Eddig azt hittem, mi vagyunk az utolsó európai diktatúra – szellemeskedett a parlamentben Kocsis Máté. A Fidesz frakcióvezetője Tordai Bence (Párbeszéd) felszólalására reagált, amelyben az ellenzéki képviselő Orbán Viktornak a belarusz vezetőnél, Aljakszandr Lukasenkánál tett látogatását bírálta. Ekkor nevezte Tordai az évtizedek óta Lukasenka által irányított Fehéroroszországot Európa utolsó diktatúrájának.
Nem kívánom kivenni a részem az Orbán Viktor rendszerének definíciójáról zajló érdekes, összességében mégis terméketlen vitából. Akárhány árnyalt elemzés születik ugyanis a témában, a törzsi logika szerint működő magyar közélet két sarkos álláspont köré szerveződik. Az egyik szerint Magyarország a létező demokráciák legjobbika, ahol a választott vezetés a néppel konzultálva tereli a helyes irányba a nemzet szekerét. A másik vélekedés hirdetői az elmúlt tíz évben többször megállapították már a magyar demokrácia halálának beálltát.
A túlzás mindenkor a közéleti diskurzus stiláris eleme, ám az aránytévesztés mértéke korántsem mellékes. Élnek még jó néhányan ebben az országban, akiknek van tapasztalatuk arról, milyen a létezés egy olyan rendszerben, amely a történelem egyértelmű ítélete szerint diktatúra volt. Óvatosan hát a nagy szavakkal! Terjesztette már alaptalanul a suttogó propaganda a rendszerváltás után magyar miniszterelnökről (Boross Péterről 1994-ben), hogy a borítékolható választói akaratot kijátszva nem adja át a hatalmat a győzteseknek. És bármennyire is távolodott 2006-tól az akkori balliberális hatalom tevékenysége nyomán az ország a normálisnak mondható demokratikus viszonyoktól, 2010-ben a szocialisták különösebb cirkusz nélkül alávetették magukat a választók ítéletének.
E hosszú bevezetés után vegyünk egy konkrét, aktuális példát, amely kijelöli az ország helyét a demokrácia–diktatúra koordináta-rendszerében! Az Index írta meg, milyen gyakorlati következményei voltak a rendkívüli jogrend időkorlát nélküli bevezetésekor a rémhírterjesztéssel kapcsolatban elfogadott rendelkezéseknek. A rendőrség a sokak, sokunk által vélelmezett, rosszindulatú politikai szándékot mintegy igazolva komoly aktivitást mutatott az ügyben. A véleménynyilvánításuk miatt előállítottak esete azonban a legtöbbször nem jutott el a vádemelésig. Az ügyészség ugyanis úgy ítélte meg, hogy a járványhelyzettel kapcsolatban megfogalmazott mégoly kritikus vélemények sem veszélyeztették a koronavírus terjedése elleni küzdelmet.
Mint arról lapunk is beszámolt, a legismertebb eset az volt, amikor Kusinszki Andrást azért gyűjtötték be a rendőrök, mert a nyugdíjas szerencsi férfi a Facebookon hosszan kritizálta a kormány tevékenységét. Az ügyészség helyt adott a férfi panaszának, megállapítva, hogy nem követett el bűncselekményt. A hírportál cikke szerint június 4-éig rémhírterjesztés miatt 131, közveszéllyel fenyegetés miatt pedig 37 eljárás indult, ám az esetek nagy többségére a feljelentés elutasításával pont került. Az Országos Bírósági Hivatal arról tájékoztatott, hogy a veszélyhelyzet ideje alatt összesen 11 ügy jutott el a bíróságig közveszéllyel fenyegetés, egy pedig rémhírterjesztés miatt. A vádlott bűnösségét mindössze egyetlen esetben állapították meg.
Happy end? A rendkívüli jogrend kivezetésével megállapíthatjuk, hogy a rémhírterjesztéssel kapcsolatos gumiparagrafus sem lökte át hazánkat a diktatúrák világába. Majd az Alkotmánybíróság azt közölte, nem ütközik alaptörvénybe a rendkívüli jogrend időszakára érvényes szabályozás. Ám világossá tette, hogy az nem fenyegetheti a véleménynyilvánítást.
Örömre még sincs okunk. A hatalom célja ugyanis a megfélemlítés lehetett, s a politikai vélemény kifejtése miatt vegzált polgártársainkat akkor is sérelem érte, ha jogkövetkezménnyel nem kell számolniuk. Ne feledjük, volt olyan eset, ahol fideszes polgármester tett feljelentést. Mástól hallottam a találó, kicsit túlzó hasonlatot. Olyan ez, mintha befordult volna a házunk elé az ötvenes évekből ismert, hírhedt fekete autó, egy kicsit elidőzött, hogy azért mindenki észrevegye, ám – bár megtehették volna – nem szállt ki senki a kocsiból. Vagy másként: a Fidesz felrúgta a csehovi dramaturgia sokat emlegetett szabályát; megjelent ugyan a puska a színpadon, de senki sem sütötte el. Hatásos színjáték így is, biztosak lehetünk abban, hogy vette az üzenetet, akinek szánták.
Kimondható, hogy a rémhírterjesztéssel nem sikerült fogást találni a kritikus sajtón. Pedig a hatalom aljas játékot játszik: következetesen, olykor a törvényekre is fittyet hányva zárja el az információs csatornákat, miközben a legkisebb pontatlanságra is lecsapna, amelyre hivatkozva lejárathatja, ellehetetlenítheti a kellemetlen kérdést feltevő orgánumot.
Akárhogy is, Magyarország a rendkívüli jogrend idején sem lépett a diktatúrák sorába. Csak éppen néhány lépéssel megint távolabb került attól az állapottól, amelyet normálisan működő, konszolidált demokráciaként jellemezhetünk. Az irány a napnál is világosabb. Zénón híres paradoxona szerint a fürge Akhilleusz sohasem érheti utol a száz lépés előnyből startolt teknőst. Meglehet, a demokratikus eljárásokat folyamatosan kiüresítő, a fékeket és ellensúlyokat gyengítő Fidesz is csak közelíti, taszigálja afelé, de sohasem juttatja el Magyarországot a diktatórikus berendezkedésig. De azért nem bánnám, ha a nagy futás most már valami más felé venné az irányt.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
