A nyomtatott Reakció utolsó számát olvasgatom. Két évvel vagyunk a 2010-es kormányváltás előtt, messze még a gyermekeit felfaló fülkeforradalom. A polgári underground lapja viszont már nem tudja tartani magát, a nyomdaszámlák tetemesek, az olvasottság nem hozza a szükséges szintet. Mégsem a lemondó búcsú hangját érezni ki ezekből a cikkekből. Az internetre felköltöző, hamarosan Mandinerré átnevezett lap szerzői lelkesen idézik fel a kezdeteket, nosztalgiáznak, de még mindig fűti őket a lelkesedés, hogy amiben hisznek, azt a végsőkig képviselni kell. Ahogy Ablonczy Bálint főszerkesztő írja a vezércikkében: „Élveztük az összezavarodást, a kognitív disszonanciát, amelyet okoztunk. Szerkesztőségünk máig féltve őrzött kincsei azok a természetesen névtelen olvasói levelek, amelyek szinte egy időben keletkeztek, s amelyekben »nemzetvesztő kaftánosunokáknak«, illetve »szélsőjobboldali hecclapkészítőknek« neveztek bennünket. Az elmúlt évek többtucat lapszámában talán sikerült felvillantani, hogy nem ellentmondás fiatalság és értékelvűség.”
Ez az értékelvűség persze nem volt egyenlő azzal, hogy fel kell venni valami avítt, konzervatívnak vélt stílust, a balatoni nyaralóban pipázni és közben úgy tenni, mintha benne lebegnénk a minket körülvevő magyar valóságtól független, polgárosodó semmiben. Az underground sosem volt kisvasút, sokkal inkább jelent és jelentett egyik hónapról a másikra való, de igaz és vállalható küzdelmet, mintsem színes-szagos semmitmondást, amit majd a kezébe vesz a miniszterelnök, de amúgy mást nagyon nem. Persze, egyszer családot alapít az ember, a gyereknek meg enni kell adni. Csak aztán tíz év múlva tudni kell a szemébe is nézni. Gyerekei meg azoknak is vannak, akik tartják a hűséget nehéz időben is.
A hűséget valami olyasmihez, amit a maga fésületlenségével, izgágaságával olyan hitelesen képviselt az Ufi és a Reakció, és aztán a Mandiner, amíg 2017-ben el nem adták a Habony Árpád-közeli Tombor Andrásnak, aki később tovább passzolta a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványnak (Kesma). Szeptember 12-én pedig kijött az első nyomtatott lapszám, aminek megjelenését a kormánypárti sajtóháló már régóta célként tűzte ki. Mert itt ők mondják meg, ki csinál hetilapot és ki nem. Szórakoztató olvasni az új lap főszerkesztőjétől, az eddig lapigazgatói feladatokat ellátó Szalai Zoltántól, hogy „tíz éve vágyakozunk a nyomtatott lap újbóli elindítására.” Kire gondolhat a szerző? Azokra a mandineresekre, akik az ő érkezésekor távoztak, megalapítva például az Azonnalit? Ablonczy Bálintra, akinek lapját, a Heti Választ tavaly záratták be, mert kormánykritikus szabadsága már túl kényelmetlen volt? (Hogy aztán Válasz Online-ként éledjen újjá a polgári lap.) Oli bácsira, azaz Ablonczy Balázsra, aki akkor volt kénytelen távozni a Kommentár szerkesztőbizottságából, amikor ott is változtak a szelek?
Lehet persze azt is, hogy a kellemesen tartalmatlan új lapban olyan hiteles arcok mögé bújunk, mint Böjte Csaba, meg Balog Zoltánnak teszünk fel kritikusnak tűnő, valójában a lényeget megkerülő kérdéseket. A Balog-interjúból mindenesetre kiemelném a kedvenc részem, ami a kötcsei találkozókkal kapcsolatos: „Volt olyan újságíró, akit meghívtunk, aztán a rendezvényt követően elkezdett róla írogatni. Elmondtam neki, hogy vendégként hívtuk meg, nem újságíróként, és ha legközelebb erről ír, akkor nem hívjuk meg többet. Ez ma elég jó szabályozó erő a polgári oldalon.” Hát, igen. Szabályozó erő, az kell.
