek ne szerezzenek tudomást a koncentrációs táborokban folyó gyilkolás valódi mértékéről. Az emberek csaknem három hónapja voltak úton, gyalog meneteltek a hosszú úton. Mind férfiak voltak, még ha első pillanatra nemtelennek tűntek is, mint egy csontváz. Legtöbbjük régen meghalt, vagy lelőtték őket, vagy éhen haltak vagy a kimerültség végzet velük. Egy ponton az utolsó túlélőket összeszedték, marhavagontokba zsúfolták és Terezienstadtba küldték, az utolsó, még fel nem szabadított táborok egyikébe. Egy álló napig utaztak élelem nélkül, tífuszos betegek között, szörnyű koszban. Sokan nem élték túl az utat, de még így is több százan zuhantak felénk a vagonokból.

Ebben a pillanatban értesültünk a haláltáborokról és ebben a pillanatban értettem meg, hogy soha többé nem fogom viszontlátni az édesanyámat és az öcsémet. Ebben a pillanatban szűnt meg számomra a remény. Addig azért akartam túlélni, mert újra látni akartam családomat, de ezek után mi értelme maradt még a túlélésemnek.

Először az SS őrök viselkedéséből vettük észre, hogy valami változik. Fel-alá járkáltak, és teherautókra pakolták a holmijukat. A holmijukat, amiket többek között tőlünk lopkodtak össze. Izgatottan vártunk, végül kinyílt a kapu és az első teherautók elhagyták a gettót. Alig akartuk elhinni. Lehet, hogy hamarosan szabadok leszünk? Néhány nappal később, május ötödikén a parancsnok elhagyta a tábort. Egy SS őr állt a kapuban, bevonta a horogkeresztes zászlót és magával vitte.

Aztán az oroszok átvették a parancsnokságot. A szovjet hadsereg a hajnali óráktól haladt végig a prágai úton, közvetlenül a táboron kívül. Katonákkal megrakott nyitott teherautók sora haladt el a tábor mellett. A fáradt lovakon fáradt katonák ültek. A kapuk most nyitva álltak. Most állok először a nyitott kapuban. Nem áll már mellette őr, senki sem akadályozhat meg abban, hogy kimenjek. Mégis, csak állok ott. Álmodom? Tényleg túléltem volna? Óvatosan teszek néhány lépést az utcán. Nem akarok elmenni, csak látni akarom, hogy tényleg igaz-e, hogy ki tudok-e menni anélkül, hogy agyonlőjenek.

Szabadok voltunk. Mit éreztem, boldog voltam? Nem, nem hiszem, hiszen most fogom majd megtudni, hogy mi történt szeretett édesanyámmal és a testvéremmel. Igazából nem is tudom pontosan, hogyan éltem túl Terezienstadtot. Kezdettől fogva úgy éreztem, mintha egy fátyolon át látnám a gettót. Minden nap tettem, amit tennem kellett. Most hirtelen szabad voltam és ez is valótlannak tűnt. Álltunk a kapuban és képtelenek voltunk mozdulni, képtelenek voltunk bármit is tenni.

A Vörös Hadsereg elvonultával a világ egy kicsit elcsendesedett, vártam, vártuk, hogy mi történik ezután. Aztán hirtelen minden tele volt orvosokkal és nővérekkel, akik először a tífuszt próbálták megfékezni. A tetves szalmamatracokat elégették, mindent fertőtlenítőszerrel permeteztek le. Gyógyszerek érkeztek és kaptunk szappant és fogkrémet is, hogy végre rendesen megmosakodhassunk és fogat moshassunk.

Hatalmas teherautók dobozokban és zsákokban élelmiszert hoztak, mindenekelőtt rizst, hogy a betegek könnyű táplálékot kapjanak. Aztán történt valami, alig hittünk a szemünknek. Emberek érkeztek a táborba és a kabátjuk hátán egy nagy horogkereszt volt. Az oroszok felügyelete alatt most ők végezték azt a nehéz és piszkos munkát, amit korábban nekünk kellett. Ekkor értettem meg, hogy szabad vagyok. Az első gondolatom az volt, igen, van Isten.

Üzenetem a következő, ami a diákoknak szoktam a felolvasásokon elmondani. Miután 64 évet éltem Amerikában, visszatértem, hogy veletek beszélgessek. Hogy kezet fogjak veletek és hogy megkérjelek benneteket, hogy ezentúl ti legyetek a történelem tanúi, hiszen mi már nem lehetünk azok sokáig. Mindez értetek van. Emberek legyetek. Emberek tették ezt emberekkel, mert nem látták meg bennük az embert. Nem lehet mindenkit szeretni, de mindenki tiszteletet érdemel. Nincs keresztény vér, nincs zsidó vér, nincs muszlim vér. Csak emberi vér van. Mind egyformák vagyunk. Ami megtörtént, megtörtént, soha nem tudunk ezen változtatni. De soha, soha nem szabad megismétlődnie.”

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg