Van abban valami lidérces, ha egyszer csak kávéházi asztalunknál terem egy rút boszorkány. Pláne, ha előtte megtette ezt egy furcsán szuszogó, baseballsapkás német turista is, és kőhajításra tőlünk ágyúk dörrenek. Persze ha történetesen mindez Mohács sétálóutcáján történik, mondjuk, a tél végének közeledtével, akkor számoljunk vele, hogy két percen belül egy kolompos busó is csatlakozik hozzánk. Bizony nem álmodunk, itt és ekkor így fest a valóság.
A tél- és törökűző busójárás forgatagában persze önmagában is jó korzózni. A kürtőskalács fahéjas illatába persze hamar belehasít a kecskekoponyával és száraz kukoricaszárral díszített busócsettegők benzines szaga, de mire rácsodálkoztunk volna, már egy sor más furcsaság futott végig gondolatainkban. Azon aggódtunk, hogy az illegő-billegő, lányokat hol elrabló, hol megtáncoltató (khm…) busók csavart kecskeszarva vajon mennyi szivárványos unikornislufit szúrt ki kisfarsangcsütörtöktől egészen húshagyókeddig? Aztán töprengünk egy sort, hogy vajon hogy esznek a busók? A maszkokra festett bárgyú vigyorba szinte kötelezően belefúrt foghíjon át tömik magukba a hot dog virslijét? Esetleg az álarc alatt csúsztatják a szájukba a lakókocsiból árult pizzaszeletet?
Nyilván fontos kérdések ezek, de hogy a rájuk adott válaszok mennyire lényegtelenek, ahhoz sajnos magunk mögött kell hagynunk az ez idő tájt fenemód tarkálló mohácsi városközpontot, és egyszerűen el kell tévedni a település belső utcáiban. Ott találunk rá arra a megfoghatatlan valamire, ami miatt Mohácson akkor is elbúcsúztatják a telet, ha a globális felmelegedés miatt egyetlen nyárból áll majd az esztendő, ha hó helyett csak fehér toll és tarka cukorka hullik a busók tarisznyájából, és ha forralt bor helyett jeges fröccsöt fogyaszt majd mindenki február végén. Itt, halászszákok közé kitett bluetooth hangfalakból szól a harmonika, tambura, amire az énekes szűnni nem akaró szenvedéllyel azt énekli: „volim piti i ljubiti”. Azaz: szeretek inni és szeretni.
Az 1999-ben alakult hagyományőrző busócsapat, a Télűzők húzzák itt meg magukat. Tablójuk is van, rajta egy dolog mutatja az idő múlását: a régebbi fotókon a busók még egy Trabantra támaszkodnak. A busók mosolya viszont örök. Készülődés közben meglestük őket: vidámak ők már a maszk felhúzása előtt is. Vezetőjük, Barics Marián az arcán lévő rúzsfolthoz hozzápirulva mesél arról, mit jelent számára ez a hagyomány. Persze érzi ő, hogy az olyan frázisok, mint hogy a „gyerekeknek kötelező”, meg hogy „szent és sérthetetlen”, ezek csak szavak.
Ám amikor már arról beszél, hogy Ausztriában a busójáráshoz igazítja a szabadságát, és ha nem kapja meg a szabadnapokat, gondolkodás nélkül felmond, akkor kapiskálunk már valamit. Amikor pedig a szúnyoghálóval toldott csocsóasztalra mutat, amelyet a busónak öltözött barátai ülnek körül, és csak annyit mond, hogy egymilliárdért sem adná ezt az élményt, akkor értjük meg, miről beszél. És végül – amikor behív minket az udvarba, egyik kezünkbe fröccsöt, a másikba pálinkát kapunk, és ha lenne harmadik, abba rántott hal jutna, körülöttünk pedig gyerekkori barátok kezdik egymást báránybőrbe bújva ölelgetni könnyes szemmel – na, akkor már meg is éljük kicsit a busójárást.
Így aztán aligha csoda, ha az esti nagy koporsóégetés lángoszlopai körül járt kólótáncba mindenki be akar szállni a busók és a fátylas sokáclányok közé. A turista a fényképezőgépével, meg a tűzvédelmi önkéntes a poroltójával. Persze utóbbit csak mi látjuk bele a körtáncba, de ez nem is lényeges, hiszen itt már tényleg csak vigyorgunk, mint busó a maszk alatt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!