De milyen polgári oldalról és karakterről is beszélünk? A polgári alkat sajátja, hogy kockáztat, autonóm, mer belevágni új dolgokba, és fontos neki a társadalmi és kulturális felelősségvállalás. Ebből semmi nincs meg már azon a vidéken. Polgárokat nem kényszerítenek rá, hogy lejáratócikkeket jelentessenek meg a politikai ellenfélről. Polgároknak nem adják ki, hogy holnaptól nyomtatott formában is meggyalázzák a saját örökségüket. Polgárok mernek nemet mondani, és kilépni. Persze, akkor megszűnik a lap. Van ilyen. Megtapasztaltuk tavaly is sokan, vagy korábban és majd a jövőben is mások.
De nem kell szemlesütve haladni, és az újságot lehet majd tíz év múlva is olvasni. Mint most az utolsó, nyomtatott Reakciót. Van benne például interjú a Szélsőközép eszméit hirdető Puzsér Róberttel, cikk a nyugdíjrendszer tarthatatlanságáról, árokásó top 20, amiben Farkasházy Tivadar és Vásárhelyi Mária mellett ott van Bogár László és Bayer Zsolt is. Utóbbiról például ezt írták: „ő sem vált Krúdy Gyulává. Csak egy jó tollú, de hebrencs budai fiúvá, akit a csodált koleszos srácok visszafogadtak a ballib flört után, és ezért kompenzálni kell. Keményen, önmagát is szidva, ha kell. És kell. (…) Bayer sorsa intő példa minden skriblernek, aki az irodalom vagy a tényfeltárás hegycsúcsai, vagy egy rendes szakma helyett a napi politika mocsarát és a politikusokkal való bárgyú kvaterkázást választja.”
Kemény szavak, nem? De a polgári underground nem is azt jelentette, hogy csak óvatosan, mértékkel, nehogy véletlenül túllépjük a számunkra felállított határokat. Oli bácsi, vagy a Mandiner szabadszájú Kínai Kálmánja nem is tűrt meg ilyeneket. Jó sztori volt a Fidelitas lapjaként indult, majd függetlenedő Ufi-Reakció, amit szabadsága hitelesített, és ezért elismert minden oldal. A Népszabadság például 2011. októberében készített hármas interjút Rajcsányi Gellért akkori főszerkesztő-helyettessel, Stumpf Andrással és Békés Mártonnal. Kétrészes cikket közölt a Magyar Narancs is 2011-ben a polgári undergroundról.
Persze, mindez nem tetszett többeknek, például G. Fodor Gábornak, aki 2012-ben a Tranzit fesztiválújságjában ment neki a fiatal jobbosoknak, majd az Amikor az érdek moralizál című blogbejegyzésében folytatta: „Azért moralizálnak, mert nem értik. Nem értik, hogy miért nem lehet minden nap Reagannek áldozni, 16. századi francia moralisták eszmefuttatásait követve rendbe tenni az egészségügyet, a neokonok vitáit a budai szalonokban újrajátszva válaszolni Törökszentmiklós és Fegyvernek kérdéseire, vagy idealizálni azt a polgári Magyarországot, amelynek jónéhány gesztusát ma ugyanolyan heves ellenérzéssel utasítanák el. S mivel nem értik, ezért vannak megzavarodva. Örömittasan üdvözlik, ha cikket szentel nekik a Magyar Narancs, ha ikonjuk számára jégkalapács-arcélt simít a HVG, ha baloldali bloggerek a jobboldal szimpatikus arcaként üdvözlik őket. Nem értik, hogy ők Orbán belső ellenzékének vannak kinevezve, de csak addig szimpatikusak, amíg gyengék, amíg nincs erő vagy hatalom a kezükben, mert azután ők is csak »azok« lesznek, »azok«, akiket gyűlölni kell.”
Akkor válaszcikkben állt ki a kritikus hang mellett Békés Márton és Böszörményi Nagy Gergely. Hogy azóta mennyire megértették, ahhoz három interjút érdemes felkeresni: Békését a 888-on, Böszörményiét a Kreatívon, és magáét GFG-ét a Mandineren. Szomorú olvasmányok, mint az új Mandiner is. Jobb inkább, ha továbbra is csak azokat a régi, zabolázhatatlan hangú és az eszmékhez ragaszkodó, izgalmas és friss gondolatokban bővelkedő Reakciókat forgatjuk. A miniszterelnök meg olvassa csak, amit épp elé tesznek.
(A szerző 2013-ban a Mandinernél dolgozott.)
