Havas eső. Na, annak aztán végképp nincs semmi értelme. Pedig éppen ez van most. Leporolom a fényképezőgépeket. Van belőlük itt elég. Egy időben megszállottan dokumentáltam. Most is persze, csak már nem elég intenzíven, és hát engem is elcsábított a telefonom. Pedig szegény gyerekeim mennyit hallgatták, hogy a telefonon telefonálunk, oszt passz. De ez van, elvesztem magam is. Pedig, pedig. Ez a szó jelent egyáltalán valamit? Fényképezés még. A gyakorlat, az izgat igazán. Mint amikor két olyan szó követi egymást, mint az izgat és az igazán. De az elmélet sem rossz. Olvasni, fényképezésről. Jó, persze, mint zenéről írni, de azért mégis. Persze, persze és talán, talán.
Itt van mindjárt ez a pompás Digitális Fotó című kiadvány, amely kéthavonta landol a postaládámban. Igen hálás vagyok érte, mert itt aztán tényleg messzire elkerül minden, ami kortárs művészet, az rohadtul nem köszön hajnalonta a tök üres buszmegállóban. Holott az lenne a legfontosabb, a korom meg a társaim. A magazin legutóbbi számának köszönhetően például rácsodálkozhattam Pol Kurucz neonvilágára. Na kérem, az is egy jelentős monoverzum. Megtudom azt is, hogy: mindössze pár év alatt a világ legmenőbb galériáinak falaira és nagynevű magazinok oldalaira kerültek alkotásai.
Pol Kurucz az egykori Kolor projekt ötletgazdája és elindítója, alternatív színházi előadások rendezője. A Magyarországon francia édesanyától született művész két különböző nevet és nyelvet kapott. Színházat és közgazdaságtant tanult, majd a gyakorlatban is foglalkozott színházzal, üzlettel, később utazásai során megjárta Bahreint és Brazíliát. A Kolor-kollektíva az ő vezetésével 2011-ben jött létre Budapesten, céljuk az volt, hogy nonkonformista, szórakoztató jellegű, színházi és más művészeti, kulturális eseményeket hozzanak létre. Egy párizsi könyvesboltban lapozott bele az amerikai sztárfotós, David LaChapelle könyvébe, amely óriási hatást gyakorolt rá. 2015-ben egyesítette vagy éppen szétválasztotta különböző személyiségeit, és Brazíliába költözött. (Vendégszöveg: Somogyi Nóra.)
Egy mindenes feljegyzései (24. rész) | Magyar Hang
Az élet állandóan változik, sosem tudhatjuk, mi jön a következő pillanatban, és onnantól kezdve már nem az van, ami addig volt.
Ez így eddig hiperkorrekt én is legalább négyen vagyok. A képek meg remekek, különösen a mikrofonfejű csaj. Junky funky. És az is milyen szép, amikor a kép megmozdul. Az a film. A mozi.
A Filmvilág meg az a lap, amiért havonta bemegyek a kisvárosba, és megveszem az egyetlen helyen, ahol kapni lehet. Ez is milyen, de tényleg. Hogy egyetlen helyen. Nesze neked, vidék, fejlesztve vagy. De mindegy, nincs is szebb látvány egy támogatásra szoruló csávónál, aki támogat. Művészetet, kultúrát, szabad sajtót, ilyeneket. Szemét civil szemét. Milyen világ ez már? Egyébként nem a legrosszabbik, mindenek közül. Mert még ellustulnánk a végén. Szellemileg és érzelmileg. Annál rosszabb kevés lehet. A lelkiismeret-furdalás miatta, ha van, az is vacak.
Én például kétszer nem néztem meg A meztelen Julietet. Egyszer, mert elképzeltem. És egyszer, mert nem értem oda, hozzá. Holott rólam szól, mint minden Nick Hornby. Akkor is, ha már jó régen nem csinálok válogatáskazettákat csajoknak. Pop, satöbbi. Az Egy fiúról azért örök, mert minden férfi fiú marad, mindhalálig. Megfigyeltétek? És azt is, hogy mindegyik Nick Hornby mindig rólatok szól? Azért fedeztem fel ezt megint, mert az édes drága kiadó kegyelméből, ha már elnéztem a moziban, hát elolvastam Julietet. Maestro romkom, felülmúlhatatlan a műfajban. Mert van az úgy, hogy az ember, legyen bár öreg és levert, csak felcseszi magát, ha az Only you-t tolják a rádióban.
