Ne dugjuk a fejünket a homokba többé, szedjük össze magunkat, vegyünk egy mély levegőt, mondjuk ki hangosan és érthetően: a kenyérpirító a legiparibb dolog a világon! Oké, lehet, hogy egy lépegető exkavátor vagy egy atomreaktor bizonyos értelemben nála is iparibb, ám ilyenek általában nem találhatók egyikünk konyhájában sem. Kenyérpirító ellenben van ott jellemzően. Használjuk nap mint nap, minden reggel, beletesszük a tósztkenyeret (toastot persze nem mondunk hozzá, amennyiben nem vagyunk különösebben elmeháborodottak – lehet, hogy e helyt fordítva kellett volna alkalmaznom a helyesírást, sebaj, nekem így jobban tetszik), várunk egy percet, amíg a szerkezet kiköpi őt, megvajazzuk, teszünk rá valami ostoba felvágottat, befaljuk sebtében, megyünk a dolgunkra, egyenest a munkás hétköznapokba.
Igen ám, csakhogy az ilyen pirítós vicc. Annak sem túl színvonalas. Pótlék. Mint a vaj helyett a margarin. Vagy a kávé helyett a cikória. Ha van valami ezen a sárgolyóbison, amiből minden kétséget kizáróan, az ég–föld távolságot tisztán megvalósító mértékben lenne-lehetne igazi a kézműves ahhoz képest, amit eszegetünk folyton, akkor az a pirítós.
Legyen sütnivalónk! | Magyar Hang
Előre szeleteltetni a kenyeret olyan – az igazit –, mint kihúzatni a dugót a borosüvegből. Mint felpattintatni a sörösdobozt.
Elkerülhetetlen, hogy most némi édesbús múltba révedés következzék. Miként készült a pirítós réges-régen, az ősidők kellős közepén? Először is ott állt a fatüzeléses sparhelt a konyhában, amely mellett ott üldögélt a család. Be volt fűtve okosan, nem izzott a platni, de adta a hőt a széle is, oda kellett helyezni a kenyérszeleteket. Érzéssel: ne égjen meg gyorsan, piruljon komótosan, biztosan. Előbb az egyik oldala, aztán a másik oldala. Amint elkészült, lekaptuk, ha itt-ott túlszenesedett, megkapargattuk, az odakészített fokhagymacikkecskékkel bedörgöltük, házi disznózsírral megkentük, vékonyan, befaltuk azon melegében. A hedonistábbik pirítósiskola képviselői nem vacakoltak, megfokhagymázták-megzsírozták mindkét oldalát. Hogy maszatos lett tőle a kezünk, nem számított, volt víz és szappan a háznál.
Kopácsolok szelíden a billentyűzeten – és összefut a nyál a számban. De életem legjobb pirítósait nem is a családi tűzhely mellett ettem, hanem 1985 februárjában, a fehérorosz erdők mélyén. Hadgyakorlaton vettünk részt, sátorban háltunk, kint mínusz húsz, bent dobkályha, egész éjjel fűteni kellett, hogy ne fagyjunk meg, mert az senkinek sem lett volna jó. Két óra ügyelet jutott mindenkinek, a vacsoráról mentettünk el kenyeret, teát, zsírt, pirítottam, kenegettem, majszolgattam, kortyolgattam, hajigáltam a fahasábokat szorgosan. Két hosszú esztendő legbékésebb órái voltak azok.
Overground | Magyar Hang
Miként lehetséges, hogy számtalan kisüzemi sört megkaphatok szolid szakboltokban jóval kevesebbért mint a szuper- és hipermarketekben?
Na most vaj, kávé, sör és még egy csomó minden megvan már kézművességileg a közelünkben, kiváló kenyereket és tisztességes zsírt is talál az igyekvő honpolgár. A sparheltet ellenben hova állítsam be? – erre a kérdésre válaszoljon valaki üstöllést. Hiába, korlátok közé szorítva éljünk életünk. Bár igaz, ami igaz, mindent egybevetve nem vágyom vissza a dobkályha mellé. Jelen állapotomban semmiképpen sem. De akárhonnan nézem, akkor is fura egy szerzet ez a civilizációs progresszió!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 25. számában jelent meg, 2018. október 31-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 25. számban? Itt megnézheti!