Egy mindenes feljegyzései (23. rész) | Magyar Hang
Mi a vér van itt, a Balaton tó környékén? Halál, az van. Ember nem jár a környéken. Zombifalvak. Se kocsma, se bolt, se trafik. Semmi. Nulla.
Na de, ilyeneket ír a tudós kolléga: „Az önéletrajzi dalokkal, mint rájött, az a helyzet, hogy valamiképpen múlttá kell változtatni a jelent: az ember fog egy érzést, egy barátot vagy egy nőt, és bármi volt is az, átváltoztatja valamivé, aminek már vége, hogy egyértelműen le lehessen írni… Az élettel meg az a helyzet, hogy soha semmi nem ér véget, amíg meg nem hal az ember, és akkor is csak egy sereg befejezetlen elbeszélést hagy maga után.” Na ha van valami, amihez tényleg és nagyon értek ezen a földön, azok az önéletrajzi dalok és a befejezetlen elbeszélések. A nőket most hagyjuk.
Történt viszont, hogy a minap megjelent itt Ábrahám Zsolt, úgyis mint állandó szellemi megmentőm, életproducerem és egyik legkedvesebb zenészem. Mindhárom minőségében neki is fogott, hogy helyre rakjuk néhány dalszövegemet, a múlt század nyolcvanas éveiből, mintegy beágyazzuk azokat a mai zenei világba. Nos, a végeredmény elég korszerű lett, és történt még néhány érdekes szembesülés. Hogy ezek kortalanok. És hogy döbbenetes, hogy ezeket egy huszonkét éves ember írta, aki én voltam valaha. Mennyi kegyelmi pillanat lehetett, kár, hogy elfelejtettem. Majdnem mindet. Az Ábrahám Zsoltiban, akit a Heaven Street Seven zenekarból is ismerhet a művelt közönség, az a csodálatos még, hogy megszívatja az embert minden mássalhangzóért. Ahogy azt tudja mondani, hogy itt akkor most álljunk le, és gondold át újra, az egyszerre borzalmas és felemelő. Tony Visconti, személyesen. Olyankor rádöbbensz, hogy a rock and roll nem csupa halleluja, hanem inkább szenvedélyes szénbányászat.
Sexepil - Igazi zöld
null
Rövid szünet után még egy kis vendég (fül-) szöveg A meztelenből. Így. „Annie egyszer csak rájön, hogy boldogtalan. Mint annyian mások is, amikor azt érzik, hogy megrekedtek egy kapcsolatban, amelyben épp csak némi gyenge vonzalmat tudnak összekaparni magukban a párjuk iránt – hébe-hóba. Annie párjában, Duncanben ugyanakkor olthatatlan szenvedély él egy rockzenész iránt – aki ráadásul már nem is rockzenész, mert 1986 óta egyetlen dala sem jelent meg. Még csak azt sem lehet tudni, hogy hol lakik és mit csinál azóta. Aztán egyszer csak mégis megjelenik egy új Tucker Crowe-album, pontosabban a legendás Juliet első, hangszerelés nélküli változata: a dalok a maguk csupasz egyszerűségében. Duncan zseniálisnak tartja őket, Annie pedig unalmasnak – és ahogy az lenni szokott, egy ilyen apró nézeteltérés végül mindent fenekestül felforgat az életünkben… Sőt Tucker Crowe életében is.”
Sexepil - What do you say?
null
Szóval az van itt, ahogyan azt Ligeti Nagy Tamás oly szemléletesen leírja a Hvg-ben az ügy kapcsán, hogy „itt van például Tucker Crowe (Ethan Hawke) esete, aki miután megírta minden idők legjobb – vagy inkább: legrosszabb? – szakítós lemezét, a Julietet, egy koncertje közben lesétált a színpadról. Egy minneapolisi mellékhelyiségben látták utoljára. Majd teljes a filmszakadás, azóta csak néhány rajongója fantáziál róla a neten”. Na, így élek. És még csak ezután jön a szerzőtől a Cicikrisztus, mert az elmaradt a nyáron. Húúú!
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 28. számában jelent meg, 2018. november 23-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
